Parti Nagy Lajos: „Ezt a rezsimet fejétől a haljáig muszáj leváltani”

Nincs rá szavam, talán a konspiráció hajaz rá leginkább, de ideírom. Vasárnapra virradóra, tárca-félálmomban utánnewler-megbízott vagyok hazafajias alapon, öltönyöm, igazam tudata, kapcsolati hálóm hibátlan. Jellem vagyok, ha rossz is. Felkeresek kültulajdonú intézményeket ehont és ahont, illetve az ahontok honi lerakatait, s félbarátilag közlöm, nem lesz az jó, ha itt foglalkoztatott nemzettársam politikai (értsd: ellenzéki) tevékenységet folytat, más szóval az illető úr/hölgy sérti a Harmadik Birodalom érdekeit. Nagyon felfele mutató ujjam magántestrész, de nem tréfa. Ennyi elég is, címzettek értik, hogy bár efféle utánnyúlásra jogom nincs, jó okom az van. Tízből kilencszer udvariasan elküldenek egy udvariatlan helyre, ám egyszer beakadok nekik, felkeltem megfontolt gyávaságukat. Illetőt informálisan tájékoztatják fenti ujjmutatásomról, mire előzékenyen beadja lemondását, amit villámgyorsan el is fogadnak. Hétköznapi hernyóságom nemzetvédelmi pillangóként szökken szárba.

A héten Bécs belvárosában, igaz, nem számoltam, de érzetre több a tesztelő-pont, mint a gesztenyesütő, bár ez kissé lukrafutatív mondat, hisz mennyinek kéne lenni ebből vagy abból, s mikor mennyinek?

A Stephansdomban, kedvenc kőmetszőnk és szobrászunk, az orgona súlyos lábazatát 1513 óta tartó Anton Pilgram képmása alatt reggeltől késő estig működik a Covid-mellékoltár. Oltópont, ahol időpont-egyeztetés nélkül adnak első vagy második oltást bárkinek. Paraván, elkerítő szalag, székek a várakozóknak, dől ki a fény egy nyitott ajtón, a praktikust és a szakrálist itt és most igazán kevés választja el. Hatan-heten várakoznak, nem sok, nem kevés, mise után még többen, kitöltik a papírokat, hallgatják az orgonát, s alatta a folytonos turista-hangszőnyeget, lábak, tekintetek, nyikorgó padok és nyakak zsolozsmáját.

Ausztria átoltottsága pár százalékkal nagyobb, mint Magyarországé, a megbetegedettek száma itt is növekszik, ugyanakkor már régóta kötelező a maszkviselés az utcák és az éttermek kivételével minden közösségi térben. Nem is csak általában a maszk, hanem az FFP2, akin nem ez van, udvariasan elküldik, éppúgy, mintha belépőjegy nélkül akarna bemenni, mondhatni, korlátozzák szabadságában. Szerda este hosszú, enyhén ironikus riport az ORF2-n a vírustagadókról, akik zajosan, öntudatosan tiltakoznak az oltáskényszer ellen, védik a jogaikat, a jogot nemcsak a saját testük feletti rendelkezésre, így a megfertőződésre, de mások, akár beoltottak megfertőzésére is – ha humbug a járvány, nem kell a maszk.

Arról nem is beszélve, hogy a maszkviselési kötelezettség és bizonyos munkahelyek, illetve munkakörök oltáshoz kötése között lényegi különbség van.

Vajon tényleg a kény szere, ha valakit a vitathatatlanul nagy többség érdekében, járvány idején választás, igaz, súlyos választás elé állítanak?

Hogy maradjak a szavaknál, a kény, a kéj – ősi örökség a finnugor korból – szóhasadással létrejött változata. A két szó jelentésmegosztása elég lassan ment, a nyelvújítás korában ezt igyekeztek mesterségesen is irányítani. Nem éppen egyszerű szógubanc, de hát melyik egyszerű? Akármilyen evidens volna, a kényszer például nem a kényből származik, hanem a készt igéből jöhetett létre, olvasom a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában. Ágaznék szívesen el és még elebb, de abbahagyom, inkább próbálom elképzelni, mit mondana erre Kálmán László, a nyelvész, illetve hogyan mondaná a maga utánozhatatlan tónusában, kétkedve, szkeptikusan. Nagyon fog hiányozni.

Vagy mit mondott volna arra, hogy vannak-e édeskés szavak. Persze, nincsenek, a nyelvtudományban semmiképp. Mért is lenne a vadrózsa édeskés, hisz a belőle készült cukros mindenfélékről nem tehet. A rózsaszín Ballagi Mór szótárában egyrészt világospiros, másrészt a gyönyörteljes mivolta, fényoldala valaminek. Így van ez, a kezdetek rózsaszínek, a végek, mik persze erős kezdeteket hordoznak, sötétek, véresek, kérgesek. Eszembe nem jutna, lerózsaszínezni egy őszi alkonyatot, s egyáltalán nem az átvitt értelmében, hanem szín szerint. Illetve szín szerint tán igen, színtévesztő létemre feltétlenül, de a szó szerint mégsem, lévén a hajnal legalább Homérosz-Devecseri óta rózsásujjú, hogy az Auróráig már el se merészkedjek.

Utóbbi ágyúi gyerekorom novemberi egén kéltek ki a ködből, noszf, úttörőing, nadrág, sípzsinór, de mindehhez már igen hosszú magyarázat kéne, például az Auróráról, hogy csak egyrészt a hajnal istennője a rómaiaknál, illetve punkegyüttes, mert, másrészt, a bolsevik-mitológia kitüntetett hadihajója, Pallada-osztályú, védett páncélfedélzetes cirkáló, ahogy a Google-on olvasom (ami a Facebook metamorfózisa után maga is nevet váltott, s Alphabet lett). Erről a hajóról adták le 1917 november 7-én este a Téli Palota ostromára felhívó ágyúlövést, miáltal a Nagy Októberi Szocialista forradalom kitöröttnek nyilváníttatott.

A rózsaszín hollandul roze, bár Cas Mudde alighanem angolul adta az interjút, amiből az ominózus melléknév elém került. Tanulságos olvasmány. Hogy Magyarország jövőjét tekintve igaza van-e, eldönthetetlen, de hogy van igaza, azt kár lenne tagadni.

Nem lesz tőle, hogy képben maradjak, rózsás kedvem, szeretném, ha nem lenne, mármint igaza a populizmus-kutatónak.

Bőven van rá esély, hogy téved, az a 830 ezer ember, aki egyáltalán nem titkosan előválasztott, a leghűvösebben szólva is reményt kelt. De nem akarok hűvös lenni, ezt a rezsimet fejétől a haljáig muszáj leváltani. Beláthatatlan, illetve sajnos belátható, hogy mi mindenre képes, még ha nem marad is annyi osztogatnivalója, amennyivel biztosan megvehetné a többséget, s a permanens választási csalás, az összebitangolt túlhatalom mellett konkrét választási stiklikre is rákényszerül majd, s persze a turuldrónként cikázó csendőrtollakra vagy a rémhír- és félelemkeltés, az inszinuálás módozataira a pártsajtóban.

A szót, hogy árcsapda tegnap hallom egy nagy élelmiszer-lánc pénztárosától, húzkodja át a mindenféléket a leolvasón, közben egyre hangosabban monologizál. Megmondja valaki, de komolyan, hogy hát ki a koszmóm vásárol meg ennyiért akármit is, hopp egy árcsapda, hopp itt egy másik, hopp belelépek, hát milyen árak, hát most mondják meg, hát meg nem venném, hát milyen összeg! Hátia és ária, ennyi tartja a fiatal nő mondatait, a csapda szó már csak a csusszanás és csattanás, ahogy hevesen arrébb taszít retket és ásványvizet e vonalkód-balettben, ennek is mit nem fölment az ára, hát mikor? éjjel? magától drágul? besüt a hold és árcsapda? Hej Boris Johnson, állnál csak ebbe a sorba, megkapnád a magadét, de tudják mit, az egész Kína elmehet a búsba Putyinostul, hát micsoda árak mért nem mennek inkább haza a koszmóba, hogy bírják, kedves emberek, vásárlók, magyarok, honfilegények, honfileányok, hát én ezt nem bírnám az én, már bocsánat, de ürülékes fizetésemből, balsorsomból, ki régen tép, tejföl ez vagy aranypor? Már a következő vásárló tartós tejeit rángatja át a leolvasón, már leáll a többi pénztár, szájtátva hallgatják kolleganőjüket – akit fejből nem tudtam jobban lekottázni. A tetőpont az aranypor, nagy levegőt vesz, de elhallgat, kifújja inkább. Rövid csönd támad, melyben lassan körülnéz: bocs, viccelek, illetve vicceltem, ne mindig csak szomorkodjunk.