Emléksapkák

A miniszterelnök beszél a tévében, interjút ad. Nem kell fél óra, hogy kiderüljön, minden kormányzati siker az ő személyes sikere, ami meg nem jött össze, az a kormány kudarca. Én bevezettem a családtámogatási rendszer elemeit, én kidolgoztam ezt, én kidolgoztam amazt. Az inflációt sajnos nem sikerült megfékeznünk, a növekedésben elmaradtunk a tervezettől, de mindennek a fő oka a brüsszeliek elhibázott politikája meg a háború. Hogy egyébként a többi uniós országot miért nem viselte meg annyira a háború meg Brüsszel, arra nem tért ki a kormányfő. Igaz, ilyen fölvetés nem is volt, bár a műsorvezető igyekezett lényeges ügyekről kérdezni. Orbán ezeket egyszerűen figyelmen kívül hagyta, a kedvezőtlen számadatokat gyakorlottan relativizálta. Arra viszont nem tudott se válaszolni, se kitérni, amikor azt kérdezte a műsorvezető, mit szól ahhoz, hogy minden ötödik magyar gyerek mélyszegénységben él. Orbán Viktor azt válaszolta: „Szegénység-ügyben jó pályán vagyunk…”, és lendült volna tovább. Rónai visszakérdezett, hogy akkor miért él több százezer szegény gyermek az országban. Orbán: „Ez külön interjú tárgya, szívesen felkészülök, és a következő alkalommal térjünk erre vissza.”

Tizenöt évi kormányzás után ilyen kérdés elől persze nem kellene elmenekülnie, ha akár csak részben megoldotta volna, vagy megoldására az eddigieknél határozottabb intézkedéseket hozna. Egy agilis miniszterelnöknek aligha lehet nagyobb politikai kihívás, mint a szegények felemelése, a hátrányos helyzetűek megsegítése, elszegényedő térségek felzárkóztatása. Feltételezem, valamikor, politikai pályája elején Orbán is olyan elszánásokkal indult, mint sajtószabadság, piacgazdaság, szolidaritás, kiállás a szegények mellett, de aztán ezek elfelejtődtek, szép, de haszontalan holmikká lettek. Ha ma a szegénységre terelődik a szó, időt kér a felkészülésre. Tizenöt év kormányzás után nem naprakész a szegények ügyében.

A jól vezetett interjúból egészen pontosan kirajzolódott, hogy Orbán mit tart a remélt választási győzelem alapjának, leginkább miben bízik: azt, hogy tizenöt éve miniszterelnök, és lassan negyven éve a magyar politikai élet egyik meghatározó figurája. Ettől és a negyven év alatt megszerzett tapasztalatától ma már valószínűleg többet remél, mint összes emberétől együttvéve. Ez ebből az interjúból is kiderült. Kijelentései között hagyományosan voltak szimpla tódítások is, leginkább a Trumppal folytatott tárgyalásáról. Azt érzékeltette, hogy orránál fogva vezette az amerikai elnököt – ahogy mutatta is: a szimat! –, és nem Trump, hanem ő maga volt, aki ráérzett a másik gyenge pontjára, és akkor azt mondta: elfogadom. Gondolom, itt az orosz energiával kapcsolatos vámengedményről volt szó, és ebben a tárgyalási kérdésben érezte magát győztesnek Orbán. Pontosan persze semmiről sem lehet tudni, hogy mit jelent, mert a kormányfő többnyire homályos utalásokat tett, egy fix kijelentése volt: jó megállapodást kötött. Mind a mai napig nem derült ki, miről szól konkrétan az amerikai pénzügyi védőpajzsnak mint a megállapodás fontos elemének a tartalma, és hogy Trump meddig ad mentességet az orosz olaj és gáz importját büntető amerikai szankciók alól. Orbán komolyan aligha vehető kijelentést tett: „…amíg az amerikai elnököt Trumpnak hívják, és én leszek a miniszterelnök, addig ez a megállapodás érvényben lesz”. Ez így nyilvánvalóan komolytalan, és voltaképpen nem jelent semmit. Olyan, hogy a szerződés időtartama „amíg mi élünk”, akkor sincs, ha jól hangzik. Az amerikai pénzügyi védőpajzs is furcsa, főleg attól, hogy „ha lesz valami”, akkor majd a szakértőkkel kezdenek róla „tárgyalni”. Eddig még bárki bármit kérdezett, fölvetett vagy kritikus megjegyzést tett, mindenre az volt a válasz: „Én voltam ott, nem Te.”

De ahhoz nem kellett ott lenni, hogy lássuk egy fotón, amint Trump a saját sapkáit dedikálja a magyar kormányküldöttség némely tagjának. Az amerikai elnök egy fekete, „Tegyük naggyá Amerikát” feliratú sapkát jegyez Orbánnak, mindeközben Lázár János pedig egy piros, „Trumpnak mindenben igaza volt” feliratú sapkával a kezében néz a miniszterelnökre. Nekem Sándor Csikartól van egy dedikált sapkám, tízéves voltam, amikor aláírta. Azon legalább nincs mit szégyellni.