260. Vízbambulás

260.0.1. „Ezért én az öreg isten temérdekül szeretem,
a láda sört számára szó nélkül megveszem.”

Bada Dada: Tengeremen

Kedves hallgatóim! Nyaralva vagyok.

„Az ördögbe is drágám – visszhangzott zimmer frei szobám.
Kedves tág területem, testi, testületi tetovált őrületem.”

Egy tengerparti kempingből (miszerint campingból) írok önöknek, hogy ne mondjam, dalmáciai anzix, de, emlékeim szerint, ezt az anzixozást is elsütöttem már egy párszor, mást ne mondjak, az előző hírlevél is anzix volt, ha emlékeznek még rá, én például nem emlékeztem, úgyhogy nem csoda, hogy egy ideje mindenről mindig az az érzésem, hogy leírtam, elmondtam, kiveséztem, lerágtam, túltoltam már, talán a hírleveles elbizonytalanodásom mögött is valami ilyesmi érzés kavarog, ahogy most a szóló-Borízű-kísérletem is valami ilyen csapdába esett, hogy egyedül belekezdtem a sztoriba, aztán ahogy mondtam magamnak, egyedül a stúdióban, már elkezdtem gyanakodni, hogy ezt már meséltem, elmondtam ezerszer, és ugye nem volt ott mellettem se Bede, se Winkler, hogy leugasson, hogy már volt, csak mondtam magamban, egyre bizonytalanabbul, egyre gyakrabban úgy érzem magam, mint a hibbant vidéki nagybácsi, aki harminc éve mindig ugyanazt a három unalmas történetet meséli el a karácsonyi vacsoránál/születésnapi ebédnél. Ja, a szólópróbálkozást meg hagytam végül a fenébe. Szar.

260.1.2. Szóval. (Now this…)

Nyaralvást.

Bungalóm tengerre néző teraszán terpeszkedve teketóriázok.

(A bungalow angol szó egyébként a bengáli – indiai – bangla szóból ered, ha erre lettek volna kívácsiak éppen. De nyilván nem erre voltak.)

Bada, naná, hogy Bada!

És ez is gyanús, hogy már volt, rémülten gulgiztatom a régi hírleveleket: „Bada Dada: Adria! Add reá!”, semmi. Nem létezik. Nem volt a hírlevélben? Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy előkerestem a verset valamikor, emlékszem az éjszakai matatásra, arra, hogy milyen nehezen került elő a szöveg. Mert ezt a verset vagy mi ez, mondjuk versnek, még a nyomtatott és a még éppenhogy létező (!) Új Symposionban olvastam, valamelyik legutolsó számban, tehát 1992, a jugó háború akkora dúlta szét végleg a 28 éves újvidéki folyóiratot, és egyébként meg éppen nemrég, a májusi Jelenkorban volt nagyobb adag Új Symposion-emlékezés Tolnai Ottó (alapító szerző, öt éven át főszerkesztő) halála okán (konkrétan Tolnai-emlékszám volt a májusi). És már megint kezdek itt belecsúszni egy partikulárisan periferikus, pokolian paranemnormális nyúlüregbe, mert ugyan kit érdekelnek még harminchárom éve halott ex-jugoszláv-magyar (neo)avantgárd művészeti folyóiratok?, pedig, az Új Symposion tényleg kivételes szellemi műhely volt, kevés nagyobb hatású, bátrabb, fontosabb folyóiratot/művészcsoportot/mozgalmat tudnék mondani a huszadik század második feléből, határon túlit meg aztán végképp. De az egészet csak azért mondom, mert ha én tengert látok, közelről, akkor az első dolog, ami a fejembe bekattan, az a bizonyos Új Symposion-lap, a tipográfia is rögzült az emlékezetemben, természetesen, a zseniális/debil/pornográf/megsemmisítő Bada-vers, „Adria! Add reá!”, ahogy szopatja a sirályokat.

Adriai anzix

Bada Dada Tiborunk versének parányi, ám igen emlékezetes részlete.

260.1.3. És most megint rákeresek, és most megvan! Itt ülök az Adria partján, Dalmácia közepén éjszaka, előttem a tenger, azaz a hullámzáshangú vaksötét, és az egyre vadabbul cikázó villámok olasz felől, és akkor: végre! Megvan az interneten a 92-es Új Symposion, amit nem is tudom, hol vettem akkor, talán az Írók Boltjában, nyilván Sziveri miatt, és vittem magammal életem első adriai (horvátországi) útjára is, rögtön a háború után, nem voltak még autópályák, utak se nagyon, szétlőtt házak mindenfelé Kninnél, hugyozni sem volt szabad kiszállni, el volt aknásítva még minden, de már megint eltévedtem, vissza.

Szóval megvan, végre, minden Új Symposion-szám, rendesen beszkennelve, pdf-ben, kereshető, minden, ott a vers is, 18.oldal, „Adria! Add reá!”, a tipo, a rajz, minden, és az egész lapszám, amiben az épp kimúló Jugoszlávia (akkor már egy éve folytak a harcok) írói tengerélményeznek Adria-siratásilag.

260.1.4. Szóval, már megint ez a szóval, ez az én now thisem, mindegy, szóval, gondoltam, hogy így nyaralvást lesz majd időm értékelgetni az előző hírlevél fölszólítására érkezett javaslatokat, véleményeket (amelyeket persze ezúton is köszönök), de gyorsan rájöttem, hogy hamvamban holtam, dugámba dőltem, kutamba estem, hogy nem fog ez menni, mert abban a pillanatban, ahogy kiültem ide, enyhén viseltes Lidl-rövidnadrágban, félmeztelenül a bungaló elé, és elkezdtem nézni a vizet, átkapcsolt az agyam nyaraló módba, a sávszélességet lekorlátozta egy bit per percre, és nem tudok mást csinálni, mint ülni, bámulni a vizet, legszívesebben nem is szólnék senkihez, nem mennék sehova, csak nézem, ahogy a szomszéd csehszlovák házaspár, a ronda válltetkós, kockahasú fiú és a vastagcombú tangás nő kihozzák szafaládészerű minipitbulljukat, aki durva arckifejezéséhez képest komikusan magas, hisztérikus hangokat hallat, amikor a víz közelébe ér, és ahogy lekerül róla a póráz, sprintelve veti magát a tengerbe a sójarámpáról, és hihetetlen sebességgel kapálózva, de alig haldva tart a nyílt tenger felé, húsz méter után csak hosszas füttyögésre és hívogatásra hajlandó megfordulni, aztán a következő egy órában, mint valami felhúzós játék, ugyanabban az őrült tempóban kapálózva köröz kábé tíz négyzetméteren, és úgy tűnik minden másodpercben, mintha már éppen bele akarna fulladni, alig tudja felszín fölött tartani az orrát és harcikutyásan formára vágott denevérfüleit. Csak bámulok bambán. A kezdő német foilboardos bénázását, a háromgenerációs, szupernehézsúlyú lengyel triálcsapat jetskikalandjait, a mindent összesupozó suposok oktondi supozását, a sátruk előtt délben zacskóslevest forraló osztrákokat, a hatalmas hűtőtáskában bekészített sörökkel érkező szlovákokat, ahogy műanyagpoharakba kimért nescafékkal indítanak: mindenki kap egy kávéskanállal a pohárba, aztán jöhet termoszból a forró víz, kávé után meg a sörök.

Ez a nyaralás: bámulni a vizet bambán.

Nem is értem azokat, akik állandóan szerveznek, programokat csinálnak, nevezetességeket keresgélnek, mit tudomén. Minek?

Ülni a víz előtt és nem gondolni semmire.

Esetleg üvöltözni agresszíven a csónakosok felé, mert én lelkem (tudatallatim) mélyén tiszaligeti csónakkölcsönzős vagyok.

260.1.5. (Na, ez a másik, ami tengerparton vagy bármilyen vízparton rögtön előugrik gyerekkori emlékeimből: a szolnoki tiszaligeti strand csónakázó tavának kampós botú ura; ezt is megírtam már, eszembe is jutott, meg is találtam, megvolt egy elmentett fájlban, mert ugye a Népszabadság teljes archívumát elérhetetlenné tette a… micsoda vagy kicsoda is?, hát végülis ez a rendszer, ez a pitiáner, destruktív, barbár rendszerecske, ez a bunkóskodásos shitokrácia, annak is valamely századvonalbeli alcsinovnyikja, mindegy (now this…): szóval 2003 nyarán jelent meg a Népszabadságban, ugyanis akkor nyaraltam könnyűbúvár származású barátaimmal – akkor még barátkoztam könnyűbúvárokkal, ma már csak a felszínesebb kapcsolatokra törekszem – Solta szigetén, ahol a mólón ücsörögve előtört belőlem az inner csónakkölcsönzős. Nem idézem ide az egészet, de:

„Jász-nagykun kisgyermekkorom (4-7) hőse, idolja – az életkorilag obligátnak mondható kukásember mellett, sőt, előtt – a csónakkölcsönzős. Konkrétan a szolnoki, tiszaligeti strand Matula-szerű csónakkölcsönzőse az én emberem, az alig hektáros, méter mély, pocsolyányi csónakázótóban alamíniumlavórokon lavírozó fürdővendégek egyszemélyes jogalkalmazó erőszakszervezete, aki hatalmát, a korlátlan, mítikus hatalmú eszközzel, valami redőnyhúzószerű, hosszú, kampós vasrúddal gyakorolta, és persze érctorkával, amellyel időről időre két számjegyű pozitív egész számokat harsogva zúgott a szélnek: »Huszonhatos!, jöjjön ki, lejárt az ideje!«

És a huszonhatos azonnal kijött. (Lejárt az ideje.) Próbált volna nem kijönni. Leszegett fejjel evezett a szerencsétlen a törvény színe elé, kalimpált a lapátokkal, bénázott, rossz helyre állt, ütközött a többi parkoló csónakkal, és a Matula-szerű jött a petrencés rúddal, kampóját szakszerűen beakasztotta a szerencsétlenkedő csónakjának orrkarikájába, és szépen, mint egy leszedált bikát, odahúzta, vezette a helyére, a huszonhatos számmal jelölt állásba.

Morcosan elvette a kétforintos csónakkölcsönzési jegyet a túlórázáson kapott bűnözőtől, felszúrta egy heggyel fölfele álló százas szögre, amely direkt e célra veretett bele egy kisebb deszkadarabba, és halálra döfött jegyek tucatjait őrizte a csónakkölcsönözős bádogkunyhójának bádogasztalán.

A félhektáros (vagy tán annyi sem volt) kacsaúsztatóban csónakázni a bádoglavórokon igazi tengeri kaland volt, nekem az ötévesnek (hatnak, hétnek), persze. Vérfagyasztó, izgalmas élőlények tenyésztek ottan – láttunk siklót, tornacipőnyi kecskebékát, sunyi pézsmapatkányt, felszínen bandázó sneciket, egyes ellenőrizetlen horgászpletykák szerint egy ponty is élt arra. Voltak titkos öblök, rejtélyes partszakaszok, csalándzsungellel, sőt egy igazi sziget is, lehetett vagy két négyzetméter, kikötésre alkalmas, persze a kikötés e rejtelmes szigeten csak elvi lehetőségként merülhetett föl, mert a kölcsönzős Matula-szerű minden zugot belátott, mindent figyelt, hangja – ez a szónikus fekvő- vagy inkább ülőrendőr – mindenhová elért: »Huszonhatos!, jöjjön ki, lejárt az ideje!« (…)”

Na, hát ezért nincs most érdemi előrelépés.