Scheiberiana

A sokat publikáló hebraista tudós és irodalomtörténész Scheiber Sándor (1913–1985) rabbi a különlenyomatait, kis cikkeinek kivágatait néhány évenként időrendben egybeköttette. Könyvespolcán sorozat gyanánt álltak egymás mellett ezek a kötetek, azonos egészbőr kötésben, azonos címfelirattal (Opuscula), a bennük foglalt cikkek évszámaival. Amikor egy kötetet elrendezett, az előzéklapjára kézírással rövid mottót írt. Ezeknek a köteteknek én csak a gerincét láttam könyvespolcán. Évekkel ezelőtt Hidvégi Máté kis fényképekkel kiadta Scheiber bejegyzéseit, a mottókat, magyarázatokkal (Múlt és Jövő, 2016/2, 23–34). A Scheiberrel foglalkozó életrajzi irodalom egyik fontos darabja ez a tanulmány. Hullámzó helyzet- és önértékelésének legfontosabb lenyomatai Scheibernek ezek a csak önmaga számára írt kis jegyzetek, amolyan önéletrajzi fejezetcímek. Nyelvük jellemzően héber (köztük két zsoltáridézet), de vannak más nyelvű bejegyzések is, például egy Plutarkhosztól származó szólás görögül (hibátlan ékezetekkel) és latinul, vagy egy német formula.

Különösen megkapó a IV. kötet élén az 1958. márc. 21. dátum alatt álló héber bejegyzés. A kötetben Scheiber 1954 és 1956 közötti írásai találhatók. Jól ismert kézírása, kissé jobbra dőlő kvadratikus betűk, ékezetek nélkül. Hidvégi kiadásában a szöveget Tóth Sándor, akkoriban az OR-ZSE doktori hallgatója fordította magyarra: „5716. hesván 25-én meghalt áldott emlékű lánytestvérem, Naomi, és 5717. december 9-én fiútestvérem, Ávrahám Jehuda, hosszú életű legyen, az Egyesült Államokba emigrált, és én egyedül maradok.”

A Scheibert mélyen érintő családi veszteség sajátságos keltezése könnyen magyarázható. A zsidó világteremtési éra 5716. hesván 25 = 1955. nov. 10 a polgári naptárban; ez szeretett nővére, Scheiber Noémi (Emmi, 1912–1955) halálának napja. A halál időpontját (Jahrzeit) a rituális naptár szerint kell számontartani, Scheiber is így jegyezte fel. Szeretett öccse, Scheiber Lipót (Lipi, 1914–2000) orvos külföldre távozásának dátumánál, amit Hidvégi nem értelmez, Scheiber az évet lendületből a zsidó naptár szerint vette, az általa írt 5717. zsidó év tisri 1 napjával kezdődik, a polgári naptárban ez 1956. szept. 6-ra esett, de a napot már a polgári naptár szerint adta meg: dec. 9. Azaz öccse távozásának dátuma 1956. dec. 9 = 5717. tévét 5.

A héber jegyzet után a lapon kétsornyi üres hely áll, majd egy héber versidézet következik. Scheiber jellegzetes írása ez is, de nagyobb, sötétebb betűk, és más, vastagabb tollal. Nyilván valamivel későbbről. Jelezte a szerző nevét: Bialik. – Az idézet Chaim Nachman Bialik (1873–1934) ismert versének (Levadi / Egyedül) két sora, a vers ötödik, utolsó előtti szakaszából. Bialik kiadásaiban a versek pontozva vannak, Scheiber nem írta ki a magánhangzókat, mint ahogy két másik előzéklapon is pontozás nélkül idézte a zsoltárokat. A héber szöveg olvasata, Bialik eredeti közegére tekintettel, kelet-európai (askenázi) ejtéssel: kulom naszo horuah, kulom porhu lohem, / voivoszer levadi, levadi… És klasszikus (bibliai) ejtés szerint: kullam nassza ha-ruah, kullam parhu lahem, / va-’ivvatér levaddi, levaddi… – Szó szerint magyarul: „Mindőjüket elfújta a szél, mindőjük kivirágzott magának, / s én maradtam egyedül, egyedül…” – A két sor Kardos László korábbról való fordításában (Héber költők antológiája. Javne Könyvek, 12, 1943; új, bővített kiadás: Budapest: Farkas Lajos, 1947, 56):

Csak én vagyok itt még, a többit, a többit
A szél tovafújta…

A héber szóismétlést („s én maradtam egyedül, egyedül”) Kardos más szóismétléssel adja vissza („a többit, a többit a szél tovafújta”).

Scheiber nyilvánvalóan ismerte Kardos fordítását, de ő a héber szövegben gondolkozott. Az előzéklapra írt személyes jegyzet után rövidesen eszébe juthatott, hogy a héber formulát akaratlanul is Bialik verséből idézi, emlékezetből, és a bejegyzést már a kész köteten kiegészítette a megfelelő két verssorral.

A verset Bialik 1902 nyarán írta (tammuz [5]662) Odesszában, egyike a sok népszerű, dalként is terjedő versének. Ekkor már maga mögött hagyta a jesivát, benne élt a zsidó felvilágosodásban (haszkala) és az új héber irodalomban, melyet részben ő teremtett meg. A tanház (jesiva, bét midrás) hagyományai és a felvilágosult költészet állnak nála szemben egymással. A költő – ahogy mondani szokás: a lírai én – behúzódik a jesiva egyik sarkába, csak az „isteni jelenlét” (sekhina) oltalmazza, mindenki eltűnt mellőle („elfújta őket a szél”), mindenki a saját életét éli („kivirágzott magának”) – „s én maradtam egyedül, egyedül”. A szóismétlés ad nyomatékot ennek a mondatnak.

Scheiber tudta, jól tudta, hogy a formula Bialiknál is idézet. A Királyok könyvében Illés próféta többször is elmondja magáról, hogy ő „egyedül maradt igaz próféta” (navi la-JHVH levaddi, Kir. I., 18,22), vetélkedésben legyőzte és elveszejtette Baál prófétáit, ezért Aháb király és felesége, Izebel (Jezabel) üldözik, menekülnie kell, végül „Elohim hegyén, a Hóreben” (ez Szináj, ahol Mózes a két kőtáblát kapta) megéli az isteni megjelenést (theophania), és ismét felsóhajt ezekkel a szavakkal (va-’ivvatér levadi, levadi, Kir. I., 19,10 és 14).

A levadi, levadi ismétlés súlyát növeli az előtte álló ige: va-’ivvatér, ugyanis a különben gyakori játar igének ez az alakja, ellenőrizhető a héber konkordanciákban, csak itt fordul elő az egész héber Bibliában, nevezhetjük dis legomenonnak. Mi több, Illés története (Kir. I., 18,46–19,21) jelenti egy hetiszakasz (Pinhas, Num. 25,10–30,1) lezáró olvasmányát (haftara), és így a zsinagógában a Tóra-olvasás után minden évben tammuz hónapban felolvasák a próféta fájdalmas szavait és a theophania jelenetét. Scheiber mindezt tudván tudta tanulmányaiból, a zsinagógai életből.

Nem lehet-e, hogy Bialik versformulája nemcsak személyes veszteségeit idézi fel, nővére elvesztését, öccse távozását, hanem a tanházat is? Abban az évben, 5716/17-ben, azaz 1956 végén, 1957 elején a Rabbiképzőből is többeket „elfújt a szél”! És az őrizetlenül maradt határon át Nyugatra menekülő tömegben az egész országból mentek el zsidók, ezrével, tízezrével. Ebben az évben Scheiber a szülei házából egyedül maradt, nincs már a Szemináriumban, aki őt odavette, Lőwinger Sámuel, nincs Widder Salamon, akinek témáját, a középkori héber liturgikus költészetet továbbvitte (mindketten Izraelben), nem élt a szeretett és tisztelt rabbi Kálmán Ödön, egyetemi tanár lett kiváló pályatársa a Rabbiképzőben, Hahn István, és külföldre ment vetélytársa, Róth Ernő is, akit az ellenségének tekintett. Ő maga, mint Illés, „szenvedéllyel küzdött az Örökkévalóért” (qanna qannéti la-JHVH, Kir. I., 19,10 és 14), és most egyedül maradt – de a Hóreben halkan suttogó hang (qol demama daqqa, Kir. I., 19,12) szól hozzá, maga az Örökkévaló: „Menj, térj vissza utadra” (19,15).

Három évtizednyivel később is Bialik versének érzelgős formulája és a Hóreb-hegyi theophania idéződött fel benne, hogy ezt írja saját 70. születésnapján, 1983-ban a Summa vitaeben: „Én nem voltam nagy tudós, csak egyedül maradtam.” Egyedül, mint az üldözött próféta. De a „suttogó hang” isteni biztatást jelentett számára. „Így egy tragikus korszakban magamnak kellett újjáépíteni a Rabbiképző Intézetet…” Ugyanazzal a formulával beszél önmagáról, életművéről, mint amellyel 1958-ban az Opuscula előzéklapján leírta veszteségeit. – Scheiber 1958 márciusában, a teremtés 5718. évében, amikor végre, Róth távozása után, a Rabbiképző Intézet egyedüli, teljes jogú igazgatója lehetett, beleélte magát a bibliai legenda élethelyzetébe, Illés próféta alakjába!