hvg360.hu, 2021. szeptember 26.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
„Fölírok ezt-azt” sok énhetem kezdődött így valahogy, fölírtam, azaz be a gépbe, volt ott törmelék, ötlet, magánérzet, mondatok őszről, tavaszról illetve között, aztán tologattam e kezdeményeket, hol lesz a helyük, ha lesz, addigra péntek este lett, megjöttek a szavaim.
Lassan két éve, hogy íródnak ezek s bár naplónak pláne krónikának nem tekinthetők, kétségtelen, hogy lenyomattá teszi őket az eltelt idő.
Ott billegnek a naplóhatáron, a személyesség felé tartanak, még ha a kis közéleti cövekek, a megadott szavak olykor a publicisztika felé terelik is némelyiket. Merem remélni, hogy a kérész típusú részletekből összeálló mindennapi élet hátterével. Az újságon ott a kávéspohár karimája, ott lenne alighanem a képernyőn is, ha nem lenne oly makacs a gravitáció törvénye. Jó, ha a tárgyakon, melyekről írok, rajt marad az ujj nyoma, a bizonytalan pillanaté, amiben fölírtam, miközben épp fújt a szél, zörgette a redőnyt, az őszi égbolt a színtelen és a világoskék között tétovázott, esni kezdett vagy sütni kezdett, miközben, ezt még szerdán írtam föl, egy garabonci férfi belefulladt a mustba. Nyúlt a telefonjáért, mert az belesett a hordóba, a must már forró volt, vagyis erjedt, rossz lehetett a mozdulat, s ő utána esett a telefonnak, szegény. Megölte a szén-dioxid. Próbálom elgondolni, mi mást ejthetett volna bele, amit habozás nélkül ki akar halászni, méghozzá azonnal? Talán a kulcsát? Pénztárcáját? Mindenekelőtt a telefont, azt hiszem. Ki emlékszik már rá, hogy volt egy telefon nélküli élet, pláne okos-telefon nélküli, s persze e furcsa őszi halálnem akkor sem volt ritka, akkor is fulladtak meg pincékben emberek szüret táján, tán még többen is.
Az ősz, kék, vörös, zörgős, csípős, sétálok csütörtök reggel a Pap Károly utcán harmadik oltásra, még fél órámba se telik. Aztán pénteken ég a bőröm, lóg kezem-lábam, ahogy a második után is, bőven elviselhető, ha nem tudnám, hogy van ilyen utóhatás, észre se venném. Hogy a covid-ősz milyen lesz, mennyire milyen, nem tudható. Az elég valószínű, hogy csak a most nyílt vadászati kiállítás bezárása után veszi kezdetét, esetleg lesz egy záróbeszéd, ahol Kovács kormányszóvivadász hivatalosan bejelenti a negyedik hullámot, de ennek magyabszurditása fel se fog tűnni különösebben, ahogy most se tűnik föl, hogy a kórházban ápoltak és a halottak számához képest milyen kevés a fertőzött. Evvel együtt oltani és oltatni muszáj. Még annyi empátiát fel tudok magamban szabadítani, hogy megértsem az aktív vagy passzív oltáselleneseket, de annyit már nem, hogy elfogadjam, s ne tekintsem súlyosan antiszolidáris gesztusnak, ha valaki ép ésszel nem oltatja be magát, miközben még a szuverén szabadságharcost is eljátssza, ki szembemegy a birka tömeggel. Nem elhinni, hogy használ, legalábbis kételkedni benne, azt lehet. Nem beoltatni, hát, az bizony nehezen fér bele a szabadságba.
Elnézem a nemzet első számú hobbivadászát, ahogy csinos vadászkabátban áll az ominózus, fertőzésnek ki nem tett kiállítás megnyitóján, szemez egy kitömött oroszlánnal, tekintete gyengéd, elragadtatott, mármint Semjéné. Az oroszlán meglehetősen morcos.
A spektákulumra eltapsolt rongyos 17 milliárd a magyar nemzeti parkok éves állami támogatásának két és félszerese. De ez semmi a 338 milliárd forinthoz képest, amit Mészáros Lőrinc az alcsútdobozi lagzira kapott.
Bár ez nem teljesen ajándék, ezért tenni is kell valamit – túl azon, hogy aki adta, kapta –, bizony, ki kell bővíteni Kelenföld és Ferencváros között a vasúti vágányokat, ami nagyon sok pénz, szakértők szerint 30, de akár 50 milliárd forintba is belekerülhet. Ha az ember megduplázza, akkor még mindig marad 238 milliárd. Olvasom továbbá, hogy 1919-ben a magyarországi teljes vasúti rendszer fenntartására és fejlesztésére 346 milliárd forint volt, s még azt, hogy a bécsi Hauptbahnhofot körülbelül ennyiből építették fel, igaz, nem is volt nászajándéka senkinek.
Soha nem került ennyire közel Orbán leváltása, ergo az se, hogy az ellenzék majdan megnyerje a választást. Az előválasztást már megnyerte. Az ötszázezer, amit keddig szinte biztos, hogy elérnek, igen tekintélyes szám, hiába volt a pénzhiány, az alultervezettség, a számítógépes rendszer összehullása, mindezt tényleg képes volt ellensúlyozni a lelkesedés, szervezőké, közreműködőké és előválasztóké egyaránt. Orbán és rezsimje félni kezd, ettől szánalmasabb is, de félelmetesebb is, ahogy a kapuzárási pánikban elkezdték szórni a pénzt, már most belengetni mindent, ami leng, a tizenharmadik havi nyugdíjat, s aztán a többit, a kassza kiürítése mint bosszú és jótétemény.
Teljhatalmon, de remélem, hatalmon is ez a NER utolsó ősze, illetve ez lesz az utolsó tavasza. Persze attól, hogy e kultúrindulati tájon a kampánnyal vele jár a kriminális hangnem, az nem lesz elfogadhatóbb. Jakab Péter mondata Orbán börtönbéli viktóriásításáról egyszerűen viszolyogtató. Jön föl és válik mindennapossá a vakindulat, az agresszió, ami agressziót szül, ígéret-spirál fölfelé, ekézés-spirál lefelé, alkat és érdek dolga, hogy ki mit kezd vele. Ahhoz, hogy mindez kezelhető legyen, hogy legalább hosszú távon ne dőljön szét ez a kettéuszított ország, valahogy mindkét félnek el kéne hinni, vagy legalább munka- sőt élet-hipotézisként elfogadni, hogy nem dől össze a világ, ha 12 év után végre, illetve ha 12 év után sem.
Az armageddontworry, mint létállapot? Hát, nem könnyű.
S még itt van a legszebb szó, a magyarrá lett latin pila, sőt pilare. Az orbáni családbarát pillérek közül, melyek a 4. Demográfiai Csúcs hídját tartották a Várkert Bazárban, legjobban az ötödik pillér áll, vagyis hogy a jog eszközeivel kell megvédeni a család intézményét és a gyermekeket. Ezen a hatalom szótára szerint a homofób törvény értendő, aminek következtében, például, az Ars Sacra, erősen keresztény szellemiségű filmfesztiválon a szervezők „legnagyobb sajnálatukra”, petíciók és feljelentések nyomán nem merték levetíteni az Anyáim története című filmet – Dér Asia és Haragonics Sári dokumentumfilmjét – , ami két anyáról és örökbefogadott kislányukról szól. Tiltakozásként a zsűri elnöke, Dér András lemondott tisztségéről. Igazodtatás és igazodás, félés és féletés – hétköznapi fasizmus, ami botrány nélkül már el sem éri a nyilvánosság ingerküszöbét.
De negyedik pillér a legerősebb a maga mellbevágó konkrétságával, miszerint az egész ország működését családbaráttá kell változtatni. Az első három pillér is szép selymes lózung, a dübörgő semmitmondás propagandaterméke, s épp annyira sikerült megvalósítani (11 év kormányzás után), mint ezt, a családbarát működésről szólót. A vezér minden erőfeszítése ellenére még mindig vannak fiatalok, sőt, fiatal, ambiciózus vállalkozók, kik egyszer csak fogják magukat, s elköltöznek e tejeméz Nerkánaánból a távoli Marbellára. Egy konkrét édesanya instagram üzenete a költözésről nyilvánosságot is kapott, bár az okokról nem ír, csak az örömről, mit az új lakóhely és kihívás a családból (apa, anya, három gyerek) kiváltott. Lépésük érthető, hazájuk még nem elég családbarát, Ráhel és István ezért nem találta meg a számítását se kereset, se lakás tekintetében, a gyermekvállalásból sem származott anyagi előnyük, a saját tulajdonhoz nem kaptak elég segítséget, s még talán a vállalkozói környezettel se volt minden rendben. Álltak a maguk lábán, az, hogy a szülők támogassák őket, szóba se jött, ilyesmi szóba se jött, a nagypapa talán tudott volna segíteni, ha nem épp a vidéki kis majorságát építi Hatvanpusztán. A szóbanforgó család egyébként olyan, ahol a gyerekek nem szólnak bele a szülők dolgaiba, s fölteszem, ez fordítva is így van, ennek aztán ez a vége, a külhonba költözés, mit csak úgy lehet orvosolni, ha a konkrét apa, állásánál fogva beíratja az alaptörvénybe hogy Marbella Márbély néven magyar volt és magyar lesz.