Élet és Irodalom,
XXXIV. évfolyam, 38. szám, 1990. szeptember 21.
POPPER PÉTER
A régi gyerekjátékkal szórakoztatom magam — ugye, tetszik ismerni? —, induljunk el balról jobbra: ez elment vadászni (és behajlítom erős hüvelykujjamat, az egykori Ellenzéki Kerekasztal szimbólumaként), ez meglőtte (alighanem a reformkommunisták, mert bizony ők lőtték ki maguk alól a Hatalomnak nevezett csodaszarvast), ez hazavitte (mármint az MDF), ez megsütötte (tényleg, ki sütötte meg, talán a kormánykoalíció?), ez az icipici mind megette! (No, ez Torgyán bácsi lesz, annyi bizonyos.) Kerekecske-gombocska, hová szalad a nyulacska? Ugyan, hová szalad?
Valami mégsem stimmel nekem ebben a versikében. A zsákmányt hazaszállítás után, de még a sütögetés előtt, alaposan meg kell pucolni. A tisztogatás, a fogyasztásra alkalmatlan részek eltávolítása — vágás, nyúzás vagy perzselés útján — szép és fontos munkafázis.
Vae victis! — Jaj a legyőzötteknek! — mondja a régi bölcsesség. Hiszen a vereség maga is igen nagy „Jaj”. De hogy az első „Jaj” után — hogy a prófétát idézzem — mennyi és mekkora újabb „Jaj” következik, az a győztes lelkének állapotától függ. Nem is olyan hosszú életem során a harmadik nagy politikai vadászatot megélve azt tapasztalom, hogy a hatalom két esetben kezd hajtóvadászatba: ha nagyon törékenynek, vagy ha nagyon erősnek érzi magát. Magatartása valahol a kettő között a legelviselhetőbb: az erejében ugyan megnövekedett, de ellenfeleitől még tartó hatalom hajlamos leginkább az okos kompromisszumokra, emberségre, szövetségesek keresésére.
Most hát, a fej levágása után, a pucolás következik. Bizony, ebben is részt kell vennie annak, aki a végén lakmározni kíván a pecsenyéből — ha addig el nem eszik előle a javat. Csakhogy ezt annyira magától értetődőnek érzem, hogy csodálkozva kapom fel a fejemet, amikor a sikeres vadászok ezt a műveletet indokolni kezdik. Azt mondják, ez nem bosszúállás. Azt mondják, hogy nem akarják felszítani a leszámolás indulatait, sőt éppen lezárják ennek a lehetőségét. Azt mondják, hogy nem a lincshangulat hullámait korbácsolják, hanem a törvényesség és a jogállamiság olaját öntik a háborgó vízre. „Kanalizálják” a feszültségeket.
S ekkor már nemcsak csodálkozom. de gyanakszom is. Ugye, tetszik érteni a dolog lélektani hátterét? Ha egy barátom kilép egy szállodából, örülök a találkozásnak, és meghívom egy pohár sörre. De ha két pikoló között azt kezdi magyarázni, hogy nem a feleségemmel volt szobán, és ha ott is voltak, semmi sem történt közöttük, akkor éppen a magyarázkodás miatt támad gyanakvás az én elmémben.
Például miféle eskükről van itt szó? Régiekről? Újakról? Szinte mindegy, mert nálunk az eskütevés gyakoribb, mint a háromlevelű lóhere a mezőn. Annak idején esküt tett már a kisdobos, az úttörő, az elsőéves egyetemista, a végzős hallgató, a doktorandus, a vasutas, a postás, a katona, a rendőr, a határőr, az orvos, az ipari tanuló, a vámtisztviselő, esküt tett szinte mindenki, csak egy helyzetben nem volt eskü: az esküvőn. Nyár elején magam is megújított esküt tettem szakmai munkám becsületes elvégzésére, mert a régi népköztársasági már elavult, mostantól a köztársaság polgáraként leszek tisztességes. Egyetemünk tanévnyitó ünnepségén, egy óra alatt, három eskü szövegét is végighallgattam a gólyáktól, magyar, német és angol nyelven. S közben az járt az eszemben, hogy az eskük helyett inkább fel kellene olvasni nekik az evangélium intelmét: „Teljességgel ne esküdjetek, se az égre, mert az az Istennek királyi széke; se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert a nagy Királynak városa; Se a fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé; Hanem legyen a ti beszédetek: Igen, igen, nem, nem, ami pedig ezen túl vagyon, a gonosztól vagyon.” (Máté 5. 34—37)
Miféle felelősségre vonásról van itt szó, túl a magától értetődő büntetőjogin? Az európaiság nevében félrerúgtuk volna a klasszikusnak nevezett büntetőjog két alapvető axiómáját, a „nullum crimen sine lege” és a „nulla poena sine lege” elvét, vagyis azt, hogy csak az a bűn, amit a törvény büntetni rendel, és nincs más büntetés, csak amit a törvény lehetővé tesz? Avagy a kizárólag „etikainak” nevezett bűnökről van szó? Ámde etikai bűnnek lehet-e nyilvánítani a politikai vagy szakmai meggyőződést? A butaságot? A rossz helyzetmegítélést? A hibásnak bizonyult döntéseket? Nem fejtegetem az európai etikai és jogi gondolkodás fejlődését a tettek és következményeik kizárólagos vizsgálatától, a szándék megértése és értékelése fontosságának felismeréséig, mert ezt az államhatalmat gyakorlók esetében tudottnak veszem, inkább csak emlékeztetőül idézem a költő szavait: Ne ítélj meg engem úgy, mint az emberek, a cselekedeteim szerint, hanem úgy ítélj meg, mint az Isten, szívem rejtett szándékai szerint. Persze tudom, hogy mindez naiv ideál a nagypolitika szemében, de legalább ideálokként próbáljuk megőrizni és terjeszteni őket. Mint ahogy igaza van a nagyköveti posztra távozó politikusnak, amikor életére és működésére visszatekintve úgy nyilatkozott, hogy a politikai meggyőződés és a politikai megnyilvánulás sokszor messze esik egymástól. Igen, ez a realitás, a praktikum. De megharagudtam rá, amikor hozzátette, hogy ezt kellene megtanulniuk a mai politizáló fiataloknak. Nem, kérem, ez az, amit nem kell megtanulni a nagyembertől! S jó lenne, ha olyan idők következnének, amikor nincs is szükség eme taktikai és erkölcsi disznóságra.
Ám legyen jogi vagy etikai bűncselekmény például az — idézek egy nyilvános vitából —, hogy valaki a központosított tervgazdálkodás híve volt, és ezért döntéseivel akadályozta a reformok kibontakozását. De akkor ez az elv ne csak a kommunistákra, és ne csak hátrafelé érvényesüljön. Akkor bűnösek mindazok az egyházfejedelmek, akik konzervatív nézeteikkel akadályozták a heliocentrikus világkép elterjedését, vagy ha netán öt év múlva kiderül, hogy mai kormányunk gazdaságilag hibás döntéseket hozott és ezzel akadályozta a külföldi tőke szabad beáramlását — akkor a vádlottak padjára velük! Ilyen világban akarunk élni?
S miféle törvények, miféle keretei között kívánják végrehajtani a felelősségre vonást? Ha nincs megfelelő jogszabály, hát alkotni kell egyet. Mert ugyebár 1937-ben még törvénytelen lett volna a zsidók gazdasági kifosztása, állampolgári jogaik korlátozása. De a két zsidótörvény megalkotása után már mindez kifejezetten törvényes, jogállamiságon alapuló intézkedés volt. A gettó fölállítására és a deportálásokra is voltak kormányszintű és miniszteri rendeletek. Az államosításokra is. A kitelepítésekre is. Valamilyen gazemberséget törvényessé tenni a legegyszerűbb dolog a világon. Azért példálódzok, nehogy előző fejtegetéseim azt a látszatot keltsék hogy nem lehet átlátni a hatalom jogalkotói bűvészkedésein.
Miféle nép miféle megsértett igazságérzetéről tetszik beszélni? Kinek van felhatalmazása arra, hogy önmagát tekintse a népakarat letéteményesének? Károlyinak? Kun Bélának? Horthynak? Szálasinak? Rákosinak? Kádárnak? Torgyánnak? Mindenki a nép nevében szólott, a „nép akaratát” rántotta maga elé védő- és igazoló pajzsként. Nem unjuk még? Nem hiszem, hogy bármelyik népnek — belgának, olasznak vagy magyarnak — lenne egységes politikai akarata. A plurális gondolkozásra, a többpártrendszerre éppen azért van szükség, hogy kifejezést és képviseletet kaphasson a nép különböző rétegeinek és csoportjainak eltérő akarata. Általában a nép nevében az szól, aki egyeduralomra tör!
Egységes népakarat legfeljebb az élet elemi dolgaiban van. Az emberek enni, öltözködni, lakni és fűteni akarnak, lehetőleg nem annyi munka árán. hogy beledögöljenek. Az emberek azt akarják, hogy hagyják őket békében élni a saját hitük, igényeik és szokásaik szerint. Talán ennyit akar egységesen egy nép, nem pereket, leszámolásokat, pellengéreket.
Azt felelik erre: Az országban jártukban-keltükben minduntalan találkoztak a zokogó Justitiával! Érdekes, de teljesen érthető, hogy az istenasszony csak bizonyos pártok politikusait méltatja arra, hogy bánatában vigasztalhassák. Mások másféle bánatokkal és háborgásokkal találkoznak, ha járnak és kelnek. Mondanom sem kell, ez megint olyan lélektani dolog. A paranoid zsidó lépten-nyomon antiszemitizmussal találkozik, a szexuálisan kiéhezett fiatalember csábos idomú, elérhetetlen nőkkel, az éhes ember sonkával megrakott kirakatokkal, s aki pedig bosszúra áhítozik — uramfia!, láss csudát! —, az minduntalan leszámolásért lihegőkbe botlik. Ezt azután szétharsogja televízióban, rádióban, újságokban és gyűléseken. Persze mosolygunk ezen, hiszen tudjuk, hogy mennyire nehéz és bizonytalan eredményű mesterség még a tudományos módszerekkel végzett közvélemény-kutatás is, sejtjük, hogy mi egy népszavazás reális értéke, no de azt is tudjuk — most már elkomorulva —, hogy az emberek, különösen a gondoktól gyötört emberek, heccelhetők. A nép talán éppen baromfit etet, kinyalja magát a lakodalomra, színházba készül, a motorját javítja, regényt olvas vagy keresztrejtvényt fejt, amikor a fülébe ordítják: Pattanj fel a zetorodra, esztergapadodra, komputeredre! Egyenesítsd ki a kaszád, szögmérődet, katéteredet, mert ha most fejbe csapsz némelyeket, legott eljön a Kánaán! És különben is, ezzel foglalkozzál most, ne az inflációval!… És akkor esetleg megindulnak. Lám, igaza lett a szónoknak. Még inkább igaza lesz, ha arra apellál, csak így lehet bebizonyítani, hogy ki a jó hazafi, igaz magyar, hithű keresztény. Mint ahogy annak idején, amúgy kellett demonstrálni, hogy ki a megbízható kommunista, a rendszerrel lojális, haladó nemtudoménmicsoda. Mert az emberekben félelem is keletkezik; mert a felheccelt sokaságnak erős szuggesztív és konformizáló hatása van; mert különben is kockázatos szembeszállni azzal, amit egyesek közvéleménynek hirdetnek… Minek magyarázom, akik ebben ügyködnek, mindezt sokkal jobban tudják nálam.
S végül, miféle listák, miféle emberekről, és főleg miféle emberektől kapottan? A hálózatnak nevezett informátorok, a szigorúan titkos állományban, fedőfoglalkozással konspirált állambiztonsági tisztek listája. Kérem, ne tegyünk úgy, mintha az ún. belső elhárítás, az állambiztonsági tevékenység a rohadt kommunisták találmánya lenne. Horthynak, Hitlernek, Mussolininak nem volt ilyen szervezete? Netán a keresztény inkvizíciónak sem voltak megfizetett spiclijei és meggyőződéses informátorai? A velencei köztársaságtól vajh miért húzott fizetést az öreg Casanova? S urambocsá!, a mai magyar kormány senkiről sem szerez be bizalmas vagy rejtett utakon információkat? Én ugyanis ezt természetes védekező reakciónak tartom minden államhatalom részéről, s nem tudok rajta megbotránkozni, annál inkább a szemforgató hipokrízisen.
Vajon a szocialista rendszernek elkötelezett egykori állambiztonsági vezető tisztek miért adják ki ezeket a listákat? Miért nem semmisítették meg őket illendő módon? Úgy vélem, hogy e tiszteknek — a munkásőrséggel együtt — tapasztalniuk kellett, hogy gazdáik, politikai vezetőik szó nélkül feláldozzák őket, a később azután illuzórikusnak bizonyult hatalomátmentés érdekében. Védtelenek maradtak, hát védeni kezdték magukat. Milyen eszközök állnak rendelkezésükre? Nyilván többfajta, begyűjtött kompromittáló anyag prominens személyiségekről, az informátorok és a titkos állományúak listái, az elhárítás módszereinek szellőztetése. Ezekkel lehet üzletelni személyes sorsuk biztosítása érdekében. Íme a kínálat, van rá kereslet is bőven.
Mármost arról ne nyissunk vitát, hogy tisztességes eljárás-e ez a népköztársaságra és a szocialista társadalmi rend védelmére annak ideién ugyancsak felesküdött tisztek részéről. „Előbb kenyér, aztán morál” — énekeltük a régi mozgalmi időkben. Úgy tűnik, ma már nem egyértelműen elítélendő a hazáját eláruló hírszerző tiszt sem. Attól függ, hogy mikor, kinek, mit árult el. Ha a rendszerváltás előtt árusította Magvarország és katonai szövetségeseinek titkait, akkor ma szabadlábra kerülhet, és valószínűleg csak akkor kellene visszatérnie a dutyiba, ha új barátaink és honvédségünk hadügyi dolgaival kereskedne. Tempora mutantur? … Aligha hiszem. Tisztességes ember először és elsősorban a hazájához hű, és csak azután a különböző politikai hatalmakhoz. Úgy tudom, hogy annak idején Batu kán meghallgatta ugyan a kijevi fejedelemség két árulóját a város gyenge pontjairól, de azután leültette a fejüket, mondván: Miért lennétek hűségesebbek hozzám, mint a nagyfejedelemhez?
Ám ki a fenét érdekel az állambiztonsági tisztek erkölcse? Máshol van a bibi! Nevezetesen ott, hogy véresszájú bolsevikokat, közismert pártfunkcionáriusokat nemigen lehetett titkos informátorként használni. Nekik ugyanis nem volt miről informálniuk a Hatóságot, mert a közelükben mindenki befogta a száját. A titkos informátor arról ismerszik meg, hogy nem ismerszik meg, vagyis senki sem gondolja róla. hogy besúgó lenne. Mert kifelé nyilván azt mutatta, hogy ellensége a rendszernek, netán ellenzéki, de mindenképpen „másképp gondolkozó”, ahogy akkor nevezték. Hát itt kezdene érdekes lenni, hogy kik szerepelnek a listákon.
Csakhogy megint van egy kis baj. Ki tudja egy ilyen, kereskedelmi célra forgalomba hozott lista hitelességét ellenőrizni? Mert hát ugye az egyezkedések során némely neveket ki lehet hagyni, másokat pedig beleírni. S ha Ártatlan Ábel egyszer csak a saját nevét olvassa majd a listán, hiába rohan fűhöz-fához — noná, hogy letagadja! —, nem tud semmit sem tenni az igazsága érdekében. Ugyanis egy negatívumot, azaz hogy valaki nem volt valami, igencsak nehéz bebizonyítani, különösen szigorúan titkos ügykezelések esetén. És ez az igazi veszélye ennek a jól kifundált tervnek: segítségével bárkit diszkreditálni lehet! S milyen jól jön ez akkor, ha az illetőt sem szakmai, sem erkölcsi okokból nem lehet megbillenteni.
Hát így állunk az őszi vadászidény kezdetén. De az újbor édes, hála az aszálynak, lovak becsempészése a határon át jó kereseti lehetőséget biztosít, amiből már kifizethető egy kellemes szexmasszázs. Hosszú lesz az ősz, vagy korán jön a tél? Mindegy. Jó vadászatot kívánok!