444.hu, 2025. október 24.
UJ PÉTER
269.0.1. „Én is hiszek egy-két szép dologban…” (Zorán/Dusán)
269.0.2. Dear olvasók, ma egybeforr a 444 tldr publija a hírlevéllel! Van ilyen. (Meg hogy ragadjon a bélyeg!) A végén kis zenei levezetés a hozzáadott „érték”.
269.1. Magyar Péter hátrányból, idegenben győz
269.1.1. Egy dolog érdekel mindenkit úgyis: ki nyerte?
Légterelő karosszériaelem: Magyar Péter. Szerintem simán.
És akkor most megspóroltuk magunknak a lamentálást (az eredetiben: laminálást), hogy mégis mi értelme ennek a hónapok óta tartó kinyertézésnek. Merthogy ezt nem gólra játsszák, hogy egy-null ide, egy-egy, és így tovább, de nem is oda-visszavágó, hanem itt egyetlen dolgot kell majd megnyerni. Áprilisban.
Ahogy azt várni lehetett, mindkét fél többszörös létszámfölényt mutatott ki a saját oldalán: Orbánék is azt hirdették, hogy kétszer annyian voltak, mint a konkurens menet, míg Magyar Péter úgy számolt, hogy legalább kétszer (de lehet, hogy háromszor) többen voltak a tiszás rendezvényen, mint a Békemeneten. Szabó Andrea szociológus – aki persze nem állítja, hogy pontos becslést tudna adni, de – viszonylag alapos és tudományosnak mondható közelítéssel arra jutott, hogy inkább Magyarnak lehet igaza, és 160-170 ezer ember lehetett a Hősök terén és az Andrássyn, a Margit hídról a Kossuth térre vonuló Békement résztvevőinek számát pedig 80-95 000-re saccolta.
269.1.2. A létszámháború eredménye sem érdektelen a kinyertizmus szempontjából, de nagyon sok fontosabb szempont van, ami alapján összevethető a két rendezvény.
Nem mellékes körülmény, hogy ez az október 23-i rangadó Magyar Péter számára sokkal kockázatosabb volt. Sőt, úgy tűnt, hogy szinte csak veszíthet. Mert ha nem tudott volna nagyon meggyőző, de tényleg látványosan nagy tömeget megmozdítani, az egész biztosan megtörte volna a lendületét, Orbán kampánygépezete – amely már hetek óta fölpörgőben, folyamatosan veszi át a kezdeményezést – gyorsan bedarálhatta volna.
Orbán számára viszont nem jelent nagy vereséget az sem, ha itt, tulajdonképpen saját pályáján túlmenetelik. Tizenöt év alatt, irdatlan erőforrásokkal (tegyük hozzá, ha lenne alkotmányosan működő ÁSZ, ügyészség, stb, és nem Orbán-bábok uralnának minden fontos hatóságot, akkor bizonyítható volna, hogy törvénytelenül szerzett erőforrásokkal) fölépített, rendre fölényes győzelmeket szállító hatalomgyára érintetlen, működőképes, harci kedve töretlen, a nemzetközi klíma számára kedvező, számtalan trükkje, akár egész szélsőséges húzása lehet még áprilisig. (Tipp: lesz is.)
269.1.3. Az is fontos előismeret a menetek értékeléséhez, hogy október 23. mindenképpen Orbán terepe: 1956 emlékéhez köthető Orbán máig gyakran emlegetett debütálása a nagypolitikai színpadon (1989, Nagy Imre újratemetése), a rendszerváltás óta pedig csak a jobboldal talált morális támaszt és eredetmítoszelemet a forradalomban, márpedig a jobbooldalt 1994 óta elsősorban Orbán jelenti, politikai ellenfelei – amelyek Magyar és a Tisza megjelenéséig (egy nagyon rövid és vitatható Jobbik-epizódtól eltekintve) baloldali pártok voltak – nem is merészkedtek október 23. közelébe.
Megjegyzendő, bár ebbe most tényleg ne menjünk bele, hogy a baloldal, különösen egy antikommunista/antikádárista baloldal számára egyáltalán nem lett volna megközelíthetetlen 56, hiszen a forradalomnak legalább annyi baloldali vezetője és mártírja volt, mint jobbos.
És egyébként az őszödi beszédet követő, rendőrattakos, gumilövedékes, tankbeindítós 2006. október 23. az igazi Orbán-rendszer eredetmítoszának, morális alapzatának fontos része. (So called szemkilövős Gyurcsány-terror.)
Ilyen előzményekkel, ilyen körülmények között elég fájdalmas lehet Orbánnak az egyértelmű Magyar/Tisza-győzelem. Ezt a fájdalmat nem fogja mutatni, a szakmányba gyártott naponta durvuló hazugságokat gond nélkül beszopó tábor pedig simán elhiszi volt, hogy hatszor többen voltak, mint háborúpárti Brüsszel-szolgák.
269.1.4. Ez a Békemenet mutatta eddig legerősebben, hogy Orbán ugyan semmivel nem kevésbé karizmatikus, nem kevésbé dinamikus, mint évekkel ezelőtt, de tizenöt év uralkodás után, a saját maga által létrehozott, agyonközpontosított hatalomstruktúra csúcsáról már nem képes úgy kapcsolódni a választóihoz, nem az emberek embere már, nem beszéli annyira a nép nyelvét. Ez már csak populista stadionrock: profi technika, kigondolt koreográfia, nagyon kitalált, kikutatott, vérprofi csapatok, amerikai és hazai tanácsadók által kiszasszerolt, jól bevált showelemek, petárdák, tűzijáték, Grippenek (most arról megint ne kezdjünk pampogást, hogy a Honvédség miért röpköd egy állami ünnepnek alig álcázott kampányesemény fölött, azon meg pláne, hogy ugyan mi értelme is van a röpködésnek, erőt három vadászgép nem mutat, shownak elég sovány, így inkább röhejes erőlködés látszatát kelti ez is), de a lényeg, a lélek, az igazi erő, az átélhető közösség élmény, a remény jórészt kiveszett belőle.
Orbán már az 56-os forradalomhoz sem tud hitelesen kapcsolódni, amióta a klasszikus jobbos ruszofóbiáról egészen perverz mértékű Putyin-pártiságra váltott. Az Orbán Balázs pedig tavalyi kiszólásával – talán véletlenül, talán nem – tulajdonképpen nyíltan beismerte, hogy Putyin miatt szakítottak 1956-tal. Ebből próbáltak ugyan visszajönni, de nem nagyon sikerült.
269.1.5. A megrendelők bizonytalansága, a lélektelenség és az ideológiai zavar nagyon meglátszott az úgynevezett ünnepi műsoron is (műsorvezető az ország legműanyagbábu-szerűbb embere: Rákay Philip), amelyet vagy a korszellem, a tömegízlés (vagy amit annak sejtenek) vagy a fiatalok megszólításának szándéka miatt fazoníroztak Broadway-musicalesre. Teljes posztmodern káosz: a produkció csúcspontjához közeledve Zorán (!) Apám hitte című slágere csendült fel egészen rettenetes földolgozásban. Aki egy kicsit is ismeri a magyar popzene történetét, vagy legalább a magyar történelmet, és képes értelmezni egy dalszöveget, az tudja, hogy ez a szám igazi mélykádárista kvázi-polbeat. (Posztpolbeatnek mondanám, de nem akarnék már ennyit posztolni.) 1977-ben jelent meg, és akkor mindenki számára világos volt mi is az a hit, amelyet a szerző jugoszláv kommunista partizán apja vallott, és amelyet a dal végül a békés, atomfegyvermentes jövendő zálogának tart. Ezt sikerült elkántáltatni egy 1956-os forradalomra emlékező ünnepségen. Az Internacionáléval nem találták volna jobban telibe.
(És mit gondolhatott erről a számról akkoriban a sikerei csúcsa felé tartó „rendszerellenes zenekar”, a Beatrice énekese, bizonyos Nagy Ferenc?)
Ehhez képest a valamiért a Himnusz után (!), Orbán előtt eldanolt Demjén-féle Szabadság vándorai kifejezetten jó választás volt, már amennyiben a szerző legalább hithű orbánista, bár a dal szövege, jegyezzük meg, dermesztően rossz, blődségekkel, értelmetlenségekkel, képzavarokkal terhelt. De mit várunk attól a rendszertől, amely a hasonló költői tehetséggel megformált Nélküledet tette másodhimnusszá?
269.1.6. A főműsorszám, az Orbán-beszéd volt csak az igazi stadionrock. (Nem biztos, hogy jó ötlet volt Orbán mögé, pont a főkamera látóterébe ültetni két plasztikázott celebet, akiknek valószínűleg a fiatal Orbán-rajongó nőt kellett volna alakítaniuk, de inkább a luxizásban megfáradt NER-feleséget sikerült.) A jól ismert slágerek, ezredszer előadva, fenyegetés, háború, halál, veszélyben vagytok, csak én védhetlek meg benneteket. Plusz ez a furcsa méltatlankodás a fiatalokon, valami szokatlanul bizonytalan mozgósítási kísérletbe ágyazva.
Brüsszelezés minden mennyiségben. Azt talán már az ellenzéki közvélemény sem találja szokatlannak vagy furcsának (gulyásmártonizmussal: normalizálta), hogy Orbán évek óta azt a szövetségi rendszert nevezi fő ellenségének, amelynek az ország az utóbbi évek történelmi léptékű gazdasági emelkedését köszönheti, ráadásul az onnan érkező támogatásokat használta hatalmi rendszerének kiépítésére, és természetesen részt vesz az „ellenség” (saját ellenségének) irányításában is. Viszont az már tényleg az Orbán beszédek egyébként is csak nehézbúvárfelszereléssel elérhető morális nívóját messze alulmúló húzás, hogy egy elvileg 1956-ra emlékező állami ünnepen a miniszterelnök azt az Ukrajnát szapulja szinte végig, amely a mi 56-unkhoz sok szempontból hasonló szabadságharcot vív. Vajon mi lehet azoknak a beszédíróknak a fejében, aki tucatszor tartották fontosnak említeni Ukrajnát, míg egyetlen ötvenhatos hős nevét sem bírták belepréselni a beszédbe?
Hívei még lelkesen csápolnak a régi slágerekre, de rajtuk kívül ez már mást nem érdekel, új rajongókat pedig végképp nem hoz.
269.1.7. Nemcsak a beszédek, de a két konkurens rendezvény kísérő műsorszámai is elég éles kontrasztban álltak egymással. A Tisza az Andrássy útra, a menet útvonalára élő színházat szervezett, nem túl bonyolult, de hatásos és átélhető, az emberek között zajló jelenteket, akciókat, ötvenhatos villanásokat, szavalatokat, amik képesek voltak hangulatba hozni, lelkesíteni, izgalomban tartani a már esőben vonulókat. A Hősök terén előadott főműsorelemek között voltak bőven iskolai ünnepséget idéző borzalmak, de ez valószínűleg megúszhatatlan. Magyar Péter mintha csak Orbán hibáira játszott volna rá: az emberek közül érkezett a színpadra, és az emberek közé ment vissza a végén, a pulpituson pedig főleg az emberekről beszélt – nagyon hosszan. Magyar is populista, ennek megfelelően modern populista eszköztárral dolgozik, de már hitelesebben, mint Orbán. Nem olyan nagy csoda, mivel a populizmus legfontosabb eszköze és ideológiai bázisa az elitellenesség, amit tizenöt hatalomban (egyre nagyobb hatalomban) eltöltött év után már nehéz hitelesen előadni, még akkor is, ha Orbánnak sikerült egy ideig valami még elitebb elit (Soros, globalisták, Brüsszel) elleni harcot hazudni.
269.1.8. Magyar élete szónoki csúcsteljesítményét nyújtotta. Mindig lendületesen és erőteljesen beszél, de most a korábbi, alapvetően offenzív hangvételt sokkal higgadtabbra és jóval magabiztosabbra cserélte. Igazából Magyar szónokolt úgy, mint egy magabiztos, kormányképes, hisztéria és újabb konfliktusok helyett a közös pontokat kereső, az építkezés érdekében akár kiegyezni is hajlandó politikus. Azt sem felejtette el, hogy október 23. alkalmából áll a színpadon, bőven foglalkozott 56-tal, az ebből aktualizált narratívában Orbánt az öreg, meghasonlott, szellemileg leépült Kádár szerepébe helyezte. A ma már kötelező nacionálgiccsek, áltisis minitörténelemleckék, és szociáldemagógkodó „emberi történetek” után végül határozottan kijelölte politikájának sarokpontjait, és elismételtette a közönséggel is. Európa, Nyugat, a közvagyon védelme, ilyesmik. És most először hallatszott a hangján, hogy mintha tényleg hinne a győzelmében.
269.1.9. Ez az október 23-i összecsapás délután kettőig Orbánnak állt. De nagyon. Hetek óta milliárdokból dübörög a kampány, nyomják a Tiszát lejárató, ukrajnázó, Tisza-adózó hazugságokat, ahogy a csövön kifér, és mozgósítanak, százmilliárdokból eltartott újságjaik, rádióik, plakátjaik, az ország szinte minden pontját elérő, kiképzett embereik, pórázon tartott hatóságaik, önkormányzataik harsogják az üzeneteiket, szervezték a Békemenetet, bérelték a buszokat. Kiállt Orbán mellett Trump és Putyin is, sőt majdnem összejött egy béketárgyalás. És még az időjárás is sokkal jobb volt a kora délutánig tartó Orbán-meneten, mint később, a Tisza demonstrációja alatt. És mindebből még csak akkora létszám sem jött ki, mint amennyit Magyar Péterék minden különösebb erőfeszítés, kampány vagy mozgósítás nélkül összehoztak. A hangulatról, a lelkesedésről nem beszélve.
És még ebből se vonjon le senki semmilyen következtetést a választások várható kimenetelére. Egyelőre csak az dőlt el, hogy a Tiszát még mindig nem sikerült hatástalanítania Orbánnak, de még rengeteg eszköze van és végtelen erőforrása mocskos trükkökre. Senki ne számítson arra, hogy áprilisban tiszta választások lesznek. 2018-ban és 24-ben sem voltak. A kérdés csak az, hogy a mocskos trükkök mennyire lesznek mocskosak.
269.2. Abszolút(e) antistadionrock levezetés
269.2.1. Pénzes Olivér, a fenti klipben igen hitelesen felesező, majd erőszakos halált haló főhős, a budapesti éjszaka talán utolsó Dixi-, Dönci-, Szónusz-, Kőnigh-osztályú kóbor kísértete egy Balaton-koncert után, talán még a szokottnál is motion blurösebb hajnalon, elképesztő dinamikájú felsőtestbeszéddel kísérve, jellegzetes sarokcsiszolóhangján túlüvöltve a zenét lelkemre kötötte, hogy népszerűsítsem meg zenekara, a Dep’art legújabb számát és videóját. Ha el kéne magyaráznom, mi az a Dep’art, bajban lennék, talán valami underground artrock-poszt-szaurusz, amit 2011 körül hoztak létre kúszóprojektként a szcéna veteránjai, megfordult benne a fél (másfél) Balaton, efZámbó Öcsi, Csányi Viktor, Rósz György és sokán más satöbbik; Kiszeljov Andrej és Török Péter nevezhetők fix tagoknak, meg persze Pénzes Olivér, akit énekhang és hallás híján egyetlen dolog tett alkalmassá a frontemberi pozícióra: felsőbb utasítás. Egyszerűen kinevezték énekesnek, és nem volt apelláta. A magyar undeground zene történetének legnagyobb sámánja, feLugossy Laca nevezte ki személyesen. Azt mondta: te leszel az énekes. És írt dalszövegeket is a Dep’artnak.
Ez tehát az új szám, már több mint egy hónapos, nagyobb szabású klipet is rendeztek rája a filmes származású művészbarátok. Legát Tibor írta a zenéjét és a szövegét, és énekel is benne, tulajdonképpen Kézi-Chopin vagy Lidérc-szám is lehetne, jellegzetes Legát-dal, költői ambícióval kidolgozott, a slágeres bárgyúságokat teljesen (vagy túlzottan – nézőpont kérdése) nélkülöző, vagy legalábbis popslágernek túl agyas szöveg. Jó.
Élvezzék szeretettel.