Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 24. szám, 2025. június 13.
KOVÁCS ZOLTÁN
Amikor olyan fotót látok, amelyiken például Tiborcz István 250 milliós Ferrariból száll ki (nem saját, hanem bérelt autó!), vagy olyat, amelyiken Mészárosné Várkonyi Andrea 120 millió forintos, vajszínű Bentley-vel megy végig az Andrássy úton, eszembe jut az Internazionale futballcsapatának már visszavonult ghánai játékosa, Sulley Muntari, aki a szegénysorból fölverekedve magát megvehette álmai kocsiját, egy Dodge Challengert. Attól kezdve megváltozott az élete: nem utazott a csapatbusszal, hanem bárhova tartott az Inter, Muntari ment a busz után tűzpiros kocsijával, ha kellett, tilos jelzésen keresztül, másokat veszélyeztetve, de ez a legkisebb volt a bajok közül. Éjjelente képtelen volt aludni, szobája ablakából (mindig parkolóra tekintő szobát kért) hosszan nézett lefelé, nézte a lángvörös kocsit. Csapattársai eleinte csodálkozva figyelték a közben világklasszissá fejlődött játékost, azzal magyarázták mindezt, társuk olyan mélyről jött, hogy sosem tudott betelni a vakító piros luxusautók látványával, sőt később a luxuskarórákba is szerelmes lett, volt is belőle baj.
Talán 2009-ben történt, hogy az Inter csapatbusza a bajnoki cím ünnepléséről tartott Bergamóból Milánóba. Az afrikai játékos szokása szerint a busz után ment Dodge Challengerével, amikor Milánóban a pirosnál két fiatal állt melléje motorral. Inter-sálat viseltek, ezért a középpályás nem gyanakodott, ám hirtelen lefogták az ablakon kilógó csuklóját, és elvitték az óráját, ami egy tizennyolcezer eurós arany-gyémánt Hublot volt. Átszámítva hét és fél millió forint. Muntari éjszakája sem lett jobb, szokása szerint ült szobája ablakában, és nézte a kocsit. Hajnali három körül zajt hallott a parkoló felől, később idegent látott az autójánál matatni. A klasszis a megriadt bűnöző után sprintelt, elfogta, majd feladta egy rendőrnek, és együtt kísérték a legközelebbi őrszobára. (Mellékesen: a La Repubblica szerint a tettes magyar állampolgár, a 28 éves S. Péter volt, aki egy igen jó hangulatú céges buliról kilazult állapotban tartott hazafelé.)
Ez az egyik, ami eszembe jut, a másik, hogy Muntari saját erejéből, tehetségével és akaratával jutott addig, ameddig, saját erejéből lett gazdag, és villogott autójával egész Olaszországban, amerre az Inter járt. Konongo szélső házaiból indult, és a milánói luxusnegyedig jutott. Ha viszont azt látom a fotón, hogy Orbán Ráhel Gucci sportcipőben és Louis Vuitton táskával érkezik apja pártjának kötcsei piknikére, esetleg valamelyik zsíros állami tápon tartott üzletember épp jacht vagy helikopter belsejéből mint egy túldíszített karácsonyfa kászálódik kifelé többmilliós összértékű ruházati felszereltségével, az egyszerre komikus és szomorú. A gazdagságot és a vagyonosságot valamiképp tudni kell viselni, jöjjenek akárhonnan, de különösen, ha Magyarországon a vagyonosok jelentős része az egykoron igazságosságért és méltányosságért harcba induló, mára ezeket az eszményeket elfelejtő Orbán Viktor politikai, de főleg családi alomkörnyezetéből kerül ki, urak lettek, úgy is viselkednek a saját fogalmaik szerint. Hogy ők az idők során mit szereztek, zabráltak, buheráltak össze, hogy a szerzés, a zabrálás meg a buherálás miféle jogalkotási ügyeskedéseket takar (vagy fordítva), ma már jóformán követhetetlen. Esterházy Pétert idézem: „Magyarországon urak nincsenek, úrinők sincsenek” – írta a Fidesz urizálásáról és annak eredetéről 2014-ben a HVG-ben. Viszont „…van új harács és uriz. Az uriz tényleg bagatell, tényleg csak okozat. Kádár nagyon nem urizált, puritánságából azonban semmi jó nem származott, nagyapámék generációját nehéz volt ízléstelenségen kapni, ott nem lett hordva világosbarna cipő este 6 után, de sokra evvel se mentünk” – írja Esterházy.
Lassan minden az övék, várak, kastélyok, a Balaton partja, a Balaton medre és vize az összes benne élő szárnyassal, a nádasok susogásával, a feszülő víztükör kékes acéljával. A Dunakanyar; ami kell, és ami már nem is kellene, de ők gazdagodási rágcsálók: ha egy napig nem gazdagodnak, foguk túlnő, és abba könnyen belepusztulhatnak. Mindez olyan országban, ahol a gazdaság nem versenyképes, tetemes az infláció és mélyül a szegénység, a táposok viszont rendületlenül gazdagodnak.
Itt van például Mészáros Lőrinc, aki a minap futballdöntőre indult Münchenbe. Szállása abban a hotelben volt, ahol a Paris Saint-Germain csapata is lakott, itt találta meg a 444.hu riportere. Kérdésre válaszolva azt mondta, nem túlzás, hogy 22 milliárdos magánrepülővel érkezett, és kicsit pimaszkodott is a riporterrel: „Ne remegjen a keze! Fél talán valakitől?” Este még reagált a vagyonosodását firtató kérdésre, miszerint megmásfélszerezte vagyonát az elmúlt évben: „Maguk propagandisták, úgyhogy húzzanak legyenek szívesek haza, jó?”
Ilyen emberekkel élünk együtt. Nem találkozni velük naponta, de a közélet levegője tőlük bűzlik, és fullasztóbb egyre. Nem minden pillanatban érezni, de pillanatról pillanatra rosszabb. Ahogy József Attila írta, „mint pici denevérek, puha / szárnyakon száll a korom, / s lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon. // Lelkünkre így ül ez a kor.”
Az ilyen „ne remegjen a keze”-szerű tahóságok teszik egyre viselhetetlenebbé: ezek a hatalom és az erő sáncai közül kikiabáló emberek, akik úgy érzik, nekik mindent lehet, mert védettek, a többi nem érdekes. Egy mindenkit érdeklő kérdésre odalökik, „maguk propagandisták”. Néha azt érezni – de hát ilyen nincs –, már az is jobb lenne, ha összeszednék, amit összekapartak, és vinnének mindent, amijük van. Valahogy tűnjenek el, vigyék a Guccijukat, az összes Boss Blackjüket, jachtjaikat és a helikoptereiket. És ne feledjék a világosbarna félcipőjüket se, könnyű nyáresti sétákra.