A történetíró és hőse a történelemben

Romsics Ignác Kosáry Domokosról szóló könyvéről

1. Történetíró és tárgya

Nagy összefoglalások hosszú sora (XX. század, történetírás, Magyarország) után Romsics Ignác most tért vissza pályája egy korábbi korszakához, a történeti biográfiához. Az 1991-ben megjelent, egy bő évtized kutatómunkáját összegző Bethlen István azt tűzte ki célul, hogy tárgyát és annak politikáját „pozitív és negatív elfogultságoktól mentesen a maga összetettségében, fény- és árnyoldalaival, erényeivel és hibáival együtt” mutassa be. A nagyszabású, korrajzba ágyazott életrajz egy szempontból nem lehetett teljes: egykorú és utólagos személyes reflexió Bethlentől nem állt rendelkezésre, és általában, ma divatos szóval egodokumentumok is igencsak szűkösen maradtak fent tőle. Az alcím – politikai életrajz – pontosan fejezte ki a szerzői intenciót és a forrásadottságokat.

Valójában a visszatérés nem most történt, hanem jó néhány éve. Ahogyan Romsics 2022–23-ban napvilágot látott Hetven év című munkájának alcíme is mutatja, nem szabályos emlékiratot, visszaemlékezést akart írni. Hanem Egotörténelmet – azaz a könyv tárgyának, tehát magának a szerzőnek a gondosan megőrzött, rendszerezett, felépített egoarchívumára építő, egyben a történeti biográfiákra jellemzően köztörténetekbe, köztük politikai történetekbe ágyazott narratívát. És – ahogyan a politikai életrajzok is sokszor – Romsics egotörténelme is főhőse nagy történeti fordulópontokhoz kapcsolódó választásairól szólt, és/vagy saját élettörténetének szakaszhatárait magyarázta, útválasztásait indokolta. Egészen részletes, pontos alanyi szociológiákat, ego-szociográfiákat is adva hozzá – ilyen például a Hetven év első kötetének kezdő kétharmada. Romsics visszafordulása a nagy totálképtől a személyes portréhoz már évek óta tartott, amikor elhatározta Kosáry Domokos életrajzának megírását (Romsics Ignác: Kosáry Domokos. A történetíró, a tudománypolitikus és az ember. Helikon Kiadó, 2025.).

A Kosáry Domokos esetében rendelkezésére állt az alapanyag. Főhőse egészen kivételes méretű, alaposságú és rendszerességű egoarchívumot hagyott hátra: háromszáz doboznyi iratot. A papírok, élükre állítva, egy harminchat méter hosszú polcot foglalnának el. Tette ezt Kosáry azzal a nyilvánvalónak tetsző szándékkal, hogy egotörténelmét vagy történetét maga építse fel. Ez aztán elmaradt, több okból. Az egyik életútjának egészen kivételes dinamikája: olyan szerepeket tölthetett (és töltött) be élete nyolcadik és kilencedik évtizedében, amelyek nem engedték meg, hogy visszaemlékezéseivel bíbelődjön. Kétségkívül e szerepekre predesztinálták kivételes képességei és műveltsége, és ezekre hivatottnak érezte magát már sokkal korábban is. Képesség és elhivatottság, önbizalom és sajátos aktivizmus – mindez sokszor vitte időzavarba, túlvállalásba egész pályája során, miközben azért sorra megalkotta nagy műveit. Műnek szánhatta – gondolom én, Romsics Ignác könyvének olvastán – pályája saját emlékezetét is.

Nem tudhatjuk pontosan, Kosáry Domokos milyen egotörténelmet képzelhetett el magának. Romsics Ignác Kosáry Domokosa azonban, úgy érzem, bizonyos értelemben egy végső akarat hív végrehajtása is, miközben persze ez Romsics Kosáry-története.

2. Történetíró a történelemben

Huszadik századi történet Kosáry Domokosé – a boldog békeidők, vagy ha tetszik, a hosszú XIX. század gyermekét mélyen érintette, befolyásolta, megforgatta a rá következő század valamennyi fordulata. A régi Magyarország felbomlását gyermekkorában csak átélte – a rá következőkben maga is kivette részét a történetből, éspedig sokkal inkább akarva, mint akaratlanul.

Három történelmi csomópont, ha nem is egyforma erővel és nagyon különböző körülmények között, de ugyanazt a kérdést tette fel, ugyanazt a kihívást intézte a könyv főhősének. Mi is az ő pontos helye egy (makro- és mikro-) rendszerben, hogyan viszonyul országa sajátos politikai helyzetéhez, és válasza milyen magatartást is ír elő számára. A könyv legfontosabb vonulata persze a történetírói életmű magyarázata, de az ember belső fejlődésrajza is. Romsics Ignác nem választotta el e kettőt. Úgy érzem, megengedte nekem is, hogy a hármas alcímből (A történetíró, a tudománypolitikus és az ember), merőben önkényesen, kivonjam most az elmúlt század egyik kimagasló történészi életművét. És inkább a három csomópontról beszéljek, amelyeket 1945-nek, 1956-nak és 1989-nek nevezek.

a) 1945

A kérdést 1945-ben egy roppant elhivatott, nagyokra készülő, magabiztos ifjú kapta. Akit a harmincas évek végi magyar szellemi és politikai elit is fontos szerepekre szánt, és nagy reményeket fűzött hozzá. Nem azért, mert maga „jelentkezett be” – 1945-ig kifejezetten politikai orgánumba nem is írt. Kosáryt műveltsége, európai tájékozottsága, az összehasonlító módszer és a politikán messze túlmutató társadalom- és kultúratörténeti látásmód, a romantikus nacionalista-függetlenségi magyar történeti paradigma vagy általában a mitizált történeti elbeszélések elvetése és a kelet-európai együttműködésre való nyitottsága emelte ki a háború előtti évek konzervatív reformerei közül. Történetírói teljesítménye és krédója tehát – amin a fiatalkori szellemtörténeti kitérőtől eltekintve élete végéig sem változtatott alapjában. Értékalapon (és nem középosztályi, értelmiségi származás okán) tartotta úgy, hogy helye van az 1945-ben újrakezdő Magyarországon.

Osztozott ugyan a konzervatív reformerek egyes korlátaiban, de túl is haladta őket szociális érzékenységben vagy például a marxizmus bizonyos mértékű elfogadásában. 1945 kérdésére tehát azt a választ adta, hogy Magyarország életében új, demokratikus szakasz következik, amelyben még intenzívebben kíván részt venni, az új történetírás kulcsintézményeiben, és legfontosabb vállalkozásaiban (a tankönyvírástól a francia nyelvű magyar történeti Revue szerkesztéséig mindenben. Mégpedig vezető és alakító szerepben. Osztozott tehát a demokrácia 1945-ös reményében. Ami viszont az 1945-ös pillanat után következett, nem tartott igényt Kosáry (Romsics szavaival) „belülről fakadó, de a korszellemhez is idomuló” szemléletére. Bár ő kész lett volna rá, nem vitáztak vele, és a szakma perifériájára száműzték.

b) 1956

1956 a könyv főhőse számára egyfajta rehabilitációt jelentett. Amely visszahozza az 1945-ös újrakezdést, az országnak és persze személy szerint neki is. Amikor a Történészek Forradalmi Bizottsága 1956. november 29-i ülésén „az egyetemi állások újraelosztásával kapcsolatban úgy határozott, hogy az [ELTE] Újkori Magyar Történeti Tanszék élére ismét Kosáry kerüljön, kijelentette, hogy „pályázni nem hajlandó”, „csak meghívást fogad el”, sőt „abból is csak elegánsat”. (306.) A forradalom alatti tevékenységét, úgy tűnik, ezen kívül leginkább a forradalmi cselekvésformákkal szembeni fellépés jellemezte.

Aggodalommal töltötték el a külpolitika fejleményei – de azért igent mondott az ENSZ-küldöttségi tagságra. Rossz szemmel nézte a jobbratolódást, és fellépett a proskripciók ellen. „Nagylelkű, humánus álláspont kell, széles nemzeti egységfront, kommunisták is – mi nem úgy járunk el, mint ők 1949-ben” – idézi a könyv az 1956. november 3-i naplóbejegyzést – „ha minden balrafordul, akkor is legalább tanúságot tettünk arról, hogy rendesebbek vagyunk”. (302.) Fontos válasz még, hogy az emigráció lehetősége nem merült fel (az illegálisé már 1947–48-ban sem). „Ha esni kezd az eső – mondogatta öregkorában többször –, akkor nem elfutni kell, hanem kinyitni az esernyőt.” (223.)

c) 1989

A „képletes esernyő, amelynek tartóbordái szakmai reputációja, kapcsolatai és alkalmazkodása voltak”, az ötvenhatosként elszenvedett börtönbüntetés után rendelkezésére állt, és megvédte a visszailleszkedés hosszú és fáradságos útján. A Kádár-korszakban reprofesszionalizálódó történetírói mikrotársadalom állapotát pontosan mérték Kosáry állásai, megbízásai, utazásai, még vitái is (amelyekből akadt egy-kettő). Amikor 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választották, az egy éve nyugdíjban lévő Kosáry már lényegében a szakma csúcsára ért, mint alkotó, nagy műveivel, és mint public intellectual tekintélyt méltán parancsoló fellépéseivel. 1989 kérdésfeltevésére – 1945-től és 1956-tól eltérően – valóban tevőleges választ adhatott. Ami, ezt akkor bízvást gondolhatta, hosszabb távra meghatározza a magyar tudomány jövőjét.

A válasz lényege a rehabilitáció, a konzervatív, meritokratikus reform és a magyar tudományosság intézményes folytonossága volt. Elnökként elutasította a koordinált átmenetben is jelentkező, forradalmi megoldásokra vonatkozó javaslatokat: a proskripciós listákat, a tisztogatás igényét. Nem könnyen, de elfogadta a köztestület részben képviseleti alapra helyezését. Megvédte az MTA tudományirányító és tudománymenedzselő szerepét, vagyis intézethálózatát – jól látva az állami-politikai vezérlés és/vagy a piaci/üzleti koordináció veszélyeit. Tekintélye nem mentesítette a vitáktól és a személyének szóló bírálatoktól; ezeket, mint mindig, rosszallóan vette tudomásul, de állta.

„Mindketten az adott politikai rendszer által félreszorított, régi magyar értelmiséget képviseltük;” – mondta Kosáry Antall Józsefről az 1980-as években – „annak – úgy éreztük – feltehetően jobbféle hagyományait, európai és reális nemzeti értékeit, s mindezzel együtt a hajlamot arra, hogy munkánkat szolgálatnak tekintsük.” A fenntartásokon alapuló együttélés és az alkalmazkodó együttmunkálkodás paradigmája mellé vagy akár azzal szemben nyilván más magatartásmintákon is el lehet gondolkodni.

Ahogyan életrajzírója érzékelteti, élete végén Kosáry Domokos úgy érezhette: amit el akart mondani, végül elmondhatta; amit tenni akart, végül megtehette, szolgálatát megszolgálta.

És – ajándékként – nem kellett megélnie, hogy hosszú időtartamra szánt 1989–90-es válaszait, megoldásait kétségbe vonják, illetve szétzúzzák. Mi látjuk. Ő pedig, ha van valahol, felülről, keserűen tekint le, felvillantva (egy valamikori cellatárs, Eörsi István kifejezésével) „szájzugának ironikus ívét”.