Spiró György: Magyarországon némi fáziskéséssel szovjet mentalitás alakult ki

444: Amikor egyeztettük az interjút, még a parlament előtt volt a független sajtót ellehetetlenítő törvényjavaslat. Azóta levették a napirendről, de mekkora szintlépésnek tartja a rendszer szempontjából, hogy ilyen egyáltalán az eszükbe jutott?

Spiró György: Ilyesmi szokott az eszükbe jutni, úgyhogy nem csodálkozom rajta. Ezekben a rendszerekben az ilyesmi mindig napirenden van, így nem tudom, mit nevezzek szintlépésnek. Táncsics Mihály – akiről a legújabb regényem szól – az 1840-es években egy külön röpiratban mindent leírt a sajtószabadság feltétlen szükségességéről, ez azóta is érvényes és aktuális.

Nem tartja elkeserítőnek, hogy ezek a problémák ismétlődnek? Vagy ez is természetes?

Ha az ember nagyon nagy léptékekben szemléli a dolgokat, azt látja, hogy a francia forradalom óta ugyanabban a korszakban élünk, csak vannak jobb és rosszabb évtizedek. 5-10 éves távlatban vannak persze nagy romlások, és előfordulnak javulások is, bár ritkábban. Nekem olyan szerencsém volt, hogy békében születhettem, és végig béke volt. Kivételes korszak, a szüleink, a nagyszüleink életében nem volt ilyen elképesztő nyugalom, amikor lehetett dolgozni és gondolkozni, és a gyermekeink, unokáink életében sem lesz ilyen. Időnként még cenzúra sem volt. Cenzúra azért szokott lenni, mert a hatalomnak az az érdeke, hogy a kritikát elnyomja. Az 1820-as évektől kezdve újra és újra meg kellett küzdeni a viszonylagos sajtószabadságért, és most is meg kellene, ezzel egyetértek.

Az Orbán-rendszert hogyan definiálná?

Nem szoktam definíciókat keresni, de ez kétségtelenül feudális típusú kelet-európai rendszer, és sokkal inkább keleties, mint amennyire szeretném. Úgy látom, hogy a rendszerváltás óta egyre fokozódó mértékben csúsztunk bele a szovjet rendszerbe. Paradox, hogy amint megszűnt a Szovjetunió, Magyarországon némi fáziskéséssel szovjet mentalitás alakult ki, ez általános közönyt, reménytelenséget, beszűkült tudatot és bénultságot jelent.

A mai orosz viszonyokat nem ismerem, de annak idején aránylag sokszor jártam a Szovjetunióban, és ugyanazt tapasztaltam a 2010-es években a vidéki Magyarországon, amit odakint a 70-es, 80-as években. Nem a hatalmi felépítményekről beszélek, arról elég sok mindent elmondtak már, és nincs is közvetlen tapasztalatom a mai uralkodó rétegek gondolkodásáról és cselekedeteiről, csak azt látom, ami a sajtóban megjelenik. De a népi mentalitás hasonlóságát kénytelen vagyok érzékelni. A gyűlölködés általános. Eleve a rosszat feltételezik a másik emberről, és a sajtó korábban leszerepelt előítéleteket harsog.

Ön szerint mi ennek az oka?

Nem állíthatom, hogy a jó kormányzással ez járna együtt. A Kádár-rendszer is hazugságokra épült, de a közepén és a végén Magyarország sokkal magasabb civilizációs szintre került, mint ma. Ez nem a kultúrát jelenti – nem is tudom, mit nevezzek pontosan kultúrának –, de a civilizációba sok minden beletartozik. Például az, ahogy az emberek egymással viselkednek, a lépten-nyomon tapasztalható rettenetes ingerültség, az irigység és a közöny. Ehhez a mentalitáshoz közeledett erősen Magyarország az utóbbi években, talán évtizedekben.

Ezt néha balkáni mentalitásnak szoktuk nevezni, de ez nem pontos, mert a Balkánon élőkben van életöröm, vidámság és olyasmi, amit „magyaros vendégszeretetnek” szoktak nevezni, csak nálunk már nyoma sincs. Más kérdés, hogy időnként hogyan nyírják és öldöklik egymást. Magyarországon a súlyosabb és depressziósabb közöny működik, és elhatalmasodott a nemtörődömség. Erre mondják, hogy ebek harmincadján.

Magától hatalmasodott el, vagy a kormány a rossz kormányzáson kívül is tett érte?

Az a kérdés, hogy az állampolgárokat egy kormányzat becsüli-e valamire, vagy nem, és az egyes ember élete számít-e az országban. Ez nem egyszerűen egyes vezetők hozzáállásától vagy akaratától függ, hanem a kollektív tudat alakul rosszul vagy rosszabbul. Kormányok és kormányzottak együtt hozzák létre.

A jugoszláv polgárháború előtt nagyon baljós jeleket lehetett érzékelni. Érzelmileg érdekelve voltam abban a világban, és amikor Kaposváron dolgoztam, a zágrábi tévéadásokat néztem. Egyszer lefelé menet az autórádióban véletlenül elcsíptem Milosevic híres koszovói beszédét, leértem, és mondtam a barátaimnak, hogy Jugoszláviának vége, náci beszédet tartott a vezetőjük. Pesszimistának tartottak, és azt mondták, amit mindig, hogy rémeket látok. Nem sokkal később jött az emberirtás.

2022 nyaráig lehetett nézni a magyar tévében a Nyugatra szánt orosz központi adást, néztem szorgalmasan. Mondogattam néha, hogy abból az uszításból is iszonyatos háború lesz, néztek rám hitetlenül. Pedig pontosan lehet tudni, hogy amikor elszabadítják az indulatokat, és felszólítják a népet, hogy minden civilizációs gátlást vetkőzzön le magáról, az rossz következményekkel jár. A közép-kelet-európai tapasztalat azt mondatja velem, hogy nem áll jól a térség. Nem mintha a többi térség jól állna, de azokat nem követem ilyen közvetlenül.

Mi következhet itthon a közönyből, a szovjetizálódásból, a hiszterizálódásból, ami most van?

Ha gazdasági csőd lesz, ami lehetséges – ahogy lehetséges volt a Kádár-rendszerben és a 90-es években is, hazánk jeleskedni szokott az eladósodottságban –, akkor egyszer be kell vezetni a jegyrendszert. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy jegyre adták a kenyeret, a tejet, a zsírt, más nem is nagyon volt.

Az elmúlt néhány évben időnként eltűnődtem, vajon hogyan fogják bevezetni a jegyrendszert Magyarországon. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem lesz, aki tisztességesen megszervezze és végrehajtsa, nem lesznek elosztó központok, nem fog eljutni az áru. Akkora káosz és rablás lesz, mint a bombázott arab városokban. Nagyobb, mint a világháború után, mert az államigazgatás le van építve, és a rablás meg a lopás általános tapasztalat.

Az államiság fennmaradása szempontjából szoktam Magyarországért aggódni. Évek óta azt tapasztalom, szoktam is mondogatni nyilvánosan, hogy a magyar államiság olyan veszélyben van, amilyenben 1918 óta a II. világháború kivételével nem volt.

Mit ért államiság alatt?

A közigazgatás állapotát. A covid alatt láttuk, hogy ha megbillennek a nemzetközi ellátási láncok, például ha elállnak egy-két szorost valahol a világtengereken, akkor Magyarországot nem lehet ellátni. El szoktam tűnődni azon, hogy jobb lenne előbb távozni erről a világról, mintsem ezt megvárni. Nem lesz kellemes.

És ha a forgatókönyvből kikerül az államcsőd, mert a regnáló hatalom megfogja a gazdaságot, akkor mi lehet?

Az a baj, hogy Magyarország kicsi, és minden nehéz helyzetben az elnyomóink szoktak megsegíteni minket. Ez elég kellemetlen, de a magyar történelem velejárója. Amikor az elnyomóink nem figyelnek oda, akkor megsegíteni sem fognak, mert Magyarország nem nagyon értékes a számukra.

Lehet, hogy nem úgy jártunk jól az Európai Unióval, mint ahogy azt nagyon sokan remélték, de én örültem a tagságunknak, a NATO-csatlakozásnak pedig még inkább. Ha ők erről a területről valamiért lemondanak, vagy elcserélik – szoktak lenni efféle csereberék, országokat és térségeket adnak-vesznek –, akkor Magyarország nem tudja megakadályozni, hogy odébb lökjék a hatalmi világtérképen, de súlyosbítani azért tudja a helyzetet. Ha Nyugaton nem azt gondolják, hogy Magyarországot ki kell húzni a bajból, akkor itt minden összedől.

Ebben a logikában az Európai Unió az elnyomó?

Az Európai Unió sok tekintetben az Osztrák–Magyar Monarchiára emlékeztet: megpróbáltak egy közös piacot működtetni, és valamilyen módon összetartani ezt a sokvallású, soknemzetiségű, soknyelvű térséget. Sok hátrányt szenvedett el Magyarország a Monarchián belül, nem lehetett saját nemzeti bank és külön hadsereg, de azért valamilyen védelmet mégiscsak nyújtott – a magyarságnak különösen – a nemzeti nacionalizmusok ellen. Nem mintha a magyaroknak nem ugyanolyan nézeteik lettek volna.

Az Európai Unió a nacionalizmusok ellen jött létre racionális alapon, a felvilágosodás jegyében, az ordas indulatokkal szemben. Persze a keleti országok csatlakozása elsősorban a német gazdaságnak kedvezett, ők amúgy is lefölözték az euró bevezetésének hasznát és sok minden mást. Most már nem tudom, ki és mit fog lefölözni, mindenki bajban van, és bizonyos dolgok fogják őket érdekelni, mások meg nem. Ha én megalkuvó politikus lennék, persze a politikus eleve megalkuvó, akkor minden erőmmel arra törekednék, hogy megtartsam a nyugatiak kegyét. A kegy nincs ingyen, alacsony munkabérrel és félgyarmati viszonyokkal lehet csak megszerezni, de ha nincs kegy, akkor nagyon nagy a baj.

A jelenlegi kormány a keletiek kegyét keresi.

Nem tudom, hogy pontosan kinek a kegyét keresik. Gazdaságilag a kormányzati politika liberális. A politikai lózungok szintjén mást hirdet. Nem tudom, hogy valójában mi folyik, és ami a legrosszabb sejtelmem: nem vagyok meggyőződve, hogy a vezetők tudják. Szerencsére nem vagyok döntéshozó, úgyhogy nem is kell tudnom, én csak Magyarország szurkolójaként figyelem az eseményeket.

A mostani rendszerből mi a legnagyobb talány az ön számára? Mi az, amiből drámát lehetne írni olyan alapos kutatással, ahogy a nagy történelmi regényeit szokta?

Nem tervezek mai tárgyú drámát, politikai drámát pedig azért sem, mert nem tudom, hogy mi folyik. Nem vagyok jelen ott, ahol a döntéseket hozzák, márpedig a fontos döntéseket nem Magyarországon, hanem a Kremlben, a Fehér Házban és Pekingben hozzák. Talán 100 év múlva ki tudják majd kutatni, ha maradnak források, és olyanok, akik írni akarnak.

Nemrég azonban egy nagyon jó drámatémára bukkantam, amit már nem fogok megírni, ezért megosztom: valakinek meg kellene írnia, mi történt 1956 és 1958 eleje között Győrben.

Úgy találtam rá erre a történetre, hogy újraolvastam Kardos G. György könyveit, miután a 100. születésnapja alkalmából itt-ott megkértek, hogy írjak vagy beszéljek róla. A Jutalomjáték című regényével kapcsolatban kicsit belemerültem a győri történetekbe, majd végigolvastam a Kisalföld című lap első három évfolyamát. Döbbenetes, hogy mi volt ott: 56-ban kikiáltották a győri köztársaságot, a szovjet megszálló seregek parancsnoka átállt a forradalom oldalára, a mosonmagyaróvári sortűzben sok embert lemészároltak. Voltak derék nagyimristák, akik kimentettek a lincselés elől ávósokat, később őket felkötötték a Kádár-rendszer elején. Volt egy nagyszerű politikusuk is, Szigethy Attila, aki tanácselnök volt 55-től. Ő lett a forradalmi bizottság elnöke. Végig tisztességesen viselkedett, Kádár háromszor fel is szólította, hogy legyen miniszter, de nem volt hajlandó. Olyan helyzetbe hozták, hogy végül öngyilkos lett.

Ez a hihetetlenül sűrű történet világtörténelmi esemény is, mert később hozzájárult a Szovjetunió összeomlásához.

Azt, hogy ezt már nem ön fogja megírni, úgy érti, hogy a mostani volt az utolsó könyve?

Most úgy érzem, hogy nyugalomba vagyok vonulva.

Ez meddig szokott tartani?

Nem volt még ilyen érzésem.

És mitől van?

Valószínűleg megöregedtem. Feltehetőleg nagyon sok értelmét nem látom az írásnak. Az ilyen dolgokban külső és belső körülmények szoktak összejátszani. 63 éven keresztül írtam – nem voltam grafomán, csak sokat dolgoztam –, és most jól megvagyok nélküle.

A Sajnálatos események előszavában 56-tal kapcsolatban írta azt, hogy mindenki meghunyászkodott, mindenki tudta, miről kell kussolni, és azzal zárt, hogy ezt érezte 2020-ban is. Még mindig ezt érzi?

Magánkörökben akkor sem mindenki kussolt, az emberek bizalmas körben elmondták, amit valóban gondoltak, aztán némely barátokról utóbb kiderülhetett, hogy ügynökök. Most egy kicsit más a helyzet, de ha az említett törvényt megszavazzák, akkor ugyanaz lesz. Mi más lenne? Erről beszéltem az elején. Teljes mértékben érvényes ma is, amit Táncsics mondott arról, hogy miért fontos a sajtószabadság.

Ezek szerint el kell fogadni, hogy a helyzetek újra és újra ismétlődnek?

Én nem fogadok el semmit, ami undorító, de az volt a dolgom, hogy nézzem, megértsem és ábrázoljam. Erre szerződtem, nem másra. Emlékszem a pillanatra, amikor úgy döntöttem, hogy ezt a fajta írói magatartást fogom követni. 1970-ben történt, épp befejeztem az egyetemet, és elkezdtem dolgozni. Volt egy nagyon világos pillanat, amikor láttam, hogy lehetséges olyan lírai álláspont, amit Petri művel, és hogy ezzel hamar el fogja magát égetni. Én is választhattam volna ezt a magatartást, mégis úgy döntöttem, hogy inkább beásom magam, és a lövészárokból fogok lődözni, amikor lehet. Lassú víz partot mos. Ehhez tartottam magam, és úgy gondolom, a döntésem nem bizonyult hibásnak, ahogy Petrié sem volt az. Ezek valóságos alternatívák, egyiket sem lehet objektíven helyteleníteni. Persze ha közben elkap egy gyors lefolyású halálos kór, akkor a választott módszer helytelen lett volna.

Amikor 1962-ben elkezdtem írni, pontosan tudtam, hogy ellenséges közegben fogok dolgozni mindvégig, ezért nem is óhajtottam megélni az irodalomból. Mindig volt tisztességes állásom, többnyire kettő, és amellett írtam úri passzióból. Dilettáns magatartás voltaképpen, de megvolt az előnye: soha nem kellett kompromisszumot kötnöm, mert nem az írásból éltem. Soha nem fogadtam el semmit, amit elfogadhatatlannak tartottam. Néztem, ami történik, és volt róla véleményem, legföljebb nem valamely kollektíva egyedeként. Bármilyen típusú pártos irodalom távol állt tőlem.

Az évtizedekig tartó ellenséges közeget hogyan lehet mentálisan feldolgozni?

Elhatározás kérdése. A Kádár-diktatúra első szakaszában, 63-ban volt egy kezdetleges kis novellám, az volt a címe, hogy Széllel szemben biciklizni – valójában vizelni, mert arról volt szó. Azt hiszem, jól ítéltem meg a helyzetet, hogy mindig ellenséges közegben fogok mozogni, így abban fogom megírni, amiről azt gondolom, hogy meg kell írnom. Egyébként nagyon szórakoztatott, hogy egyáltalán lehetett írni. Az is hozzátartozik tényleg, hogy békében éltünk, amiért végtelenül hálás vagyok a sorsnak, de ennek vége. Akik mostanában kezdik, azoknak nem ajánlom a módszeremet. Nekem véletlenül bejött, de semmi garancia nincs arra, hogy békében tudjanak művelődni, gondolkodni és alkotni, függetlenül attól, hogy az megjelenik, vagy sem.

A Kádár-rendszerhez képest a mostaniban milyen erős a hazugságban élés?

Mindig hazudozni szoktak, a hazudozásnak mély gyökerei vannak a feudalizmus polgári változatában világszerte. Aki kicsit is ismeri Kelet-Európa történetét, és tudja, hogy annak idején hogyan hazudozott a cári rendszer, a Bach-korszakban az osztrák rendszer, a kiegyezéskor a magyar úri osztály, annak ez az állapot eléggé természetes. Az is természetes, hogy a hazugsággal szemben lépnek fel a jobbak.

Mindig hazudnak, már az ókoriak is hazudtak, de a hazudozás ma már kiterjedt az egész világra. Az az új benne, hogy Amerika utolérte Magyarországot, ott is úgy hazudnak, ahogy itt szoktak, de hála a technikai fejlődésnek, az övékét és a többi nagyhatalomét immár mindenütt terjesztik. A Patyomkin-módszer, hogy valami nem létezőt fessünk pillanatnyilag létezővé, a cárizmusból származó találmány, világszerte elterjedt. Az amerikaiak szépen lebombáznak egy iráni nukleáris erőművet, majd kiderül, hogy két nappal előtte szóltak nekik, vigyék már el gyorsan a sugárzó anyagukat. Politikai látszatpékség. Ebből még nagyobb vérontás is lehet előbb-utóbb, csak halogatva. Ebben a műfajban lubickolnak most a világ úgynevezett vezetői.

Térjünk vissza oda, amit az elején mondott, hogy nagy léptékben nézve a francia forradalom óta ugyanabban a korszakban vagyunk. Ön több interjúban beszélt a magyar mentalitásról, ami sok mindent meghatároz. Mit gondol, hogy lehetett volna ebből kitörni?

Nem vagyok okosabb visszamenőleg, mint azok, akik tették a dolgukat úgy, ahogy bírták. A regényeimet és a darabjaimat úgy írtam, hogy nem voltam okosabb a szereplőimnél. Tragikus szemlélet az ilyen, igyekeztem hát komikus elemekkel elviselhetővé tenni.

Nem látott meg új összefüggéseket?

Nem tudok jobbat kitalálni, mint amit ők kitaláltak, hiába volt kedvezőtlen a következménye. Ez látásmód kérdése, az enyém tragikus. Amikor nem tudok nekik jobbat javasolni, belátom, hogy nem volt más lehetőségük, és én sem tudtam volna a helyükben másként cselekedni.

A komikus látásmód azt jelenti, hogy az író okosabbnak tartja magát a szereplőinél, és kineveti őket. Ettől komédia a komédia. A közönség imádja a komédiát, boldog, ha a buták fölé emelik, a tragédiát pedig csak kivételes esetekben viseli el. Én az egész történelmet tragikusnak érzékelem. Az, hogy visszamenőleg sem tudok jobb megoldásokat kitalálni, mint amire az alakjaim képesek voltak, nem azt jelenti, hogy bármely gonoszságukat vagy súlyos hibájukat helyeselném. Nem helyeslem az emberirtást, a rasszizmust, az erőszakot és sok minden egyebet. Ha ilyesmit kell ábrázolnom, az nem az én hibám.

A szovjet mentalitásból mi lehet a kiút?

Bizonyos kényszerek megszűnése és az egyéni szabadság – nyilván részleges – megvalósulása. Úgy érzékelem, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedekben nem szabadabbak lettek az emberek, hanem fokozott rabságba estek.

Arra van megfejtése, hogy miért tűrik el?

Mert a rabság tűréssel, a jobbágymentalitás visszajövetelével és bizonyos fajta hiedelmek elterjedésével jár. A babonák ma semmivel sem jobbak, mint a középkorban voltak.

Az aktuális hatalomnak meddig praktikus az ilyen mentalitás? Van, amikor már visszaüt?

Ez nekem túl elvont, de azt szoktam mondani, hogy Magyarországon nem oligarchák, hanem aligarchák vannak: kinevezték őket, és egyelőre leválthatók. Sok mindentől függ, hogy mennyire lesz dinasztikus egy ilyen réteg uralma.

A marxizmus azt tanította, hogy Angliában a szabad földeket megszállták és elrabolták a közösségtől, ez a „bekerítés”, ebből lettek a nagy földbirtokok, ami a kapitalizmus alapja lett. A rablók leszármazottai azóta is benne vannak a vagyonban, jelentős részük még mindig az övék. Magyarországon nem képesek huzamosan elrabolni a közvagyont. Elrabolják, aztán jön a fordulat, általában kívülről, és a rablott jószágot felosztják. Aztán megint odaadják valaki másnak, kárpótlással vagy anélkül. Nem lehet megítélni, hogy egy új neofeudális, neokapitalista réteg mennyire tudja a vagyonát továbbörökíteni. Ez nagyon soktényezős játék. Kétszáz éve dinamikussá vált a társadalmi élet háborúkkal és polgárháborúkkal, a Nagy Francia Forradalom óta ugyanabban a korszakban élünk, ahogy már említettem.

Nem szoktam jósolni, maximum a tragikus konfliktusokat szoktam érzékelni, ennél többre nem vagyok képes. Azokat igyekszem ábrázolni, kiutat pedig azért nem mutatok, mert nem látok.

Most milyen tragikus konfliktusokat lát?

Azt látom, hogy az emberek élete egyre inkább megoldhatatlan. Borzasztó nyomás alatt vannak, nem csodálom, hogy összeomlanak. Akkor van baj egy országban, és akkor fut ki a leves, amikor a mindennapi élet válik elviselhetetlenné, ehhez a ponthoz közelítünk. Az ember arra van kényszerítve, hogy közlekedjen, de nincs mivel, kocsival nem tud odamenni, a vonat és a villamos összeomlik, a busz lerohad. Az ember nem tudja elintézni az ügyes-bajos dolgait, mert nem működnek az ügyfélszolgálatok. Nem azért hoznak törvényt, hogy végrehajtsák, sőt fogalmuk sincs róla, hogy az egyes rendeletek kizárják egymást. Ez az a pillanat, amikor az egyén élete elviselhetetlenné válik. Erre mondom, hogy olyanná válik az élet, amilyen a Szovjetunióban volt.

A Szovjetunió összeomlott.

Ahogy elnézem, a Szovjetunió eléggé tartós, csak nem egészen úgy, ahogy mi tanultuk. Mindenféle baj volt a magyar mentalitással, de a Kádár-rendszer idején mégis különbözött a többi szocialista országétól. A magyar társadalom nem volt szovjet típusú. Voltak benne feudális elemek jócskán, de némi polgári öntudat is maradt, és a jogos büszkeség 56 miatt akkor is, ha látszólag vagy valóságosan elfelejtették. Közép-Európa még legalább a tudatban létezett valamennyire. A rendszerváltás óta vált keletiessé Magyarország. Vannak a történelemben ilyen fáziseltolódások. A nemzedékváltások, amiben többszörösen benne vagyunk, arra mutatnak, hogy a hiedelmekkel, amelyek nekünk még segítettek túlélni akkor is, ha nem voltak megalapozottak, az ifjak, szegények, már nem rendelkeznek.

A Magyar Narancsnak nemrég azt mondta, az a kérdés, hogy félgyarmati európai állapotból ázsiai gyarmattá fogunk-e válni. Hol lesz az a pont, amikor már ázsiai gyarmatról lehet beszélni?

Ahogy elnézem, a nagyhatalmi törekvések Európa megsemmisítését célozzák. Jelen pillanatban három nagyhatalom van a világon, a többi döntésképtelen. Területért és erőforrásokért folyik a harc, mint mindig, például a Balkánért, ahová évtizedek óta Magyarországot is sorolják, egyre több okkal. Jugoszlávia felbomlásával a területet felosztották maguk között a németek és az oroszok, de ennél többről van szó. Van a kínai gazdasági behatolás és az orosz katonai érdek, mi pedig 2004-ben az Európai Unió részei lettünk. Többszörösen konfliktusos geopolitikai helyzet, Európa kapkod, próbálja magát összeszedni.

Ahogy érzékelem, Trump abból indult ki, hogy a világot három részre lehet osztani, ő megkapja egész Észak- és Dél Amerikát Grönlandtól Panamáig és tovább, Európa legyen az oroszoké, Kína vigye Tajvant és Ázsiát, amennyit India enged belőle. Hogy ez valódi megállapodás-e, amit be is tartanak, vagy csak gyermeteg vágyálom, azt nem tudom megítélni. Tény, hogy a világ újrafelosztása zajlik, mint általában, és nyitott kérdés, hogy mi hova kerülünk. Ugyan számos bajom van a nyugat-európaiakkal, mert enyhén szólva lebecsülik, mondhatni, alsóbbrendűnek tekintik a kelet-európiaiakat, de meggyőződésem, hogy a magyarok érdeke az Európához és a Nyugathoz tartozás. Jobb lenne félgyarmati, kétértelmű helyzetben lenni Nyugaton, mint egy teljesen legázolt gyarmatéban Keleten.

Számomra az a döntő, hogy elviekben van-e valamilyen szabadsága az egyénnek. Úgy tekintenek-e rá, mint aki a születésénél fogva megérdemli, hogy leélje az életét, vagy ágyútölteléknek tartják. Ez rendkívül nagy különbség. Nem mintha Nyugat-Európában ne tekintettek volna gyakran ágyútöltelékként az egyes emberekre, végül is onnan származik a fasizmus és a nácizmus, de azért mégis tettek néhány döntő lépést, és Nyugat-Európát a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszaváról ismerjük. Ez Keleten jelszóként sincs kimondva. Nem mindegy, milyenek a hirdetett elvek, akkor sem, ha csak részlegesen tartják be őket. Az elveket számon lehet kérni, csak az elvtelenséggel szemben vagyunk tehetetlenek.

Sok kutatásból az látszik, hogy a magyaroknak nem annyira fontos érték a szabadság.

Az alattvalói tudat végigvonul a magyar történelmen, ebben éltünk a Rákosi- és a Kádár-korszakban is. Családilag öröklődik, benne van az öntudatlan reakcióinkban. „Fiam, ne ugrálj!” Ha fölülről mondják, hogy nincsen ugri-bugri, az alattvalói tudatot igyekeznek erősíteni.

Az ellenállásra és az önszerveződésre való képtelenséget az egyes szakmai ágak szétdarabolásával tudatosan és türelmesen fejlesztik. Jó húsz-harminc éve nem hangoztatják, hogy 56 önszerveződő forradalom volt, így jöttek létre a munkástanácsok, amelyek emlékét a Kádár-rendszer is ki akarta törölni, és azóta törlik kifelé. Vannak évtizedek, amikor úgy tűnik, hogy az emberek mindent lenyelnek. De hát nem nyelnek le mindent. Ha huzamosan és mélyen sértegetik őket, fellázadnak.

Ez nem azt jelenti, hogy a forradalmat hirdetem. A forradalom mindig rettenetes. De ha a vezetés inkompetens, az igába hajtott, türelmes nép kénytelen forradalmat csinálni. Sok viszontagság után, ilyen-olyan, átmenetileg még súlyosabb diktatúrákat követően ugyanoda szokott fejlődni az ország, ahová egy valamivel igazságosabb és hozzáértőbb vezetéssel véráldozatok nélkül is jutott volna. Ez a perspektíva a jobbik eset, mert azzal számol, hogy megmarad a magyar államiság.