Rendszernemváltók

Az utóbbi időben ellenzéki körökben elterjedt a következő dogmasorozat: 1. Bajainkért Orbán Viktor a felelős, mi magunktól jól csinálnánk, vétlen áldozatok vagyunk. 2. Mivel bajainknak Orbán az okozója, a bajok megszűnnek, ha megszabadulunk Orbántól.

3. Az ellenzéknek mindeddig ez azért nem sikerült, mert nem volt eléggé egységes, és nem volt belevaló, az Antiorbán szerepét betöltő vezetője. Most van ilyen vezető, úgy hívják, hogy Magyar Péter.

A további logikai lépések: 4. A megszabadulás módja a választási győzelem, éspedig a nemzetközi mércék szerint messze nem tisztességes választásokon. (A „nem tisztességes”, azaz not fair itt nem morális minősítés, hanem magyarul azt jelenti, hogy anyagi – beleértve a szavazatvásárlás lehetőségét –, jogi, azaz törvényhozási, információs, propaganda-, titkosszolgálati erőforrások tekintetében a kormányoldal behozhatatlan fölényt élvez az ellenzékkel szemben. És semmiféle szégyenérzet vagy polgári mérséklet nem gátolja abban, hogy kihasználja.)

5. Mivel a megszabadulás egyetlen lehetséges módja a nem tisztességes választások megnyerése, nem szabad kockáztatni, biztosra kell menni. Olyan témákkal kell kampányolni, amik a szavazók számára fontosak és érthetőek. Hogy mi a fontos és ezáltal érthető, sőt átélhető, az részint a közvélemény-kutatásokból derül ki (korrupció, az állami szolgáltatások, úgymint egészségügy, oktatás, vasút rossz minősége), részint az utóbbi másfél évben vált világossá (a gyermekvédelmi intézményekben előforduló – a gyermekvédelmi politikai szlogeneket meghazudtoló, minden elemi erkölcsi érzést sértő botrányos állapotok).

6. Minthogy a választások az „egyéni” választókerületekben dőlnek el, és ezek többsége úgynevezett „vidéki” – általában gyengén polgárosodott falvakból és kisvárosokból álló – választókerület, az pedig a Fidesz hagyományos hátországa, nem ajánlatos olyan témákat fölvetni, amelyek az itteni, állami propagandával már megdolgozott szavazókat irritálnák (egyértelmű szolidaritás Ukrajnával, kiállás – még mielőtt, kiderült, hogy a szólásszabadság kérdése igenis rengeteg polgárt érdekel – a Pride mellett), vagy a mindennapi életüket nem érinti közvetlenül. Ezt nem én mondom, hanem ez szűrhető le Magyar Péter és belső stábja magatartásából, és így látja helyesnek egy körrel kijjebb a művelt támogatói kör. Összefoglalva: mivel a megszabadulás módja a választás megnyerése, és a választást vidéken lehet megnyerni, ez az egyedüli helyes út.

7. Általában sem ajánlatos – praktikusan: nem szabad, ugyanis energiát és erőforrásokat pocsékolnánk vele – olyan témákat fókuszba helyezni, amelyek nem érintik közvetlenül a választók mindennapi életét, azaz nem a kormányzással, hanem a rendszer lényegével kapcsolatosak. Hogy mi az a rendszer, arról rögtön.

De addig is: ez az a pont, ahol mind Magyar Péter és szűkebb stábja, mind a hívek ellentmondásba ütköznek. MP és a szűkebb stáb azért, mert nem gondol bele – legalábbis nem akarja nyilvánosan, hangsúlyosan kimondani, mert választások megnyerése szempontjából nem fűződik hozzá érdeke –, hogy miben különbözik a kormányzás a rendszertől.

E témában tudtommal harmónia van a belső stáb és az elkötelezett – anyagi terhet is vállaló –, magukat rendszerváltóknak nevező támogatók, illetve a Tisza körök sokszínű és kreatív országos hálózata között.

Terjedelmes és hatásos szónoklataiban – példa rá, amit legutóbb Nagykanizsán mondott – Magyar Péter részletesen beszél arról, hogy bizonyos szakpolitikai területeken a Tisza Párt hogyan kormányozna abban a hipotetikus esetben, ha megnyerné a választást. Minden irónia nélkül: ez a kormányzás forradalmi változást jelezne, mert a közérdeket követné, ellentétben a mostani kormánnyal, amely mindig a hatalmi hálózat saját gazdasági érdekét követi. Már hogy amiből pénzt lehet csinálni, azt elrabolja, amiből nem, azt hagyja lerohadni. De magáról a forradalomról, arról, hogy a jó kormányzáshoz hogyan kéne megváltoztatni ezt a rendszert, csak szórványosan és ötödsorban ejt egy-két szót.

Nem, a rendszer nem változik meg pusztán egy választási győzelemmel, új kormány hivatalba lépésével, nem lesz rendszerváltás csupán attól, hogy Orbán elveszíti formális hatalmát. Az csak a kezdet, a szükséges feltétel. A feltétel fölcserélése a következménnyel, nem tudok udvariasabban fogalmazni, lelkiismeretlenség, a hívek megtévesztése (nem mintha utóbbiak zömükben sérelmeznék.)

A tájékozott hívek belső, külső, legkülső köreiből viszont sokan már elég régóta figyelik a magyar politikát, hogy annyit azért tudjanak: a választások megnyerése egyszerű többséggel nem elég a váltáshoz, mert a kormányzást akadályozza az utóbbi ciklus(ok) kétharmados törvényeinek és kinevezéseinek tömege, nehezen megfordítható hatása. Ez új kormány egyszerű többséggel nem nyúlhatna egy csomó törvényhez, és együtt kell dolgoznia egy széria kilenc vagy tizenkét évre kinevezett Orbán-szolgával.

A cél tehát mégiscsak a rendszer lényegéhez tartozik: a kétharmados mandátumtöbbség megszerzése. A megszabadulás módja, ismétlem, a választási győzelem, és e logika szerint (meg szerintem is) a rendszer megváltoztatásának egyik alapfeltétele az lenne, hogy valaki megszerezze a kétharmadot. Ha pedig ezt a kétharmadot Magyar Péter szerezné meg egy nem tisztességes választáson, olyan kampány után, amelyben lehetőleg kerüli a rendszerszintű témákat, mi sem természetesebb, mint hogy az alkotmányozó többséget észszerűen, saját egyéni és pártérdekeit sutba vágva, a szélesebb köz érdekében használja föl. (Vicceltem.)

Félreértés ne essék, nem attól félek, hogy Magyar Péterből diktátor vagy Orbán II. lesz. Hanem attól, hogy politikai fantáziája nem terjed túl a második Orbán-kormány előtti állapotokon, amelyekhez érdemes lenne visszatérni. Azazhogy nem is félelem ez a részemről, hanem indokolt sejtés, mert tekintélyes ellenzéki véleménymondók, sőt alkotmányjogi szakértők részéről is ezt a rendszer-fantáziátlanságot tapasztalom. Vagy nevezzük inkább a politikai merészség, az out-of-the-box gondolkodás, a rálátás idült hiányának?

Eső előtt, harmincöt fokban köpönyeg

Magyar Péterék feltételezett kétharmadának ügyében jó néhány politizáló értelmiségivel vitába keveredtem, olyanokkal is, akiket mélyen tisztelek, vannak köztük barátaim, vagy akit szívesen mondanék barátomnak. Nem a kétharmaddal való visszaélés veszélyéről volt szó, hanem arról a feltevésről, hogy ha a többi kis ellenzéki párt nem lép vissza, hanem már most dönt jelöltek indításáról, azzal a kétharmadot veszélyezteti, tehát az Orbán elleni harc árulója.

Ezzel az érveléssel három alapvető baj van. Az egyik, hogy a kétharmad, amit a Tisza Párt jövő tavasszal elérhet, nem biztos, azaz bizonyított múltbeli tény, hanem 0 és 1 közötti valószínűségű jövőbeli esemény, amire a mostani politikai lépések kiszámíthatatlan hatással vannak.

Ebben a pillanatban – amikor némely véleménymondók balrog módjára célozzák meg lángostorukkal a renitenskedőket, mondjuk a jelen ciklus körülbelül két ténylegesen ellenzéki képviselőjének egyikét, Hadházy Ákost  – eleve kicsi a valószínűsége annak az eseménynek, hogy a Tiszának „borotvaél” számú (133, annál 1-ggyel vagy 2-vel több) mandátuma lesz. Végképp nem lehet biztosan tudni, hogy ha ehhez a 133-hoz a kis pártok esetleges budapesti sikere miatt hiányozna kis számú mandátum, az így bejutó, helyben népszerű politikusok kevésbé lennének rendszerváltó hajlamúak, mint a Tisza egyelőre ismeretlen jelöltjei.

Csak a számokat nézve: ha a Tiszának 133-nál élesen több mandátuma lenne – ami, ismétlem, elméleti lehetőség – akkor mindegy, hogy az apró pártoknak hány mandátumuk van. Viszont annak a kimenetelnek, hogy a Tiszának, 130, 131 vagy 132 mandátuma van – mondom, elméleti lehetőség –, ami aztán kiegészülne szövetséges kispártok mandátumaival, értelem szerint nagyobb a valószínűsége, mint annak, hogy pont 133. (Elég nagy feltűnést keltett Fekete-Győr Andrásnak az a közlése, hogy fideszesek megvesztegetéssel próbálták indulásra bírni a Momentum vezetőit. 2014 óta vannak sejthető példák arra, hogy a posztkommunista baloldal egyes politikusait megveszik, netán zsarolják vagy mindkettő, de ez nem jelenti, hogy minden ellenzéki politikus, aki továbbra is a közéletben akar maradni a Tiszán kívül, Orbán-bérenc. Bármilyen komfortos a feltételezés.)

A második, hogy az elmélet hívei nem bíznak  választópolgárok józan eszében, abban, hogy ha világos lenne, hogy az ő szavazatuk kell a hatalomváltáshoz, akkor ízlésük ellenére nagy arányban a kormányváltó jelöltre szavaznak.

A harmadik, hogy idén júniusban nem lehet megjósolni, hogy ha a kis baloldali pártok hallgatnának a lángostoros véleménymondók intésére, és visszalépnének, a mostani híveik milyen arányban szavaznának, mondjuk, jövő áprilisban a Tisza jelöltjére egyéniben. Mért ne bízhatnának például abban, hogy Magyar Péter, ha akkor éppen nagyon esélyes, de nekik személy szerint nem szimpatikus, legyőzi Orbánt az ő egyéni vagy akár listás voksuk nélkül is? Ha Magyar Péternek nagyon megy a szekér, mért ne történhetne így? És mondom, igen kicsi a valószínűsége, hogy pont csak annyira nem halad a járgány, hogy ezek a szavazatok hiányoznának.

Visszatérve a rendszer kérdéséhez: A rendszernek (rezsimnek) Magyar és Madlovics kézikönyve (nem kell rákattintani ha valakinek nincs ideje és bájtja, hatalmas pdf, de itt online megtalálható), szóval A posztkommunista rendszerek anatómiája szerint politikai, gazdasági és társadalmi összetevője van. Az utóbbival most nem foglalkozom, nemcsak az egyszerűség kedvéért, de azért sem, mert a társadalmi viszonyok szövetét lehet a politikai hatalom eszközeivel a legnehezebben megváltoztatni.

A politikai rendszer – az, hogy egy országban demokrácia, diktatúra vagy autokrácia van, és azon belül milyen jellegű – elsőrendűen az alkotmányos alapintézményeken múlik. A magyar politikai intézményrendszer súlyos – a demokráciára nézve halálos – betegsége a kétharmados elv és az aránytalan választási rendszer kombinációja. Ez a véleményem nem változott tavaly Mikulás óta, sőt 2007-től fogva, ugyanis azóta mondogatom folyvást, többnyire a falnak (köszönet a kivételnek).

A kétharmados elv – pontosabban fogalmazva a sarkalatos törvények és a minősített parlamenti többséget kívánó, két választási cikluson túlra szóló kinevezések rendszere – nagyrészt fölöslegessé teszi a választásokat, mert az esetek nagy hányadában mindegy, ki van kormányon. (És súlyosbította a tényleges hatalommegosztás majdnem teljes hiánya, a közvetlen elnökválasztás dogmatikus elvetése, az önkormányzatiság elsorvasztása,. Egyáltalán, a szabályközpontúság, szemben a hatalommegosztás, illetve a fékek és ellensúlyok mibenlétének megértésével.) Ha a kormány mögött nincs parlamenti kétharmad, akkor vészesen meg van kötve a keze, nem tud új helyzetekre reagálni. Ha van, akkor viszont azt tesz, amit akar.

Mindez kívánatossá teszi a kétharmad birtoklását, az aránytalan választási rendszer pedig elérhetővé. És sem ezt, sem azt nem Orbán hozta a nyakunkra 2010-ben, hanem: a kétharmados elv (utalószabály) 1989-ben épült be az alkotmányba, a  vegyes választási rendszer pedig – szintén az 1989-es megalkotásától fogva – aránytalan volt a világviszonylatban szintén páratlan túlbonyolítás, a kiegyensúlyozásnak feltüntetett biztonsági kompromisszumok miatt.

Mind a kétharmados elv, mind az aránytalan és nehézkes választási rendszer egy múlékony helyzetre – az 1989. nyár végi-őszire – válaszolt, a továbbiakban nem volt értelme, csak károkat okozott, de ezt senki nem akarta beismerni, „nagy baj úgyse lehet belőle”-alapon, amikor pedig 2010-ben nagy baj lett, egyszerűbb volt Orbán galádságára fogni, mint az eliteknek szembenézni azzal, amit elrontottak, amihez ragaszkodtak, és amibe érzelmileg, professzionálisan, netán anyagilag befektettek. Az emberi gondolkodás így működik.

Ami a választásokat illeti, az ellenzéki pártok 2017-ben, főleg Gulyás Márton fáradozásának eredményeként, megállapodtak abban a tervben, hogy bevezetnék a „német” választási rendszert, ahol az „egyéni” mandátumok számát nem hozzáadják a listásakhoz, hanem kivonják belőlük, ezáltal a rendszer nem „arányosabb”, mint akár a mostani egyfordulós, akár a 2010 előtti kacifántos, kétfordulós verseny, hanem arányos. Aztán úgy elfelejtették az ötletet, mintha sohasem lett volna.

A kétharmaddal való visszaélés megakadályozásának pedig az lenne az egyszerű és logikus módja, ha az elvet, avagy az utalószabályt úgy, ahogy van, kivennék az alkotmányból. A világ országainak zöme kiválóan megvan stabil alkotmánnyal és könnyen változtatható törvényekkel a sarkalatos törvények közbülső szintje és nem nyilvános eljárással kiválasztott, ámde minősített többséggel megválasztott funkcionáriusok nélkül, de idáig szintén nem terjed a szakértők képzelete. (Ajánlom az érdeklődők figyelmébe a Márki-Zay Péter által felkért civil jogi szakértők könyvét, A jogállam helyreállításának kísérletét, Oriold és Társai Kft., Budapest, 2022.) De Magyar Péteren sem látszik, hogy különösebben foglalkoztatná a téma.

A maximum, amit a mai mezőnytől elvárhatunk, hogy visszaállítja a 2010 előtti beteg politikai intézményrendszert némi kozmetikázással, ugyanazt a rendszert, amelyik lehetővé s kivánatossá tette az egypárti uralom megszerzését.

Mi van a gazdasággal?

A való életben nincsenek tiszta típusok, de Magyarországon alapjában véve nem piacgazdaság van, hanem úgynevezett kapcsolati gazdaság (lásd a Magyar–Madlovics-könyvet), ahol a tulajdon a hatalomból fakad, és az üzleti siker kulcsa nem a piaci teljesítmény, nem a tudás, kreativitás vagy innováció, hanem az Orbán Viktorhoz való közelség. „Elrablom, mert megtehetem, vagy hagyom lerohadni.”A nemzetgazdaság ennek megfelelően vergődik, és a korrigálására, vagyis a felzárkózásra ugyanúgy nincs lehetőség, ahogy a tervgazdaság korszakában sem volt.

Lehet, hogy a tüneteken enyhít vagy bizonyos választói csoportoknak tetszik az „uniós pénzek hazahozatala”, a középosztály, illetve a gerincét adó kkv „támogatása” (ködös, mit ért rajta a Tisza Párt némi fedezetlen pénzjuttatáson kívül), a 12,5 millió euró fölötti vagyonok megadóztatása vagy néhány elrettentő hatású büntetőper – de ettől még nem lesz itt piac- és versenygazdaság.

Az ország nagy része úgy van vele, hogy ha fölkel, bekapcsolja a legegyszerűbb elektromos holmit vagy pláne a tévét, megreggelizik (jó eséllyel 18 vagy világrekord 27 + 4 százalék adót fizetett a kaja és a kávé után), fölmegy az internetre, próbál információt szerezni a világról, elvégzi a legegyszerű – de büntetés terhe mellett kötelező – banki műveletet, akkor vagy közvetlenül a rablóállamnak, vagy az orbáni hálózat valamely, piaci érdemektől függetlenül felpuffasztott óriáscégének adózik. Közben pedig kiteszi magát a hi-tech ellenőrzésnek és a rosszindulatú manipulációnak. És ezen a kiszolgáltatottságon nem változtat, ha egy reggel Orbán Viktor elveszíti formális hatalmát.

Amennyire én ismerem az életet, mára elmúlt a 2013–19-es „kis Kádár-korszak” (politiai elnyomás + tempós életszínvonal-növekedés) érzéstelenítő, majd a rákövetkező karanténvilág bénító hatása. Nagyon sokan és egyre türelmetlenebbül akarják, hogy Orbán menjen. Egyre több helyi közösségben gondolják úgy, hogy kölcsönös segítséggel is pótolni lehet (legalább részben, a viszonylagos elviselhetőség szintjéig), amit  a polgáraira magasból tevő állam elmulaszt. Az elégedetlenek nagy többsége örül, hogy Orbánnak végre van potens kihívója, és belé veti bizalmát. Az uralmi elit láthatóan számol azzal a lehetőséggel, hogy elveszti a hatalom eszközeinek egy részét, és igyekszik visszafordíthatatlanná tenni a vagyonfelhalmozást, az ideológiai hódítást.

De mindez nem elég a rendszer megváltoztatásához. Még egyszer: az ország sorsa azon áll vagy bukik, hogy megváltozik-e a politikai és gazdasági rendszer. Ez a feltétele a tartósan jó kormányzásnak, a rendszer megváltozásának viszont Orbán leváltása szintén csak a feltétele. A magát értelmiségiként meghatározó lelátó tetemes része azonban ma még nem jutott tovább a feltétel feltételének a feltételénél, és miként az előző három választás előtt, hülyének vagy ellenségnek tekinti azt, aki messzebb néz az orránál, vagyis a rettegő ellenzéki egységnél.

Most persze több az esély a változtatásra. De ha a művelt ellenzéki politizáló közönség a Magyar-kultuszra és az ellenségek megbélyegzésére szánt szellemi és érzelmi energiának legalább töredékét nem fordítja arra, hogy az új rendszeren gondolkodjon, és felhőtlenül bízik abban, hogy Magyar Péter majd valahogy biztos megoldja, vagy megoldódik magától, – akkor ugyan ki és mi állhat ellent a restaurációnak?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.