„Mindannyiunk szabadságáért”

Miközben Jarosław Kaczyński hivatalos Lengyelországa és az Orbán-féle Fidesz-Magyarország alig álcázott harcot folytat az EU liberális alapelvei és jogi gyakorlata ellen – és többnyire a tagállami vétó belengetésével ebben hivalkodóan támogatják is egymást –, nem nehéz észrevennünk, hogy külpolitikáját tekintve, elsősorban Putyin nagyhatalmi törekvéseit illetően nagyon eltér, időnként homlokegyenest szemben áll a két ország deklarált álláspontja. Az Ukrajna elleni orosz agresszió különösen éles fényt vet e helyzetre. Orbán, akit az európai közvélemény már Putyin trójai falovának lát az EU-ban, a rá jellemző pávatánccal úgy csatlakozik az EU szankcióihoz, hogy eközben a hazai lakájmédia lépten-nyomon mentegeti Putyin hatalmi tébolyát; a lengyel szejmben ugyanakkor Małgorzata Gosiewska kormánypárti helyettes házelnök mindjárt az orosz támadás megindításának reggelén drámai szózattal nyitotta meg az ülést: „Meggyőződésem, hogy valamennyi jelenlévő egységes álláspontját fejezem ki, amikor határozott nemet mondok Putyin agresszív lépéseire. A gyilkos Putyinra, a terrorista Putyinra, a bűnöző Putyinra. Éljen Ukrajna! Veled vagyunk, szolidárisak vagyunk, Ukrajna! Le Putyinnal!” És valóban, e szavak hallatán a képviselőház valamennyi tagja felállt. Az sem meglepő hát, ha Donald Tusk korábbi lengyel kormányfő, az Európai Tanács volt elnöke, az Európai Néppárt és a Polgári Platform, a legerősebb lengyel ellenzéki párt elnöke, Kaczyński legádázabb ellenfele, aki nemrég tért haza, az orosz agresszió hatására még a szejm összeülése előtt nyílt levelet tett közzé a Twitteren, amelyben hangsúlyozza, hogy a „Kreml politikájával való szembeszegülés megköveteli az egységet, azt az egységet, amitől az autokraták különösen félnek, és amit meg akarnak semmisíteni”, hozzátéve, hogy „a legfontosabb kérdésben, a haza biztonságáért kész vagyok együttműködni minden politikai erővel, azokkal is, amelyek nem titkolják, hogy ellenségesen tekintenek rám és köreimre. Ami nem számolja fel a köztünk folyó vitát, csupán felfüggeszti azt a legfőbb közös jó, a szabad és demokratikus Lengyelország érdekében, amely barátaink, a NATO és az EU lojális szövetségese.”

Kaczyński populista politikáját kezdettől erőteljes orosz- és németellenesség jellemzi, amiben nem nehéz felfedeznünk a lengyel nacionalizmus máig élő örökségét. Lengyelország évszázadokon át két hódító erő harapófogójában létezett, az orosz és a német birodalmi becsvágy szorításában. A XVII. század utolsó éveitől az első világháború végéig az önálló lengyel állam el is tűnt a térképről, területén három szomszédos impérium, a porosz, a cári és a Habsburg-monarchia osztozott, ráadásul a bolsevik hatalom már 1920-ban megpróbálta, igaz, sikertelenül, Lengyelországot „visszacsatolni” magához, de még Sztálin tervei közt is felmerült, hogy a lengyeleknek a balti államokhoz hasonlóan 1945 után a Szovjetunió tizenhetedik köztársaságaként kellene új életet kezdeniük. Tegyük hozzá, hogy annak idején a három részre szakított országban az orosz megszállás alatt volt a legnehezebb az anyanyelv használata, továbbá hogy 1956-ban is, 1981-ben is napirenden volt a szovjet invázió. Populista szemmel a lengyel átlagember már-már zsigeri oroszellenessége kihagyhatatlan adottság, ezt Kaczyński kezdettől igyekszik meglovagolni.

Más kérdés a történelmileg ugyancsak sokféleképp – többek közt az 1943-as volhíniai népirtás emlékével is – megterhelt lengyel–ukrán viszony. Elegendő csak a történelmi atlaszban fellapoznunk Nagy Lajos király (1326–1382) birodalmát, melynek partjait három tenger mosta, a XIV–XV. századi Litván Nagyfejedelemség, majd Nagy Lajos halála után a Lengyel–Litván Unió térképét, amely önmagában is jól érezteti – a Fekete-tengerig lehúzódó Nagyfejedelemség a mai Ukrajna és Fehéroroszország mellett jelentős orosz területet is magában foglalt –, hogy a litván és lengyel urakra az ottani szláv jobbágyság dolgozott. A két világháború közti független Lengyelországnak, amelyhez a mai Nyugat-Ukrajna is hozzátartozott, számottevő ukrán nemzetisége volt, de így is legfeljebb másodrangú állampolgárnak érezhették magukat. E régi sérelmek kétségkívül ott húzódnak az 1943-ban kitört lengyelellenes mészárlás mögött, amikor ukrán nacionalisták, a nácikkal is kollaboráló Ukrán Felkelő Hadsereg fegyveresei mintegy 150 ezer lengyelt öltek meg a volhíniai és kelet-galíciai falvakban, zömmel nőket, gyerekeket, öregeket. Voltak esetek, amikor egyszerűen behajtották a lengyeleket a templomba, és rájuk gyújtották az épületet. A náci- és szovjetellenes lengyel Honi Hadsereg partizánjai nem voltak restek elégtételt venni, becslések szerint 20 ezernyi ukránnal végeztek, ami viszont újfent felszította az ukránok tüzét. A kegyetlen mészárlás egészen addig folyt, amíg 1944-ben a Vörös Hadsereg el nem foglalta a területet. 2013-ban, az egykori vérengzés hetvenedik évfordulóján Donald Tusk lengyel kormányfő kezdeményezésére a lengyel és az ukrán hatóságok megbékélési szándékkal együtt emlékeztek meg a mindkét fél igazságérzetét sértő borzalmas mészárlásról, 2016-ban viszont, már a Kaczyński-éra idején a neves filmrendező Wojciech Smarzowski látványos történelmi filmje, a Wołyń hideglelős naturalizmussal és nem kis lengyel elfogultsággal idézte meg az ukránok lengyelgyűlöletét és a sorozatos pogromokat, amit a jobboldali sajtó „korszakos igazságtételként” könyvelt el.

E viharos, ellentmondásos és máig nemegyszer szenvedélyes vitát kavaró történelmi örökség után az orosz agressziót követő lengyel segítségnyújtás a harcoló Ukrajnának és az ukrán menekülteknek valóban impozáns. Vasárnapi (febr. 27.) adat szerint 156 000 ukrán lépte át eddig a lengyel határt, de számuk egyre nő. A közösségi médián található egyéni bejegyzések és felvételek tanúsága szerint személygépkocsik tucatjai várják a befutó ukrán menekültvonatot. Nincs is szabad parkolóhely, a második és harmadik sorban parkolók villogtatják indexlámpáikat, miközben a lengyelek a távolról jött idegent, akár egy barátot vagy rég látott rokont, beültetik a kocsiba. Ilyen bejegyzéseket találok: „Sziasztok, Varsó melletti házunkba oda tudnánk venni 4-5 kisgyereket, úgy 4-5 éves korig. A férjem értük tud menni kocsival, akár Krakkó környékére is. Van két gyerekülésünk 4-5 éveseknek, plusz egy kisebb. Kontakt. @dodo dwg”, „Itt Poznań: @danielszwed és én megbízható gyerekőrzést biztosítunk 2-3 hat év alatti kicsinek. Nekünk is van kettő, elboldogulunk velük. Rugalmas munkaidőben dolgozunk, van két gyerekülésünk, bárhova értük megyünk.” Egy újabb bejegyzés beszámolót küld a határról: „Tucatnyi mentős várja a menekülteket forró teával, fánkkal, a gyerekeknek Kinder meglepetéseket osztanak. Odébb autósok állnak felirattal, ingyenes fuvart kínálnak Varsóba vagy Krakkóba.” Krakkó városa üzenetben hívja fel az ukránoknak rendezett gyűjtés szervezőit, hogy nincs több hely a stadionban, annyi adomány érkezett, új raktárhelyre lesz szükség. Egy másik bejelentkező fényképet közöl az ukrán nemzeti színű karszalaggal pályára lépő Robert Lewandowskiról, egy korábbi bejegyzés Lech Wałęsát és több más Szolidaritás-veteránt idéz: „Mindent megteszünk Ukrajna szuverenitásáért.” Egy csetelő közli, hogy „a kijevi lengyel nagykövetség személyzete saját felelősségére a helyén maradt, hogy a menekülőket segítse”. Egy fénykép a Legia stadionban hosszan sorakozó jelentkezőket mutatja, akik vért adnak az ukrajnai harcok sebesültjeinek. Eszünkbe juthatnak a híres ’56. őszi fotók, amikor a magyar forradalmároknak adtak vért tömegesen a lengyelek. „Mindnyájan ukránok vagyunk” – idézi valaki Adam Michniket a Gazeta Wyborczából. Megkeresem a cikket az újság honlapján, azt írja Michnik: „Putyin bandita harcmodora azt a mintát követi, amit Hitler és Sztálin alakított ki. Attól sem tart, hogy a XX. század leggyalázatosabb diktátorainak retorikáját használja, sőt láthatóan kedvét leli benne. Véget ért az a korszak, amelyben 1989 óta éltünk. Egyelőre fel sem fogjuk, ennek milyen következményei lesznek. Lehet, hogy a következő világháború előszobájában vagyunk?” És így fejezi be: „Az ukránok nemcsak önmagukért harcolnak, hanem mindannyiunk szabadságáért.”