Dunántúl, 1926-10-24 / 242. szám

Ahol Vilmos császár vadászott

Szigeti robinzónok

Baranyai háromszög, október hó.

A „Szent György” halászbárka lassú méltósággal indul meg a ködös Dunán lefelé. A mohácsi parton néhány ember, ünneplős sokác menyecske áll, a propeller visszaérkezését várják a túlsó oldalról. A kikötőben fehér hajó ereget bodor füstfelhőt, mellette néhány csónak ringatózik csendesen. Idább dunai monitor pihen, rajta senki sincs. A tulsó partról beszéd hallatszik erősen, a víz tisztán hozza a hangokat. Most hosszú uszály bontakozik ki a ködből, majd sziréna hasítja át a léget. Azután malmok tűnnek elő.

— Hallod-e Mátyás. Tán balra tartanánk. Mer’ sekély ám a szigethöz közel.

A „Szent György”-bárka gazdája szól imigyen, a halászmester. Halászni mennek a zátonyon túlra. Engem csak szivességből vettek fel, hogy lekanyarítsak valamit a hosszú útból.

— Jó, jó. Bízza csak rám Ferenc bá’. Majd eligazítom én. De halli-e az új nótát? Varjak kárognak. Itt az ősz. Ugy ám — szól a pipás Mátyás, a kormányos.

— Hallom, hallom. Nem is oszlik el a köd délig. Érzik azok.

A Szúnyog-szigetet jól elhagytuk már. Ferenc bá’ kis csónakot kezd oldozgatni.

— Jó lesz tekintetös úr, ha itt partra visszük, mer’ mi jobbra térünk — szól felém az öreg mester.

Elköszönök. Megtermett legény visz a partra. Azután magamban folytatom útamat, per pedes apostolorum. A Margitta-szigeti gátnak tartok, keresztül a füzesen. A gáton görbe telefonpóznák meredeznek fölfelé s balról nádfödeles vityillók sandítanak a fák alól. Az ablakok zárva, sehol senki, csak kutya ugat mérgesen. Barátságtalan és hosszú út biz ez. Mindenütt köd. Vastag köd. Ötven lépésnyire sem látni, ökörnyál kap bele kalapomba. Ottragad. Azután megint egy foszlány. Az ősz üli lakodalmát. Nászpántlikát hint szerte. Elkezdem a gátőrházakat számlálni. De nem megyek velük sokra. A kutyákra kell ügyelnem. Harapósak. Nem szokták meg az idegent. Jó, hogy láncon vannak. Veszedelmes éjjel erre járni.

A hetes számú őrháznál balra térek. Túl a karapancsai erdő szökell ki a ködből. Szétszórt viskók következnek újra s halszag terjeng szét. A házereszek alatt halak lógnak felfűzve. A szalmatetős viskók után gyalogúttá szűkül a kocsiút. Velem szemben pásztor üget szamáron. Bocskoros lába majd a földet éri, ide-oda kalimpál. Fején pörge kalap, szájában pipa, kupakos. Nem ég, csak szopogatja. És mégis messziről úgy láttam, mintha pöfékelt volna, ökörnyál lóg a nyakán — ez látszik füstnek. Az út most nádas között vezet. Szél veti neki vállát, meg-meg-hajlik a nád — siralmasan nyöszörög. A vizenyősebb részeken vadkacsák úsznak csendesen. Messze vannak, nem félnek. De zörrenés hallatszik, a kacsák lebuknak, a nád szétnyílik, vaddisznó csörtet röfögve az erdő felé. Utána három malac fut visítva. Azután újra csend lesz, megáll a szél is, csak sóhajtás hallatszik mélyen. Sötét öreg erdő suttogja-mormolja álombavágyását.

Széles lénia kanyarodik balra. Széle drótozott — a szarvasok miatt, nehogy a földekre, csatangoljanak. Öreg erdő ez itt. Mohlepte vastag törzsek púposodnak minduntalan, tudja Isten hány gyűrűsek. Egyiket-másikat akár öten is körülállhatnánk széttárt karokkal. Vadaknak meg betyároknak való erdő ez. Sötét és mély. Az utat telefondúcok jelzik. Karapancsára vezetnek, a baranyai háromszög déli határáig. Az időt ólmos esőcseppek mérik, nehéz koppanással esnek a száraz levelekre.

Utközben két vadászlak marad el. Végre elérem a Natália-hídat. Innen már csak negyedórányira fekszik Karapáncsa. Jobbról tisztás nyílik s balról a baracskai holt Duna fodrozza zöld vizét. Tizenegy órakor a karapancsai főerdész udvarkapuját nyitom ki. Losdorfer főerdész szívesen fogad és készséggel ad felvilágosítást.

— Valóban az Isten háta mögött élünk, de megnyugtat a csendes élet, a gyönyörű erdő, az örökös romantika — beszél felsóhajtva. — Egymásután, csendben peregnek az évek és mégis minden évszaknak megvan az öröme, szépsége. Tavaszkor, nyáron virág és madárdal vidít, ősszel a fenségek vadászata szórakoztat s télen a tündéri köntös, a fehér táj, a hócsillogás gyönyörködtet.

— Mikor tartották az őszi vadászatot és hányan voltak a fenségek? — kérdezem.

— Szeptember végén. Itt volt Frigyes főherceg fenséges nejével, Albrecht főherceg, Gabriella főhercegnő és Salm herceg Németországból. Közel két hétig időztek itt. Legszerencsésebb volt Salm herceg. Vadászzsákmánya között egy szép példány vaddisznó is volt. Sajnos azonban, a mostani vadászatok messze maradnak a régiek mögött. A szerbek vandalizmusa tönkretette a vadállományt. Különösen a nemes állatok gyérültek meg.

Losdorfer főerdésszel majd egy óra hosszat beszélgettem. Előjött a szó a szigeti iskoláztatásról is. Az iskolakötelesek Hercegszántóra járnak. Elég messze van. A karapancsiak még csak megvannak vele, de a debrinaiak dideregnek télvíz idején. A templom is Hercegszántón van, oda járnak, bár Nagynyárádhoz tartoznak. Karapancsán csak akkor van mise, ha itt vannak a fenségek. Természetesen szó sem lehet iskoláról. Szétszórtan élnek itt az emberek. Hallom, hogy nem is panaszkodnak ezért a szigetiek. Ha szép idő van, akkor úgyis eljárogatnak a szántói oskolába, ha meg hideg van, lics-pocs idő, úgy otthon nézegetik a gyerekök a könyvet, a búbos(kemence) mellett — mondják itt is, ott is. — Szigeti gyerökből még úgyse lett fiskális, de kondás az lett egy pár. Hát ez is szép mesterség.

Még a kastélyt tekintem meg. Az erdő félkörben veszi körül. Nyugati homlokzata tisztásra néz. Előtte, a terrász alatt, jobbról és balról két kőszarvas veti fel fejét. A kastélyban gyönyörű szobák tárulnak elém. Kedves, meghitt vadászlakás, fenségek számára. A foyer impozánsan szép. A falakon remek trofeumok sorakoznak, homlokukon W, felette császári korona. Vilmos császár lőtte őket, ő járt itt 1910-ben. Talán épen ebben a bőrfotöjben ült, itt, a kandalló mellett és szemcsillogva beszélt aznapi vadászszerencséjéről.

— Das hab’ ich nicht geglaubt. Etwas prachtvolles — mondta, mikor elsőízben ittjárt.

Azóta nagyot fordult a világ kereke, meg-megcsikorgott és… das haben wir auch nicht geglaubt…

A mostani őszi vadászatról néhány kedves eseményt jegyeztem fel. Így érdekes volt, amikor Salm herceg a vadkant elejtette. Tudvalévő, amikor a vadászzsákmányt hazahozzák, a legkisebb cselekvés is szertartás szerint történik. A kastély fényben úszik (külön villamos világítása van), fáklyás emberek járnak-kelnek, a lakájok feszes livrében állnak s a kirendelt őrök díszben sorakoznak a kastély előtt. És a fenségek kipirult arccal jönnek, örömmel beszélnek, fel-felnevetnek jókedvvel. Most is, amikor Salm herceg elejtett vadkanját hozták, derűs jókedv lopódzott vissza a régi jó világból, boldog hahók verték fel a háború utáni napok őszi estjét. A vadkant a kastély melletti nagy tölgyfához vitték, hogy a fenségek jelenlétében koncolják fel. A vaddisznót csigán húzzák fel egy kihajló ágra és a fenségek, a kísérő urak és a szolgaszemélyzet az égő fáklyákkal kört képeznek körötte. Salm herceg, mielőtt a vadkant felhúzták volna, diadalmasan tette rá lábát és büszkén tekintett körül. Kalapján véres levelek díszlettek, a vadkan hullatta rájuk vérét, amint halálos sebével tovább vánszorgott. Fenséges kép volt. A lobogó fáklyafénynél megelégedett arcok mosolyogtak egymásra. Azután várakozásteli csend következett. Valahol a rengetegben szarvas bőgött mélyen, hosszan, talán megérezte a nehéz vérszagot, talán párját várta — hiába.

A vadászat egy másik érdekessége a sokác menyecskék özönlése. Nemzeti viseletben jönnek és szebbnél-szebb kézimunkákat kínálnak megvételre. Jól tudják, a fenséges aszszony igen kedveli a sokác motivumu tarka kézimunkát.

Sokszor ajándékot is hoznak. Így legutóbb Albrecht főherceg kapott szép ajándékot. És ezt, hogy Albrecht valamikép is viszonozza, az ajándékozó sokác asszonnyal fényképezőgép elé állt. Büszke is volt a sokác asszony.

Visszafelé más útra térek. Egyenesen a nagy Dunára tartok. Bok az útirány. Terjedelmes síkság közepén vezet az út. Balra Debrina-puszta, idább a szénégetők kunyhói és jobbra az erdő kanyarodik. Elér a Dunáig. A tisztáson tinócsorda legel. A csordás a fűben hever, mellette két borzas kutya. Fülhegyezve néznek felém.

— Elkószál ám a tinó, te, hallod-e? — szólok a heverő legénykére. Botot faragcsál.

— Csak hadd kószáljon a kerge. Majd visszahozza a Kormos —szól oda se hederítve a csordásfiú, Tovább farag.

— Mit faragsz olyan szépen?

— Tilinkót csinálnék, mer’ az enyim, mit apám adott, eveszött.

— Hát tudsz tilinkózni?

— Ugy ám. Akkor legelnek csak a tinók — feleli büszkén.

Csodálatos élet ez! Törődik is ez a bojtár a világgal. Elfújja a nótáját és azt hiszi, ez a világ sora. Van benne valami irigyelni való.

Nemsokára elérem a révet. Öreg halász a révész. Épen ebédjét fejezi be. Nádviskója körül háló lóg. Halásztársai valahol a Dunán járnak. Csendben élnek, szűzi csendben, mert még hajó sem jár errefelé. A szerb határ alig egy-két kilométerre húzódik innen. Nappal el-eldolgozgatnak, idő nincs, világostól sötétig dolgoznak. És este, ha tűz köré ülnek, vacsora után, beszéd hijján nóta is hangzik olykor-olykor. Boldog robinzónok, kik nem járnak az életiramlás hosszú labirintján… El-el-nézem az öreg Robinzónt, amint erőteljes csapásokkal visz át a Duna-ágon. Szemében komoly alázat ül. A bédai erdőben folytatom utamat, a kölkedi gáton. Felkeresem a bédai főerdészt, a derék Fürstöt, hátha tud valami erdei ujságot mondani.

Mondott is. A Bercit hozta elő, a szelid hímszarvast. Eltűnt. Másfél hónapja, hogy nem látta. Vőlegény lett belőle. Az idei szarvasbőgés volt a nászindulója.

Szinte szomorúan halad oldalamon a főerdész, csendesen szól, amint a gáton kisér:

— Nem jön az vissza többé soha. Ki tudja, mikor látom újra. Tán majd akkor, ha puskavégre kerül. Meg fogom ismerni. Szegény Berci…

Csikorogva nyílik ki a bédai erdő gátsorompója. Fürst főerdőőr kalapját emeli meg.

— Adjon Isten … — szól.

A többit az erdő súgja. Őszi dalát mormolja. Bandukolva, hunyt szemmel folytatom utamat, a legszebb áriát hallgatom.

Herceglaki Ottómár.