parameter.sk, 2025. június 15.
SZÉKY JÁNOS
Úgy rémlik, ebben a pillanatban több embernek van elege Magyarországon a rendszerből, mint ahánynak nincs (persze nagyon soknak nincs), és sokan akarnak váltást. De hogy lesz itten rendszerváltás?
Három hír a sok közül: 1. Hadházy Ákos számol be róla, hogy Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója (főtanácsadója), pontosabban az apósa nevén lévő tanácsadó cég hatalmas villát épít a szántódi Balaton-parton, 315 millió forint kedvezményes állami hitellel, melyet a miniszterelnök vejének bankja folyósított. A nádast már az ingatlan megvétele előtt kiirtották a parti sávon, hogy az illusztris bebírónak (dunántúli szakkifejezés) saját strandja legyen.
2. A magyar állami hadiipari szereplőket tömörítő N7 Holding Nemzeti Védelmi Ipari Innovációs Zrt. kilenc nemzetközi vegyesvállalatában tulajdonrészt szerez a 4iG Csoport védelmi és űripari vállalata, új vállalatot alapít, majd ebben négyötödös tulajdona lesz. Gyengébbek kedvéért: ez azt jelenti, hogy a magyar hadiipar „ékköveit”(ahogy a Hvg mondja) privatizálják, Magyar Péter ezt hazaárulásnak minősíti (a 4iG részvényesei között külföldiek is vannak), és bejelenti, hogy egy darab kivételével eladja 4iG részvényeit. Azt az egyet azért tartja meg, hogy „a magyarok érdekét képviselje” a közgyűléseken.
3. Polt Pétert, aki egy hónapja még legfőbb ügyész volt, a parlament megválasztja az Alkotmánybíróság elnökének. A fennálló törvények szerint 2037-ig az maradhat.
Mi a közös a három hírben? Első pillantásra semmi. Másodikra az, hogy amiről most döntöttek, az a választásoktól függetlenül úgy is marad beláthatatlan ideig. A villa ott pöffeszkedik majd a tóparton a következő nemzedékek örömére, a nád nem nő vissza.
Az adófizetők terhére felnövesztett, -növesztendő hadiipari cégcsoport magánkézben marad, éspedig a fő tulajdonos, Jászai Gellért – a közelmúltban még Mészáros Lőrinc munka- és üzlettársa –, valamint például a második legnagyobb tulajdonos, a Rheinmetall kezében. Visszaállamosítani nemigen lehet, és mivel sok, részben külföldi részvényes akad, a pereskedés roppant bonyolult és bizonytalan kimenetelű lenne.
Polt – éljen sokáig jó egészségben – a szintén tizenkét évre kinevezett alkotmánybírósági többséggel és a szervilis államelnökkel karöltve még legalább 2029-ig akadályozatja, aztán meg lassíthatja az Orbán-hálózatnak nem tetsző törvények meghozatalát.
Hacsak –
Ezt a mondatot körülményes lenne befejezni. Ahhoz, hogy mégse így alakuljon, igen kis valószínűségű eseményeknek kellene bekövetkezniük. A rövidség kedvéért nevezhetjük csodának is. Hogy miért mondom kis valószínűségűnek? Mert az 1989-90-es átalakulás két alaphibájáról van szó, ami az eltelt húsz plusz tizenöt évben minimális számú politikusnak tűnt fel, és a nagyközönségből is kevesen vették észre, nem hogy tiltakoztak volna ellene, pedig volt rá bőven idő.
Az egyik, hadd mondjam megint, a kétharmados – 2010 utáni szóval sarkalatos – törvények és minősített többséget kívánó, a választások eredményétől elválasztott kinevezések rendszere. Ami a polarizálódást segítő aránytalan választási rendszerrel és a hatalommegosztás hiányával együtt dögletes hatással volt a magyar demokráciára (múlt időben; ez már befejezett tény). És ha megmarad, akkor garantálható, hogy a demokrácia Magyarországon a továbbiakban sem lesz több vágynál, avagy mondjuk ötletnél.
A másik alaphiba az, hogy az átalakulás leszűkült a politikai rendszer – rossz kompromisszumokkal kísért, lásd az előző bekezdést, de mégiscsak korszakos – megváltozására. A gazdasági rendszer nem ment át hasonló gyökeres változáson. Először, mert a Kádár-korszak bizonyos értelemben túl jól sikerült, milliók reflexeiben rögződött meg, hogy az állam önmagában is képes az egyén életszínvonalának lassú javítására. Másodszor, mert mire a politikai váltás napirendre került, a piacgazdasági átmenet már javában folyt (magántulajdon fokozatos megengedése, társasági törvény, adórendszer, bankrendszer, tőzsde), és nem volt vitás, legalábbis szakmai körökben, hogy ezt folytatni kell, nem pedig megtörni. Harmadszor, mert egy elég nagy, már hatalomban lévő csoportnak is erős érdeke volt a piacgazdaság törvényeinek és formáinak a bevezetése.
Mindennek egyfajta – többnyire puha – moralizáló népi antikapitalizmus lett a máig ható eredménye, viszolygás a piaci gondolkodás minden válfajától és elemétől. És ez megzavarja a politikai aktorok látását, megakadályozza, hogy a piac- és versenygazdaság orbáni szétverésével szemben a piacgazdaság védelmében cselekedjenek.
Hogy miért nem bízom abban, hogy az esetleges választási győzelem rendszerváltást hozna?
Nem egyszerűen azért, mert a kétharmados győzelem esélye nagyon-nagyon csekély (attól még bekövetkezhet, léteznek nem várt események.) Nem is csak azért, mert a tulajdonviszonyok megváltoztatása ezen a jogrendszeren belül a lehetetlennel határos. (Dettó).
És nem is csak azért, mert a magyar elitek – kivéve a többiek bambaságának is „köszönhetően” most regnáló csoportot – eddig édeskevés jelét mutatták, hogy mindezzel tisztában lennének.
Hanem mert a jelek szerint a hatalmat megcélzó élgárdának és az első számú – egyedül látható – vezetőnek nem érdeke a lényegi változtatás.
Ha olyan intézkedés kerül szóba, amit az elemi igazságérzet vagy az ország érdeke megkövetel, de amit a kétharmados szabály akadályoz, Magyar Péter vagy hallgat, vagy blöfföl, az elszánt hívek pedig bíznak abban, hogy ha a Tisza Párt győz a választáson, az vagy kétharmaddal történik, vagy a szakértők majd megtalálják a módját, hogyan lehet megkerülni a kétharmadot. Ám egyrészt ezeket a szakértőket nem látni, másrészt, ha a szakértők túlnyomó többsége az eltelt húsz plusz tizenöt évben nem kapcsolt – vagy a képzelete csupán akrobatikus gondolatkísérletekig terjedt, mit is lehetne tenni egyszerű, feles többséggel –, akkor most miért kapcsolna?
De a lényeg az érdek hiánya. Abban a kis valószínűségű esetben, ha egy viszonylag zárt kör megszerezné a központi, osztatlan, kétharmados (túl)hatalmat, milyen érdeke fűződik hozzá, hogy a neki kedvező kétharmados rendszert úgy, ahogy van (benne az aránytalan választási rendszerrel), megszüntesse, és egyszersmind bevezesse a tényleges hatalommegosztást?
Ami a gazdaságot illeti: az anekdota szerint egy híres cigányprímás úgy summázta Yehudi Menuhin előadói teljesítményét, hogy „nem rossz, de asztalnál meghalna”. A politikai akaratból nagyra növesztett – eleve a hatalmi hálózathoz tartozó vagy abba kooptált, esetleg állami részesedésű – magyar vállalatok többsége pedig, magára hagyva, a piacon halna meg vagy sorvadna el hamar vagy némi késéssel. Így azonban mind kiválóan prosperálnak, mert ez nem piacgazdaság.
Értem, hogy a politikai és nem üzleti becsvágyú Magyar Péter kerülte a kockázatot, és ezek részvényeibe fektette be a pénzét. OTP, Telekom, Richter, Opus, Pannergy, 4iG. Aztán eladta őket, utoljára maradt a 4iG, talán mert ezt vélte a legbiztonságosabbnak. Nincs beleszólásom, meg én sem vagyok üzletember. De az látható, hogy az ellenzék első számú vezetője olyan gazdaság működésében érdekelt, ami nem piac/versenygazdaság.
Kérdés, hogy vannak-e a környezetében olyanok, akik nem biztosnak látszó befektetésekkel, adófizetői és uniós támogatásokkal, hanem kockázatvállalással, ötlettel, technikai tudással és célratörő marketinggel akarnak érvényesülni az üzletben. Ahhoz viszont teljesen más üzleti világ kéne. Mondjuk, olyan, mint amilyen Lengyelországban vagy a balti országokban van, arra meg nincs kilátás.
Egyelőre az van, hogy míg a belpolitikában a kétharmaddal kilenc meg tizenkét évre kinevezett tisztségviselők tömör hada tudna megbénítani egy esetleges másfajta kormányzást, a gazdaságpolitika a monopóliumokat birtokló állami vagy Orbán-hálózati óriáscégektől nem tudna mozdulni. E cégek a kávéfőző reggeli bekapcsolásától és a netre csatlakozástól az esti lámpaoltásig meghatározzák az állampolgárok – adófizetők – mindennapi életét, nem beszélve a számlacsekkekről, és ha akarják, a kormány ellen hangolhatják az ilyesmire érzékeny publikumot.
Összefoglalva: a magyar rendszer olyan – mert gondoskodott és gondoskodik róla –, hogy ne lehessen a szabályait betartva, szigorúan „jogállaminak” mondható úton leváltani. A kormányváltás csak egy feltétel lenne a számos közül. Logikus, hogy olyan rendszerre van szükség, ahol mások a szabályok. Ahhoz viszont, amennyire látom, a publikumból hiányzik az érdek, a szándék, a kockázatvállalási kedv és a fantázia. Ezért beszélek nagyon kis valószínűségről, a rövidség kedvéért csodáról.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.