Hajdu Tibor

A kilencvenötödik születésnapján, augusztus utolsó napjaiban meghalt Hajdu Tibor annak a történésznemzedéknek volt szinte az utolsó élő képviselője, amely a marxista–leninista történetírás ötvenes évek eleji felívelésével jelentkezett és vált évtizedekre szólóan meghatározó szellemi erővé. Pedig Hajdut a pályakezdése nem erre predesztinálta: tizennyolc évesen került tudományos segéderőként a Magyar Munkásmozgalmi Intézetbe, majd munkája mellett végezte el az egyetemet és dolgozott tovább levéltárosként ugyanitt 1966-ig. Az 1956 után Párttörténeti Intézet néven jegyzett kutatóhely elsőrendű feladata a munkásmozgalom történetének feltárása volt. A Rákosi-érában azonban nem kerülhetett itt napirendre a szociáldemokrácia és a Tanácsköztársaság bárminemű történeti vizsgálata. Amikor azonban közelgett a Tanácsköztársaság kikiáltásának a 40. évfordulója, egyszeriben aktuálissá lett a párt számára a Tanácsköztársaság beemelése a kommunista emlékezetpolitikába. Ez sürgetővé tette egy, a témát érintő tudományos feldolgozás megjelentetését, amire viszont nem akadt vállalkozó. Felkérték tehát a levéltáros Hajdut egy monográfia elkészítésére, amit vonakodva ugyan, de elvállalt, és a feladatot teljesítette is. A Tanácsok Magyarországon 1918–1919-ben címmel 1958-ban kiadott, majd a következő évben Március huszonegyedike. Adatok a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának történetéhez címmel közzétett kismonográfia jelentette Hajdu számára a belépőt a tudományos világba. Az előző munkájával kandidátusi fokozatot szerzett magának. Már ezen korai munkáiból kitűnt, hogy nem szokványos párttörténészről van szó ez esetben, aki szorosan igazodik az állampárt emlékezetpolitikai direktíváihoz: a lehetőségekhez képest tárgyszerűen ecsetelte mind a szociáldemokraták, mind a néptömegek forradalmakban játszott valamikori szerepét. És a sztálini tisztogatások áldozatává lett Kun Béla az ötvenes években elhallgatott történelmi ténykedését sem rejtette véka alá.

Amikor azután közelgett az újabb, a félszázados évforduló, megint hozzá fordultak a párttörténetírás illetékesei (Nemes Dezső), hogy írjon mesterelbeszélést az 1918. évi őszirózsás forradalomról. S mivel a Tanácsköztársaságot illetően továbbra sem buzgott a kutatói hév, rábeszélték Hajdut, hogy az évfordulóra időzítve készítsen áttekintést a kommün történetéről is. Ezt rohamtempóban, tíz hónap alatt öntötte formába, így mindkét monográfia (Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom; A magyarországi Tanácsköztársaság), némi késéssel, a könyvesboltokba kerülhetett. Hajdu klasszikus munkákat tett le ezzel az asztalra, egyszerre korrigálva bennük 1918 és 1919 Horthy-kori torz beállítását, valamint a dogmatikus marxista–leninista történetírás szintúgy tendenciózus történeti ábrázolatát. A baloldali szemléletű Hajdu, alkalmazkodva a kor cenzurális kötöttségeihez is, nem mindenben lehetett azonban maradéktalanul elégedett ezekkel a még ma is a kánon erejével ható történeti elbeszéléseivel, ahogy erről kilencvenévesen vallott egy vele készült interjúban. Nem beszélhetett például igényei szerinti módon a „zsidókérdést” illető problematikáról vagy a vörösterror fejleményeiről. Az őszirózsás forradalomról szóló munkájával ugyanakkor a tudományok doktora lett. Hajdu említett két könyve komoly áttörés volt, mivel a kettős forradalom eseménye ezúton került be végre a nagy, a nemzeti történelem fogalmi összefüggésébe, elveszítve addigi szinte kizárólagos emlékezetpolitikai jelentését és jelentőségét, ami a Horthy-kori és az ötvenes évekbeli történeti közgondolkodásban egyaránt kijelölte a helyüket.

Az őszirózsás forradalommal kapcsolatos kutatásai vezették el őt Károlyi Mihály pályaképének a gondos megrajzolásához, akinek a személyét minden politikai rezsimben negatív imázs övezte. Hajdu a hetvenes évektől már az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott, ahol kulcsszerepet játszott a Horthy-kori történeti osztály életében. A Károlyival kapcsolatos kutatásaira évtizedeket szánt az elkövetkező időben, és ez a munkássága a Károlyiról szóló biográfiában csúcsosodott ki (Károlyi Mihály. Politikai életrajz, 1978); ebben tárgyszerűen, történeti kontextusba helyezve elemezte a politikus életútját. Mindehhez a Károlyi Mihály teljes levelezését közreadó hat kötet társult még, amelyek 1978 és 2008 között folyamatosan láttak napvilágot. Intézetbeli szobatársával, Litván Györggyel együtt sokat tett Hajdu a XX. század eleji politikai progresszió történetének a feltárása érdekében.

Hajdu következő, egyben utolsó nagy kutatási témája a dualizmus kori magyar katonatisztek társadalom- és mentalitástörténete volt. A témáról szóló monográfiája (Tisztikar és középosztály. Ferenc József magyar tisztjei, 1999) mind a k. u. k., mind a honvéd hadsereg tisztikarának a múltját átfogta; ahhoz hasonló céllal és alapossággal rekonstruálta benne Hajdu ezt a réteget, ahogy a New York-i Deák István tette a monarchiabeli közös hadsereg tisztikarával kapcsolatban. Kimutatta, hogy mennyire előrehaladt ez időben ennek az eredetileg nemesi-arisztokrata hivatásnak a polgárosodása, már ami a foglalkozási csoport társadalmi forrásait illeti.

Hajdu nem volt szobatudós, nagy előszeretettel írt tudománynépszerűsítő munkákat (például Károlyiról is három ilyen könyve látott napvilágot), és se szeri, se száma nem volt könyvbírálatainak, valamint publicisztikai írásainak (két hónappal a halála előtt kértem tőle utoljára könyvrecenziót, amit azonban már nem készíthetett el). Széles körben ismert és megbecsült történész volt ő, aki azonban már nem felelt meg a NER szellemi kívánalmainak; kilencvenévesen csupán első munkahelyének az utódintézménye, a Politikatörténeti Intézet köszöntötte Hajdut egy tanácskozás keretében. A fanyar humorú, az iróniára különösen hajlamos és képes személyisége élvezetes és kedvelni való emberré tette történészünket, aki a kutatásaival és a közleményeivel döntő mértékben megszabta a XX. századi magyar történelem racionális megítélését. A művei velünk maradnak, és őt magát sem feledjük, akik még ismerhettük Hajdu Tibort.