444.hu, 2025. augusztus 29.
UJ PÉTER
261.0.1. Nem így terveztem. Nagyon nem így. Hanem úgy valahogy, hogy ez lesz az ötödikévfordulós hírlevél, 2020. augusztus 26-án ment ki az első, illetve nulladik, valamiért annak neveztem el, és hát gondoltam, eredetileg, föl lehetne idézni, mi volt akkor (nagy szar, persze, kovid, beszakadó piac, minden), mi lett azóta? (mi lenne? nagy szar, nyilván), merre tovább?, van-e valamerre?, merre van az arra?, ilyenek.
Szóval így terveztem, de aztán közbeszólt az élet. Vagyis: a halál.
Meghalt Lang Andris.
261.0.2. Erről próbálnék most valamit. Nem biztos, hogy sikerül is elmondanom, amit szeretnék, ehhez több idő kéne talán, íróibb eszközök, jobb memória (vagy memóriafrissítő interjúk), higgadtabb átgondolás, utánaolvasás, kutatás.
Majd egyszer, talán.
261.1.1. Még a primosteni kempingben ücsörögtem, bámultam a tengert, amikor Melisúr hívott.
Tudtam, miért hív.
Jó, ezt talán utólag magyarázom bele, de azért erősen sejtettem. Még föl sem vettem, már azt pörgettem az agyamban, hogy úristen, kivel is beszélgettem két vagy három hónapja, aki mondta, hogy Lang Andris nagyon beteg? Hogy halálos. Hogy gyógyíthatatlan.
És Melisúr mi másért hívna?
Azért hívott.
Meghalt Lang Andris.
(Aztán már jön a közlemény: 56 év, méltósággal viselt hosszú betegség, Pesti Est, Est Médiacsoport alapító, Drums zenekar, billentyűs hangszerek, Waldorf, Magnet Bank, Szentendre, Kacsakő, satöbbi.)
261.1.2. Egyidősek voltunk, vagy vagyunk, vagy hogy kell ezt ilyenkor mondani.
Az ember a gyászban saját félelmeit próbálja földolgozni, nem mást. Az elhunytat sajnálni a nagy világvallások szerint sem kell (hiszen sokkal jobb helyre, sőt a lehető legjobb helyre kerül), a vallástalan álláspontját meg fölösleges is magyarázni.
Szóval nyilván engem is azért üt meg ennyire, mert egyidősek, meg hogy valamennyire egy brancs, egy generáció voltunk. Ha az utóbbi két évtizedben már nem is volt nagyon szoros kapcsolat köztünk, én a gimnázium óta mindig így gondoltam magunkra: egy brancs, egy akol, egy generáció, egy akármicsoda.
261.1.3. 41 éve ismertük egymást. Első gimi, valami buli, talán gólyabál, Móricz Zsigmond Gimnázium. Egyébként, előtörténetileg: az úgy kezdődött, hogy 1976-ban, amikor Szolnokról (vagy Martfűről, Szolnok érintésével) Budaörsre költöztünk, a még épülő lakótelep játszótérkezdeményén, sitthalmok és lerakott betonelemek között azonnal összebarátkoztam az első velem egykorú (hatéves) fiúval, akivel találkoztam. Bajomi Lázár Péternek hívják, ő lett a legjobb barátom, a következő éveket együtt műanyagkatonáztuk, tengóztuk, fociztuk, pingpongoztuk, bicikliztük, kődobáltuk, betoncsövönugráltuk, hungarocellcsónakáztuk végig, aztán, amikor eljött az ideje (1984-ben jött el), BLP a Móricz Zsigmond Gimnáziumba ment (én maradtam a budaörsi, negyvenes busz vonalán, a Villányi úton, a József Attilában – mai Szent Imre – ), így lett osztálytársa Lang Andris, Melisúr, Gerzson meg a többiek, és így kerültem én a móriczos buliba, ismerkedtem meg Langékkal, és aztán lassú alkímiával képződött valamiféle társaság belőlünk. Budai gimnázisták a nyolcvanas évek közepén.
Akkortól lett nekem Melisúr és Lang szétválaszthatatlan páros, amit majd a Pesti Est ragaszt össze végképp: Stan és Pan, Lolka és Bolka, Hacsek és Sajó, Sallai–Regőczi, jin és jang, Bud Spencer–Terence Hill.
Kicsi ez a város, még kisebb a Moszkva tér, innentől kezdve tehát időről időre találkoztunk, véletlenül vagy tervezetten, itt és ott, bulikban, kocsmákban, underground/punkkoncerteken, utcán, buszon, villamoson, nappal és éjszaka. De inkább éjszaka.
Tehát budai gimnazisták a nyolcvanas évek közepén: a rendszer, a komenizmus mér döglődik, de még nem tudja igazán senki, hogy végelgyengült. Sehol sem lehet jobban érezni ezt a döglődést, mint a Moszkva téren és a budapesti éjszakában. Kijön – illetve ki sosem jön, de illegális másolatokban terjed – a legendás Neurotic-anyag, a kor legpontosabb dokumentuma, pörög a Ráday Klub, a Kassák, az Almássy tér, jön Henry Rollins a Siketek Sportcsarnokába.
261.1.4. Ez a gimnáziumi gyökerű izé, kapcsolat, az egyakol, az egybrancs maradt az érettségi (1988) és a kommunista rendszer bukása (1989) után is, sőt. A nyolcvanas évek Moszkva tér központú, sűrű, sötét, veszélyes bulikultúrája hirtelen, a korlátok és az utcákon bunkóskodó rendőrök eltűnése után hirtelen kitágult, fölfénylett, szupernovaként fölrobbant, és a szabadság eksztézisában beterítette a várost: sorra nyíltak a helyek, nyúltak a nyitvatartások, teltek meg az utcák, alakultak a zenekarok, a vállalkozások.
261.1.5. Valahogy ez is ilyen generációs dolog lett, hogy a társaság jellemzően nem a felsőfokú tanulmányokkal bajlódott, ha el is kezdte, gyorsan halasztott vagy váltott, túl sok buliznivaló akadt, zenekarosdizandó, kocsmázandó, meg persze komoly meló: a két András, Lang és Melis harmadik gimnáziumi osztálytársukkal (és aztán még többel, nem is tudom összeszámolni, hány móriczos dolgozott valaha velük) vállalkozást indított: moziműsort nyomtattak egy lapra, és ingyen szórni kezdték. Pesti Est lett a címe.
A társasághoz szintén kapcsolódó, szintén évfolyamtárs, és szintén budaörsi lakótelepi szomszéd, és szintén villányi úti gimnazista (Kaffka Margit – mostani Szent Margit) Gerendai Karcsi meg már zenekarokat menedzselt, és Müller Péterrel együtt nekiállt, hogy megvalósítson egy teljesen kivihetetlennek tűnő ötletet: egyhetes óriásfesztivált az óbudai szigeten.
A Sziget és az Est párhuzamosan indult be, párhuzamosan emelkedett, egymást is segítve, egymásba fonódva, ugyanabból a kulturális közegből indulva, ugyanarra a közönségre alapozva.
261.1.6. Ekkoriban találkoztunk leggyakrabban, ez volt mindannyiunk életének legsűrűbb időszaka, alighanem. A Pesti Estnél készítettük a Sziget illetve Gerendai által finanszírozott popzenei magazint, a Wantedot, ezért havonta négy-öt napra beköltöztem az Est szerkesztőségébe. Nagy belvárosi lakások, cserépkályhák, spájzok. Honnan ugrik elő Körmedi Feri egy pálinkás demizsonnal? Alsó-Erdősor utca, aztán Király utca, ha jól emlékszem.
A Pesti Est készítése, hétről hétre reménytelennek tűnő, teljesen kaotikus, hisztérikus összetákolása is a bulizás egy formája, egy különösen neurotikus, fizikailag és mentálisan is megterhelő formája volt. A két András körül kavargott a káosz, rengeteg sörösüveg, pálinkás demizson és pizzásdoboz között tördeltek, gépeltek, szélszeltek az emberek, mind egyalkol, egybrancs, budai exgimnazisták, többnyire volt osztálytársak, volt évfolyamtársak, volt móriczosok, aztán a barátaik, barátaik barátai.
Lang volt a szellemi vezér. Minden gesztusán érződött. És az igazi bohóc. A mókamester. Jazzkomédiás. Zenekara, a Drums (levilágzenézték meg mittudomén, dehát ha valami, akkor acidjazzféleség volt, jazzalapú bulizene) is ebben az időben pörgött igazán. (Minden akkor pörgött igazán.)
A mai napig éles emlék (pedig elég sokminden homályos abból az időszakból, talán nem kell magyarázni, miért), amikor egy Drums-koncert után totálisan szétcsúszott zenebohóckodásba ment át az Egyetemi Színpadon egy folyosói zongorát letámadva, fölnevetek ma is, ha eszembe jut; de nem, nem tudom elmagyarázni, elmesélni, mi és hogyan volt annyira fergetegesen vicces, ha annyit mondok, Sammy Davis Gumiorr és az Ej Mi a Kő Tyúkanyó Kend a Szobában Lakik itt Band, az nyilván nem sokat segít.
Vidám évek voltak na. Küzdelmes, ideges, de nagyon vidám évek. És sikeresek.
261.1.7. A Pesti Est néhány év alatt a budapesti kulturális tér középpontja lett. Nehéz ma már megmagyarázni, hogyan válhatott egy egyszerű programújság, egy sima adatbázis, egy telefonkönyv valódi kulturális szervező erővé. Már akkor sem értették igazán.
De azt hiszem, Lang Andris maga volt titokzatos erő. Az ő mélyen polgári, minden ízében budapesti kultúrhinterlandja, az erre intelligensen, lazán és őszinte érzelmekkel épített kapcsolatok, a körülötte gomolygó társaság, gondolatok, életmódminták.
261.1.8. A Pesti Est ötödik születésnapja, 1997-ben valószínűleg minden idők egyik legnagyobb budapesti bulija volt, kábé ezer ember hajnalig örvénylő eksztázisa az Almássy téri Szabadidő Központ négy (öt?) szintjén. Nagyobb, lelazultabb, gátlástalanabb buli volt, mint a szintén legendás, kétségtelenül nagyobb szabású, rongyrázósabb tízéves születésnap a Széchenyi fürdőben, James Brownnal.
1999-ben, a Pesti Est Café megnyitásával ért csúcsra a cég szerintem, A Liszt Ferenc tér lett akkor a város buliközpontja, itt kezdődött a ma már mindenhol általános teraszozás, a kiülés, ide sereglett mindenki (aki számított, és harmincöt alatt volt) hétvégén. (Aztán ez is lett a veszte, néhány év után túl divatos lett a tér, megjelent és elfoglalta mainstream, kopasz, nonfiguratív tetoválásokat viselő, a szervezett bűnözés színes forgatagához kapcsolható fiatalemberek és a hozzájuk tartozó, mások által dekoratívnak mondott, mesterséges adalékanyagokat is tartalmazó hölgyek, valamint az őket zeneilag alaáfestő tuctuctechnó képében.)
2001 környékén lehetett, a kép megint élesen él bennem, ahogy bizonytalan léptekkel haladok az Octogonnál, valami hajnali taxit keresve, egy Est Cafés buli után, hajnalig kártyáztunk a hátsó, maffiafilmes stílusban berendezett, kémlelőnyílásos, párnázott ajtó mögötti szobában, és zsebemben negyvenezer forinttal, legalább hat-hét na-most-már-tényleg-az-utolsó viszki után, vállalhatatlan állapotban indulok hazafelé, és valami ilyen kosztolányis belémviláglással (hát a hajnali részegséggel nem volt gond, ténykérdés) jön a gondolat, miután kijöttem a Liszt Ferenc téri kávézóból és eltámolyogtam Gerendai étterme, a Buena Vista előtt, hogy igen, hát, ez a város mostmár igazán az övék, a két Andrásé és Karcsié, a budai gimnazistáké, és eképpen kicsit az enyém is, mert egy brancs vagyunk, egy akol.
És két András Budapestje ilyen laza, szétesett és bulis volt. Hasított az Est, elég jól kerestek akkoriban, de az ő horizontjukon meg sem jelentek dubai ingatlanportfoliók, Ferrarik, jachtok és luxusprostituáltak, más világ volt még, más kultúra, másik iskola, más hús, más csont, más agy, mélységek, gondolatok, textúra.
Ekkor már talán az Est FM rádió is elindult, aztán jött az Est Taxi, ekkor megint összefonódtunk kicsit (bár több összefonódást ki is hagytam, nem annyira érdekesek, már az Index alapítása előtt, ‘98-ban dolgoztam vagy inkább segédkeztem az Est online-osításánál, például) , mert az Index Wallis-tulajdonba került, az Est pedig a Walissal indította el az Est Taxit. Óriási bukás lett belőle. Az elképzelés, az ötlet hibátlan, de a piac még nem volt rá érett, kábé tíz évvel előreszaladtak. Mire észbe kaptak a tulajdonosok, mér szanaszét volt lopva a cég. Milliárd fölötti bukó, alig bírtak kimászni belőle.
261.1.9. A kétezres évekre a kiadói és reklámpiac is erősen koncentrálódni kezdett: a nagy, mulitnacionális kiadóvállalatok és a politikai kapcsolatokkal terhelt hazai nagypályások gyűrték maguk alá vagy nyírták ki a kicsiket. Az Estért óriási pénzt kínáltak. A két András nem adta. Nem adhatták el a saját életüket.
Inkább együtt mentek tönkre.
2006-2007 lett végjáték, ha jól emlékszem. Még utána is volt Pesti Est nevű kiadvány, weboldal, ez-az egy darabig, de a két András Estjének, a móriczosok, a budai gimnazisták, az egyakol Estjének vége lett. És szinte mindenki belerokkant kicsit (vagy nagyon), aki benne volt a csapatban.
A két András, a lazulás, a jókedv, a szédült bulizás Andrásai leginkább. Nagyon megviselte őket. Néha úgy tűnt, egész jól kezelik, már túl vannak rajta, de nem voltak, újabb és újabb hullámokban tört elő a keserűség, a bénító gyász.
A rendszerváltás utáni magyar kapitalista kísérlet zsákutcába jutásának illusztrációja, tanmeséje, esettanulmánya vagy micsodája ez is.
261.1.10. Lang Andris bár komorabbá vált, hiperaktív maradt, beleugrott a waldorfozásba, az alternatív színházba, a zöldpolitikába (az ős-LMP és a Védegylet körül), a közösségi bankozásba, az ellenállásszervezésbe (Egymillióan a Sajtószabadságért tüntetések), a szentendrei civilszervezkedésbe, ami helyi politikai kezdeményezéssé alakult, 2019-ben pedig választást nyert, megbuktatva a fideszes városvezetést.
2022-ben már egészségügyi okok miatt nem tudott indulni egyéni körzetben, és amíg az egyik betegséggel küzdött, alattomosan támadott a másik, a halálos, a gyógyíthatatlan, a brutális. Hónapok alatt elvitte.
261.1.11. 55-56 év tűnhet kevésnek, és persze, kevés is, mert lehetett volna 75, 85 sőt 95 akár, de volt ebben két nagyon sűrű évtized, nagyon melós, nagyon feszült, de végső soron vidám két évtized. Nagy-nagy sikerekkel. Olyanokkal, amelyek nemcsak emlékekben élnek tovább.
Lang Andris láthatóan, érezhetően alakított ezen a valamit, amit néha a városunknak nevezünk, de ebben a használatban a város nem (vagy nemcsak) a fizikai helyet, épületek, objektumok halmazát jelenti, hanem inkább az életünket, a kultúránkat. Ezen a városunkon alakított, mégpedig sokat, olyan mértékben, amilyen mértékben kevesen voltak képesek alakítani a rendszerváltás óta. Pedig nem volt politikai hatalma, és nem voltak százmilliárdjai. A lényével tudta formálni a budapesti életet, mágiával, szinte megérthetetlen módon, de mégis nyilvánvalóan. Ez a Lang-formálta élet, az eltökélten-lazulós-majdnem-széteső-keményenbulizós-kultúr-Budapest itt marad velünk, mindvégig, akárki, akármit is próbál még belebarmolni. A Lang-lelkűek, budai gimnazisták, a móriczosok, az egyakolbeliek mágiájával nem bír.