hvg.hu, 2025. június 23.
RÉVÉSZ SÁNDOR
A kampányköltés felső korlátjának eltörlése után már csak lopni kell, és ez haladás, mert a mostani törvénymódosításig hazudni is kellett.
Hazudott is évtizedeken át minden jelentősebb párt. Kétharmados többséggel hoztak meg ezek a jelentősebb pártok olyan betarthatatlan törvényeket, amelyekkel törvénysértésre, csalásra, lopásra és korrupcióra kötelezték, zsarolhatóvá tették magukat és egymást. Rombolták a közmorált, aláásták az egész politikai rendszer és elit hitelét.
És a hitelvesztéshez vezető kétharmados törvényeket még akkor is megszavazták, amikor a kétharmadhoz ellenzék is kellett.
A politikai versenyképességhez többször annyi pénzt kell elkölteni, mint amennyit a pártok engedélyeztek maguknak. Éppen ezért lehetetlenné tették a maguk és versenytársaik számára a lopás és korrupció nélküli működést.
A pártok és annak politikusai, tagjai és hívei mindezek miatt, különböző mértékben, szégyellték magukat. A tisztességesebbek nyilván jobban. A Fidesz speciel tüntetően nem szégyellte magát. Sőt.
Várhegyi Attilát, a Fidesz egykori szolnoki polgármesterét például akkor nevezték ki demonstratív módon a párt finanszírozásáért felelős pártigazgatónak, amikor jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, mivel fiktív számlákkal elkövetett nagyszabású korrupcióból finanszírozta a maga és pártja kampányát. Csak azért nem kapott letöltendő szabadságvesztést, mert a kampányfinanszírozás törvénysértő módját a bíróság a társadalomra nézve veszélytelennek ítélte!
Régi szép idők, amikor még számon tartottuk a tíz számjegy alatti lopásokat.
A Fidesz léptékváltó újítása volt 2002-ben az állam pénzéből finanszírozott pártkampány. Az MSZP–SZDSZ-páros ezt 2006-ban szégyenlősebben és valamivel szerényebb mértékben, de úgyszintén megtette.
A mértéken kívül a másik különbség az volt, hogy léteztek lapok, közírók, publicisták, akik ezt annak a kormánynak és pártnak is súlyosan felrótták, amelyhez közel álltak.
A Népszabadság publicistájaként 2008-ban a következő két évben esedékes önkormányzati, EP- és országgyűlési választás előtt azt írtam: „a most következő tárgyalások sikerének egyik döntő feltétele, hogy megállapodjanak, miként zárják ki a kormány rendelkezésére álló közpénzeket a választási kampányokból. Ha ugyanis ez nem sikerül, akkor a mindenkori kormánypártok olyan előnybe kerülnek, ami a mindenkori ellenzék számára elfogadhatatlan.” (Népszabadság, 2008. február 9.)
Bauer Tamás a 2006-os választások előtt is, után is részletesen kifejtette, hogy szerinte miként lehet és kell a pártfinanszírozást úgy alakítani, hogy a kormánypártok ne élhessenek vissza a lehetőségeikkel. (Erről írt az Élet és Irodalom, 2005. szeptember 9. és 2006. május 5. számában)
Az erről folytatott tárgyalások soha nem vezettek eredményre.
Eltelt két évtized.
Lengyel Tibor megírta a HVG-ben, hogy a mostani törvénymódosítás, amely feloldotta a hazudozás kötelezettségét, miként torzíthatja tovább a versenyfeltételeket, és milyen visszaélésekre ad lehetőséget. Ezzel itt nem is szaporítom a karaktereket.
Viszont el kell gondolkodni azon, hogy mit kellene tenni akkor, amikor majd lehet.
Azon túl, hogy szigorúan és szűken be kell határolni, hogy a kormány közpénzből milyen tájékoztatási tevékenységet folytathat, kiváltképp a választások előtti időszakban.
Annak, hogy a pártok és proxyszervezeteik anyagi lehetőségei közötti különbségek ne befolyásolják nagy mértékben az esélyeket, közpénzből kell telíteni a kampánypiacot. Ingyen kell a kampányoló pártok és jelöltek rendelkezésére bocsájtani annyi reklámidőt, vitakeretet, megszólalási lehetőséget, rendezvényhelyszínt, hirdetési felületet közterületen, sajtóban, közösségi médiában, amennyi nagyjából kimeríti a választópolgárok befogadói kapacitását. Minderre már hiába pakolnak rá a pártok és jelöltek saját pénzből újabb megjelenéseket, ezeknek már nem lesz jelentős hatóereje, vagy éppen visszatetszést kelt.
A Fidesz példáján láthatjuk, hogy egy mértéken túl mennyire hatástalan önteni a milliárdokat a közösségi médiába.
Ezeket a közpénzből finanszírozott lehetőségeket nyilván nem lehetne a pártok nagyságrendjétől függetlenül elosztani, és nem lehetne csak aszerint elosztani sem, hanem a támogatottság valamilyen határértéket elérő pártok számára alapcsomagot kellene meghatározni. Az alapcsomag afölött lehet differenciálni.
Ez jó sok pénzbe kerülne. De hol van ez a jó sok ahhoz képest, amit csak a kormány költ el jelenleg a folyamatos kampányolásra? Ezt a jó sok pénzt, amely egyébként nem nagy ár a közélet tisztulásáért és a korrupció egyik legfontosabb tényezőjének kiiktatásáért, a kormányok tájékoztatási lehetőségeinek szigorú szabályozásával nagyjából vissza is lehetne nyerni.
Lopást kizáró rendszert alkotni nem lehet. Hiszen az is lopás, ha egy pártot egy cég törvényesen támogat, s a támogatott párt ezt viszonozza azzal, hogy a közpénzből biztosít jó üzletet a támogatójának.
Bauer Tamás a húsz évvel ezelőtt közreadott törvénytervezetében megtiltotta volna, hogy költségvetési támogatásban részesülő pártok magánszemélyektől vagy gazdasági társaságoktól bármilyen formában támogatást fogadjanak el. Ez a tilalom, ha másképp nem, a pártok gazdálkodási tevékenységén keresztül elég egyszerűen kijátszható.
Attól tartok, nincs jobb lehetőség, mint az állam pénzével drasztikusan lecsökkenteni a korrupcióhoz vezető támogatások hasznát és értelmét.