Hamis zászlós hadműveletekkel zajlik a valódi háború Kárpátalján

„A 21. században a háborús és békeállapotok között elmosódnak a határok. Egy háború kezdetét ma már nem jelentik be, és miután elkezdődött, ismeretlen minta szerint folytatódik. (..) A politikai és stratégiai célok elérésében a nem katonai eszközök szerepe megnőtt, és sok esetben hatékonyságuk meghaladja a fegyverek erejét… Mindezt kiegészítik a rejtett jellegű katonai eszközök, ide értve az információs konfliktusokat és a különleges műveleti akciókat. Az erők nyílt alkalmazásához – gyakran a békefenntartás és a válságrendezés álcája alatt – csak egy bizonyos szakaszban folyamodnak, elsősorban a konfliktus végső sikerének elérése érdekében.” (Valerij Geraszimov orosz vezérkari főnök, 2013.)

Ha jól megnézzük, az orosz vezérkari főnök fenti meghatározása szerint Oroszország már egy ideje – be nem jelentett – háborút folytat Európa ellen, mégpedig a felsoroltak szerint „nem katonai eszközökkel”, „információs konfliktussal” és „különleges műveleti erők” bevonásával, és ennek során „az erők nyílt alkalmazásához – gyakran a békefenntartás és a válságrendezés álcája alatt – csak egy bizonyos szakaszban folyamodnak”. Ilyen „bizonyos szakasz” volt például az Ukrajna ellen indított háború, amelyre kifejezetten „a békefenntartás és a válságrendezés álcája alatt” került sor az orosz nemzeti kisebbségek védelmének ürügyén, ahogyan arra Szergej Lavrov orosz külügyminiszter minap a Magyar Nemzetben megjelent interjújában is utalt.

Éppen ezért van kiemelt jelentősége annak, hogy Lavrov ugyanebben az interjúban a Magyarország és Oroszország közötti együttműködésre szólított fel a két ország ukrajnai nemzeti kisebbségeinek védelme érdekében. Nem véletlen, hogy az interjúnak ebből az eleméből a TASZSZ orosz állami hírügynökség külön hírt is készített. Sajnos mégis sokak figyelmét kerülte el ez a nagyon fontos momentum, noha a palágykomoróci templom ajtajának felgyújtására és a magyarellenes felirat felfestésére érdekes módon Lavrov felszólítása után kilenc nappal került sor (ahogyan arra még az eset másnapján felhívtam a figyelmet). A teljes magyar kormányzati propaganda – a miniszterelnökkel az élen – annak rendje és módja szerint azonnal rá is ugrott erre az ügyre, és Ukrajnával szembeni kardcsörtetésbe kezdett. Miközben pontosan tudhatták ők is, hogy a nemzeti kisebbségek közötti feszültség kiaknázása, úgynevezett hamis zászlós műveletek keretén belül, régtől fogva meghatározó eleme az orosz/szovjet háborús eszköztárnak. Sajnálatos, hogy eddig nem történt meg a kárpátaljai események beemelése ebbe a szakmai – titkosszolgálati-elhárítási módszertani – kontextusba. Ha más nem is, legalább az orosz vezérkari főnök fentebb idézett szavai keltsenek bennünk elég gyanút ahhoz, hogy kicsit alaposabban is megvizsgáljuk ezt a különös összefüggést.

Lavrov felhívása az orosz és magyar nemzeti kisebbségek közös “védelmére” Ukrajnában nem légüres térben értelmezendő. Néhány éve, 2018-ban gyújtották fel a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári irodáját. Mint utólag kiderült, orosz-szimpatizáns lengyel szélsőjobboldaliak voltak az elkövetők, akiket (az egyik elkövető vallomása szerint, amit egy csetüzenet is bizonyított) egy oroszpárti, német újságíró finanszírozott. Ugyanő a jelenleg a magyar kormányfővel jó viszonyt ápoló német AfD tanácsadójaként tevékenykedett. (Az illető, akinek ismertek voltak orosz szeparatistákkal fenntartott kapcsolatai, persze tagadta a vádakat. A nyugati hírszerző szervek értesülései szerint az orosz Wagner-csoport egykori vezetőjének, Prigozsinnak dolgozó Manuel Ochsenreiter, akit az orosz rezsim ideológusa, Alexander Dugin a “lelki fiának” tartott, fiatalon, végül 45 éves korában, szívrohamban meghalt, az efféle hirtelen tragédiára leginkább hajlamosító városban, Moszkvában…) A nem sokkal később bekövetkező újabb támadást elkövető három ukrán állampolgár vezetője egy transznyisztriai útlevéllel rendelkező ukrán állampolgár volt. Transznisztria egy szakadár terület, amelyet Moszkva szintén etnikai feszültségek szításának segítségével tart ellenőrzése alatt. Beszédes, hogy mindkét esetről annak idején azonnal igyekezett beszámolni az orosz állami média. Ezt a figyelmet egy számukra “világvégi” ukrán kisváros párezer fős magyar kisebbségének helyzete nem feltétlenül indokolta. A VSquare oknyomozó csapat fentebb idézett anyagában megszólaltatott Dmitro Tuzsanszkij, az ukrajnai Institute for Central European Strategy igazgatója szerint 200 dollárért bármilyen propagandaakcióra lehet embert találni a térségben, “amit aztán lefilmeznek és elküldenek az orosz médiának.” Az orosz hátterű hamis zászlós műveletek célja nyilvánvalóan az ukrán-magyar feszültségek szítása volt Kárpátalján, így gyengítették Ukrajna Nyugathoz való közeledésének esélyeit. Az ukrán csatlakozás ellehetetlenítése egyértelműen orosz érdek volt már ebben az időszakban is.

Mindezzel pontosan tisztában kellett lennie a magyar politikai vezetésnek is, amelynek a maihoz hasonlóan akkor sem jutott eszébe az orosz szál, miközben az orosz szándékoknak megfelelően magatartásával tovább eszkalálta a feszültséget. Ami azért is furcsa, mert Orbán Viktor 2008-ban még világosan látta, milyen módon kísérel meg Moszkva háborús törekvéseihez legitimációt teremteni a nemzetiségi feszültségek mesterséges szításával. Ebben az évben támadta meg ugyanis Oroszország Grúziát, a fentiekhez hasonló jellegű hamis zászlós műveletek sorával, majd az elszakítani kívánt területek etnikumainak védelmére hivatkozva bevonult az adott területekre.

Orbán Viktor ekkor, a “Nemzetstratégia és Közép-Európa” címet viselő rendezvényen, a Soli Deo Gloria (SDG) református értelmiségi szervezet konferenciáján az orosz agresszió kapcsán világosan kijelentette, hogy Moszkva “nem egyszerűen egy vitatott terület feletti dominanciát céloz meg, hanem egyértelmű fenyegetést is jelent minden olyan ország számára, amely korábban a Szovjetunió birodalmához tartozott, és ma Nyugat-baráttá akar válni. Így például a NATO-tagságot Grúzia mellett szintén elnyerni szándékozó Ukrajna számára is.” Majd – figyelem! – hozzátette még a következőket is: “fel lehetne gyorsítani Ukrajna és Grúzia felvételét a NATO-ba, az Európai Unió pedig akár fel is függesztheti az Oroszországgal kötött stratégiai együttműködési megállapodását.” A jelenlegi miniszterelnök ellenzéki vezetőként még tisztában volt azzal is, hogy Oroszország energetikai szállítási monopóliumra törekszik, “az orosz olajvezetékeket kikerülő energiavezetékek ugyanis Grúzián keresztül haladnak át, s ha ezek a vezetékek nem működnek, akkor Oroszország szállítási monopóliumhoz jut, ami pénzben is jelentős hasznot hoz a számukra, politikailag pedig kiszolgáltatott helyzetet teremt minden olyan ország számára, amelynek energiára van szüksége.”

A miniszterelnök mindezeket jól látta 2008-ban. A grúziai beavatkozás sikerén – és a hervatag nyugati reakciókon – felbátorodva, Moszkva 2014-ben már a Krímnek esett neki, ugyancsak az etnikai kisebbségek közti feszültségszítás hamis zászlós trükkjéhez folyamodva, hogy aztán 2022-ben szintén a nemzetiségi kártyát kijátszva elinduljon az Ukrajnával szembeni “speciális katonai művelet”. A forgatókönyv olyannyira ugyanaz volt, mint az Orbán Viktor által még élesen elítélt grúziai beavatkozás esetében, hogy annak a hivatalos nyilatkozatnak a szövege, amellyel Moszkva 2022-ben elismerte az ukrajnai Donyeck és Luhanszk Ukrajnától való elszakadását, szó szerint ugyanaz volt, mint amellyel a 2008-ban Grúziától – szintén orosz hamis zászlós művelet keretében – elszakított grúziai területeket ismerte el.

Az Ukrajnával szembeni orosz agresszió tehát jellegében sem volt más, mint a Grúziában indult drámának a folytatása – és ezt részben a Nyugat gyenge fellépése tette lehetővé. Ahogy az US Army War College online folyóiratának írása fogalmaz: “Az orosz-grúz háború Oroszország nagyobb méretű ukrajnai háborúinak előkészítése volt. A nemzetközi közösségnek a grúziai háborúra adott válasza – bár gyorsan sikerült tűzszünetet kötni – végül nem bizonyult elégségesnek a jövőbeli agresszió megakadályozásához.” A fenyegető párhuzamra az USA grúziai nagykövetsége is külön figyelmeztetett az Ukrajna ellen 2022. februárjában indított orosz agresszió előtt egy hónappal. A nagykövetségi közlemény a 2008-as grúziai események hasonlóságára utalva tette közzé a Fehér Ház szóvivőjének nyilatkozatát, miszerint információik szerint “Oroszország már előre elhelyezett egy operatív csoportot, hogy hamis zászlós műveletet hajtson végre Kelet-Ukrajnában.” E szabotázsakciókat az orosz ügynökök az Oroszországgal szövetséges szakadár milíciákkal szemben hajtották volna végre, hogy aztán az ukránokat vádolhassák ezzel és ennek ürügyén bevonulhassanak az érintett területekre. A trükk 2014-ben bejött, 2022-ben azonban az USA azt a szokatlan megoldást választotta, hogy folyamatosan nyilvánosságra hozta ezirányú hírszerzési értesüléseit, ezzel dekonspirálva és lehetetlenítve el előre az orosz műveleteket.

Ukrajna tehát tanult ezekből az esetekből, miközben nem feledkezett el Oroszország szerepéről a magyar-ukrán nemzetiségi feszültségek szítására irányuló hamis zászlós műveletekben. Nem csoda hát, ha nem kerülte el figyelmét azon magyar kormánypárti sajtómunkások kárpátaljai tevékenysége sem, akik nyilvánvalóan nem magyar kormányzati háttér nélkül szaglásznak háborús helyzetben minden országban szenzitívnek számító információk (mint például az elesettek tényleges száma) után Kárpátalján. (Józan ésszel nem felfogható szakmaiatlanság ilyen célra a kormányzati propagandasajtó munkatársait alkalmazni, akik abban a pillanatban felkerülnek az ukrán elhárítás radarjára – és telefonbemérő/lehallgató rendszerére –, ahogy átlépnek a határon.)

És ebben a kontextusban kerül sor az emlékezetes kémbotrányra, melynek során a magyar katonai hírszerzésnek dolgozó ügynököket lepleztek le Kárpátalján, akik egy esetleges “békefenntartói” vagy válságkezelői célú magyar katonai bevonuláshoz szükséges információkat gyűjtöttek. Márpedig legkésőbb Geraszimov fent idézett tanulmánya óta tudjuk, miféle célokat is szolgálhat egy “békefenntartói és válságkezelői” művelet. Az ukránok legalábbis tudják.

Mindezeknek a figyelembevételével sajnos egyre inkább szűkül a lehetséges magyarázatok lehetősége annak kapcsán, hogy a magyar kormány templomgyújtogatásra adott reakcióiban miért nem szerepel egyetlen szó utalás sem a fentebb említett orosz hamis zászlós műveletekre és arra, hogy érdemes legalábbis erős fenntartásokkal viszonyulni a magyarokkal szembeni állítólagos ukrán nacionalista támadásokról szóló hírekhez. Szívesen állítanám, hogy a kormány minden bizonnyal csupán szakmai tájékozatlanságból nem számol azzal, hogy valójában egy orosz műveletről van szó. Ám könnyen belátható: a fentiek ismeretében ennek esélye igen csekély.

Vegyük ehhez még hozzá, hogy mindeközben az orosz külügyminiszter propagandainterjújának kiemelt helyet biztosító Magyar Nemzetben rendszeresen jelennek meg olyan cikkek, mint a minap publikált “Zelenszkij és az ukránok tovább eszkalálják a háborút”. Mely, miközben drámai fordulatként számol be arról, hogy “Moszkva, az egykor békés főváros, már ötödik éjszaka szenved a [ukrán] légitámadások súlya alatt,” egyetlen szóval sem említi azt, hogy a háborút Moszkva kezdte és hogy Kijev és az ukrán hátország már három és fél éve szenvedi el az orosz hadsereg támadásait. Ahogy azt sem, hogy Ukrajnában Moszkva nagyságrendekkel komolyabb fegyvereket vet be, mint az orosz területekre berepülő ukrán drónok. Amíg így kommunikál a kormánypárti lap, addig sajnos még kevésbé hihető, hogy a magyar kormány elfogulatlan kívülálló ebben a háborúban. Senki ne csodálkozzon tehát azon, hogy a “béke” feliratú hamis zászló alatt nagyon is valódi háborús félnek látszunk, az agresszor oldalán.

A szerző volt nemzetbiztonsági főtiszt, nemzetbiztonsági szakértő.