Nádas Péter: Krízisben a kultúrának mindig nagy keletje van

Húsz évvel ezelőtt, a Párhuzamos történetek megírásának folyamatáról mesélve mondta egy interjúban (Károlyi Csabának az ÉS-ben), hogy „1987–88-ban egyszerűen úgy éreztem, nincs értelme regényt írni. Kinn az utcán minden hihetetlenül meglódult, élesebb és érdekesebb lett, mint a fikcióban.” Most vajon nem épp megint egy ugyanilyen időszakban élünk?

Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, éppen mindent lezárok. Hogy úgy mondjam, nem vagyok többé tipikus. Akkor még tipikus voltam, egy ember, aki belevág és odahagy, alaposan részt vesz a saját életben. Az ország egyik felében odahagytam egy falut, és elköltöztem egy másikba, az ország másik felébe. Még mindig megismerési fázisban voltam, kísérleti fázisban. Most minden bizonnyal a lezárási fázis utolsó szakaszához értem. Nagy különbségek az élet vége, az élete közepe és az élet eleje között, annyi biztos.

A zürichi Literaturhaus felkérésére írt esszéje, a Planetáris hipokrízis tavaly magyarul is megjelent nyomtatásban, papíron a Magyar Hangban, online az Átlátszón. Ebben van egy passzus, mely szerint ma nagyon sokan definitív válaszokat várnak – minden irányból. „Leíró jellegű filozófiát ki kíván magának – írja az esszében. – Vagy olyan tudományt, mely nem mindent tudó, s ezért mindig több kérdése marad, mint amennyi válasza van.” Ha innen nézzük, hogy látja, valamiféle szellemi nagystruktúrában itt, ahol élünk, Európában hol van ma az irodalom helye?

Abban a pillanatban, amikor leíró, legfeljebb kérdéseket hagy, bármily sokat és bármily megrendítőt, s akkor a helyén van. Abban a pillanatban, amikor definitív válaszokat ad, akkor nincs a helyén. Egyszer az egyik szívgyógyásztól elvittem egy másikhoz a vizsgálati eredményt, az orvos elolvasta, rám nézett, és azt mondta, ő definitív eredményt vár a kolegától. Visszamentem, és mondtam a másiknak, kollégája definitív eredményt vár. A kolléga azonnal dührohamot kapott. Szabályosan őrjöngött. Minthogy definitív eredmény nincs a tudományban. Csak olyan eredmény van, amely állításaival közelít valamihez, amit másoknak ellenőrizniük kell, s így tovább. Nincsen végeredmény. Nincs győzelem. Nincsenek definitív válaszok. A világ most éppen a durva egyszerűsítések felé menetel, miközben soha ilyen differenciált tudományos képünk nem volt semmiről. Soha ilyen adatmennyiség. Ami nem csökkenti, hanem növeli a nyitva hagyott kérdések számát. Valóban szükség van mesterséges intelligenciára, hogy egyáltalán megközelítsük a nagyobb struktúrát, amelyben a részeredményeket és a kérdéseket el lehetne helyezni. Minden szegletből és sarokból előjön a szorongás és a reszketés. Csak változat van, átmenet, nincs tökéletes. Önmagát már ettől is egyre súlyosabbnak, hogy ne mondjam, kérdéseivel egyre terhesebbnek és megoldhatatlanabbnak mutatja az emberi társadalomszervezés. Az egyéni tudás és a felhalmozott közös tudás között mutatkozó különbség áthidalhatatlan. Ha egyre megoldhatatlanabbnak mutatkozik valami, akkor nem tudok a megoldásra kapásból válaszokat adni, legfeljebb tovább kérdezhetek, tovább kutathatok. S így aztán mindaz jó, ami elemző.

Ugyanakkor bőven megérthető, ha az emberek a világ mostani, látványos kaotikusságában próbálnak valamilyen horgonyt találni. Alkalmas lehet erre ön szerint az irodalom?

Megismerési forma, elemzési lehetőség. Milyen az a horgony, milyen anyagból készült, mennyire rozsdás e pillanatban, hol és meddig és milyen viszonyok közepette ereszthető le, milyen hosszú a lánca, milyen talajba ér, ezek mind kérdések. Ha válaszokat vár, válaszokat keres valaki, az teljesen rendjén való. Én is válaszokat kerestem a könyvekben, amikor olvasni kezdtem. Miért hazudnak a felnőttek megállás nélkül. Miért hazudnak nekem és még bődületesebbeket egymásnak. Miért csinálják az orrom előtt és a hátam mögött? Miközben engem állandóan baszogatnak, hogy csak az igazat, ne hazudjak. Máskor meg azt kívánják, hogy másoknak ne azt mondjam, amit gondolok, hanem ezt vagy azt. Erre a kérdésre válaszokat kerestem gyerekként, nem találtam. Maga a keresés, a keresgélés volt az elfoglaltság, a legkomolyabb munka. Erre mondják spiritualitásban jártas emberek, hogy nem a hit, hanem az út, amely a hit felé vezet.

Ez a fajta keresés, hogy ennél a példánál maradjunk, az ön esetében hozott, hozhatott olyat, hogy a saját gyakorlatában viszont már kevesebbet hazudjon? Vagy ezzel már nagyon ingoványos terepre érünk, mert túlságosan is gyakorlati hasznát keressük az irodalomnak?

Hogy ne hazudtam volna, hogy ne hazudnék azóta is. Az ember hazudik magának, hazudik tudatosan és öntudatlanul, hogy neki könnyebb legyen. Egyszerre többfélét hazudik, többféle igénynek akar előre megfelelni. A hazugság az önvédelem egyik eszköze. Hogy lenne el az ember önvédelem nélkül. De ma sem tudnám megmondani, hogy helyesen tettem-e fel a kérdést. Mindenesetre tíz- vagy tizenegy éves voltam, és kerestem a választ. Ezért olvastam mérhetetlenül sokat minden más lehetséges elfoglaltság rovására. Tolsztojnál, Gogolnál, Jókainál, Flaubert-nél, Móricznál, nem tudom kicsodánál, mindenkinél kerestem. Olyan irodalomban, ami nem nekem való, nem gyereknek. Ez volt kéznél. Egyik könyvben sem találtam semmiféle választ. Nincs válasz. Akkor meg helytelen a kérdés. A kérdéseimmel együtt vagyok szörnyeteg. Most már ezzel a szörnyeteggel kell együtt élnem. Illetve sokféle választ találtam. A Holt lelkekben például egész mintakönyvet arról, hogy az emberi világ kitaposott érdekrendszere miként és mikor kívánja meg a látszatot, ami nagyon nevetséges és nagyon szép és butaságban egyenesen mértéktelen, éppen ezek és éppen így teszik ki az emberi realitás állagát. Miként teremti meg ő maga a látszatot. Miközben szenved attól, amit felidézett. Miként gyárt magának párhuzamos világokat. Erről például finom hangolásban nagyon sokat tudtam meg Gogoltól. Volt aztán a durva hangolás, Rabelais, Molière, Balzac, Zola, Dickens, s így tovább, vége sincs.

Az elmúlt években, a Covid-járvány óta, illetve pláne azóta, hogy Oroszország három éve lerohanta Ukrajnát, amikor tehát úgy tűnik, hogy krízis éri krízist, megnőni látszott az igény arra, hogy szélesebb közönséget elérő szellemi emberektől megkérdezzük, miket olvassunk úgymond, ha ég a ház.

Akkor inkább menjünk vödörért, és ne olvassunk.

Ez is a kérdés része persze, hogy nem pótcselekvés-e ilyenkor olvasni.

Krízisben a kultúrának mindig nagy keletje van. Akkor többet olvasnak, többet járnak színházba, több képtárat és mozit néznek az emberek. Amikor nem kell éppen krízisben élniük, hanem jóléti szakaszba érnek, s mintegy hagyják magukat eltéríteni, hiszen akkor minden gyarapodás, gazdagodás, merő vidámság, egy merő divatbemutató az élet. Akkor a válogatott értelmetlenségeikkel együtt végre győzedelmeskedik a hedonizmusuk.

Erre mondhatja valaki némi cinizmussal, hogy az íróknak akkor voltaképp hálásnak lehet lenniük a mai krízisért.

A gondolkodás rövidzárlatát jelentené, ha ilyesmit mondanánk. A realitás mindig előbbre való, az ember gyermeke mindig fontosabb, mint a könyve vagy a festménye vagy nem tudom micsodája, mert él, enni kér, bizonyos dolgokat meg akar tudni, másokat gyorsan elfelejteni, növekedni. Nekünk a teljes létében kell őt megfigyelnünk. De kétségtelenül érdekes jelenség, hogy a legnagyobb világégések kellős közepén is születnek jelentős alkotások.  

Mindenesetre két ilyen olvasmánylista igen népszerűnek látszott a magyar olvasók körében. Az egyik Timothy Snyder amerikai történész ajánlata, hogy mit olvassunk egyre autoriterebbé formálódó rezsimekben. Ebben főleg politikai esszékötetek szerepeltek (például Czseslaw Milosztól A rabul ejtett értelem, Hannah Arendt könyve, A totalitarizmus gyökerei, Václav Haveltől A kiszolgáltatottak hatalma), illetve néhány direktben a tárgyhoz kapcsolható regény (1984, A lét elviselhetetlen könnyűsége). A másik Tamás Gáspár Miklós 2021-es, ma már sajnos nem elérhető cikke volt az Azonnalin. Ő sok szépirodalmat sorolt, de kizárólag a betonbiztos klasszikusokat, Stendhalt, Tolsztojt, Proustot; időben megállt Virginia Woolfnál, tehát a modernizmusnál. Nem azt kérem most, hogy ön is álljon elő egy ilyen listával, de ha valaki megkérdezné, hogy itt, most, ebben a világhelyzetben, 2025-ben miket olvasson, akkor milyen arányban szerepelne rajta szépirodalom, illetve rakna-e a listára XXI. századi szépirodalmat?

Ki mit olvasson, mindenkinek magának kell eldönteni. Ahogy azt is, hogy olvasson-e egyáltalán. Nincs beleszólásunk abba, hogy ki mit olvas. Azon kevés terepek egyike, ahol az ember a döntésében tényleg szabad. Nincs mese. Van, aki egész életében a Bibliát olvassa, soha szépirodalmi művet nem vesz a kezébe. Nagyon helyesen teszi. Majd minden benne van. Más örökösen matematikát olvas, és akkor úgy a jó. Ilyen tanácsokat, hogy ki mit olvasson, én lehetőleg senkinek nem adnék. Ha csak nagyon meg nem szorítanak. Be tudok számolni róla, hogy mit olvasok éppen vagy mi mindent nem olvastam el, amit el kellett volna olvasnom, szívesen beszámolok bármiről, mint az imént Gogolról, de ajánlatként nem adnék meg semmit. Művészet és irodalom igénye, szintje igen kényesen személyes terep.

Maradjunk akkor a személyes gyakorlatnál. Amióta az orosz–ukrán háború kitört (vagy három évvel ezelőtt újabb szakaszába lépett), azóta többet olvas ukrán szerzőktől, keres-e ilyen irodalmat, szakirodalmat, vagy olvasási gyakorlatában nem befolyásolják ilyen direkten a külső események?

Nem tört ki semmi. Egy Putyin nevű orosz államelnök parancsot adott egy igen felkészületlen hadseregnek, hogy rohanják le már Ukrajnát. Rögtön a fővárosba mentek volna, ha lett volna a tankokhoz benzinük. Az orosz történelemben nem először történt, hogy egy másik államot a nemzeti önrendelkezési jog ellenében lerohantak. Ha jól számolom az én becses életemben ötször tették. De először történt a világtörténelemben, hogy egy felkészületlen és rosszul felszerelt hadsereget egy felkészületlen titkosszolgálat vezessen az orránál fogva, s a lehetőségeket illetően félrevezesse a rögeszméiben lebegő államelnököt. Mindez csak azért történhetett meg így, mert I. Miklós cár uralkodása óta, aki trónra lépését követőn rögtön kénytelen volt vérbe fojtani a dekabristák felkelését, a titkosszolgálati működés Oroszországban összeépült a szervezett bűnözéssel. Sorban elkezdtem kihalászni a könyveim közül az erre vonatkozó történeti irodalmat. De azon nyomban írtam harminc oldalnyi őrjöngést. A fél világ úgy tett, mintha mélyen meg lenne lepetve. Holott nem volt meglepetés benne. Már csak azért sem, mert ha egy százezres hadsereg egy határon minden gyatra eszközével felvonul, akkor valószínűleg szándéka van. Százezer ember nem fog minden további nélkül hazamenni, hogy füstölt tokhalat és savanyított gombát reggelizzen Kazanyban. Aztán észhez tértem. Kinek írnám és minek.

Az utóbbi időben szépirodalmat mindenesetre igen keveset olvasok. Kortárs szépirodalmat még kevesebbet. Inkább amolyan mélyolvasásokat rendezek, szigorúan a magam kedvére. Érdekel, ha így van, akkor miért nincsen úgy. Ha valaki a nagyorosz messianizmussal akar foglalkozni, olvasson Bakunyint, Merezskovszkijt, olvasson Dosztojevszkijt vagy a romantikus szlavofil mozgalom történetfilozófusait és propagandistáit. Vagy ellenkezőleg, azokat, akik ennek a faluközösségen és a bizánci kereszténységen megalapozott mozgalomnak jobbára ellenálltak, Turgenyevet, Herzent. Ha valaki a nagyorosz imperializmussal akar foglalkozni, érdemes egy Walter Schubart nevű jórészt elfeledett német szerző Europa und die Seele des Ostens (Európa és a kelet szelleme) című könyvét ismernie. Rögtön le is vettem a polcról. Ukrajna lerohanásának napján keletkezett itt a pultomon egy nagy orosz–ukrán könyvoszlop, amit összeszedtem magamnak arra az esetre, ha az őrjöngésen túl valami szokatlan eszembe jutna még az orosz imperializmusról, de nem fog semmi eszembe jutni. Mindenesetre Schubart alapvető dolgokat mond arról, hogy Oroszország miért olyan, amilyen, s ebben mi a nagyszerű, mi a sivár és életveszélyes. Ő maga a náci Németországból menekült Rigába, miközben Sztálin megkötötte Hitlerrel a világ újrafelosztására vonatkozó titkos paktumát, s így aztán Schubartot a szovjet hadsereg nyomában érkező NKVD tisztjei tartoztatták le és ölték meg egy kazahsztáni gulágon, mikor én Budapesten éppen megszülettem.

Én az életkoromból adódóan a ’90-es években kapcsolódtam be a magyar sajtó tudatos olvasásába, és akkoriban ahhoz szoktam, hogy a jelentősebb világpolitikai történésekre, témákra mindig sok szépíró is reagál, sok mindenki más mellett. Ez mintha ma jóval kevésbé lenne jellemző, például, de nem kizárólagosan épp az orosz–ukrán háborúról szóló nyilvános beszédben – miközben persze ebben is vannak kivételek, hogy itt most csak Szilágyi Ákost vagy Vonnák Diánát említsem. De a tendenciát határozottan és keserűen észlelem. Ön szerint mi lehet az oka ennek a változásnak?

Ha fölfelé megyünk, azaz a történet éppen a progresszív fázisába ér, akkor könnyű beszélni, és úgy látja az ember, hogy érdemes. Amikor ugyanannak a történetnek a regresszív fázisába érünk, lefelé megyünk, akkor nem feltétlenül látja úgy az ember, hogy érdemes beszélnie. A közvélemény mérvadó felét örömmel tölti el a regresszió. Most minek beszéljek azoknak, akik úgyis tudják, minek szegjem még jobban a kedvüket, vagy minek beszéljek süket füleknek. Ez az egyik része a dolognak. A másik része, hogy vannak, akik a világot csinálják, a világ menetébe beleszólnak, és vannak, akik nem szólnak bele, úgymond nincsenek abban a helyzetben. Nagyon nehéz felelősséggel és értelmesen úgy beszélni, hogy tudom, a világ menetébe én nem szólok bele. Zsörtölődőm a magam nyelvén a hazámban, ahol jobbára eltűrjük a világ eseményeit, s legfeljebb egyszer egy században szólunk bele a világ menetébe. Még ha lennének is jó ötleteim, minek pufogtassam őket a nagy büdös semmibe. Miközben egész másféle diskurzus, süketek, némák és vakok dialógusa zajlik a nagyobb hatalmak között. Olyan ember a mi hazánkban ritkán terem, aki világméretű diskurzusba beleszólna, legfeljebb a regnáló magyar miniszterelnöknek és külügyminiszterének vannak ilyen jellegű rögeszméi és hiedelmei. Úrvezetők, akik saját járgányuk méreteit sem ismerik. Rendben, húsz éven át sokféle fórumon megkérdeztek, csak éppen a provinciák szempontjai iránt igen kevesekben támadt érdeklődés. Meguntam a szerepet, meg ők is rám untak. Nem állítom, hogy ne érintette volna őket, hogy a jaltai egyezmény nyomában Európa nagyobbik felében egészen másfélére sikeredtek a biográfiák, de utálták. Ugyanakkor nagyon érdekes, régi ellentét, régi gond, a centrum és a perifériák mindenkori viszonyrendszere. Igazi felismerések furcsa módon inkább a perifériáról érkeznek, nem a centrumban születnek, a provinciákról, hiszen a centrumban élőknek a világ menetébe kell beleszólniuk, nem a részletek meglepő részleteibe. Kafka és Rilke a kétnyelvű Prágából érkezik, nem Berlinből. Berlin írója Alfred Döblin. Kafka és Rilke a nagyvilágé. A centrum önmagával sokszorosan és majd mindig elégedett. A centrum elterpeszkedik, a centrum azt hiszi, ő fingta a világot, holott a világot nagyon sokan és főleg egyszerre fingják. Dolgozni nem azért kell, hogy beleszóljak. Meg kell csinálni, amit meg kell csinálni. Magyarán, a világ látható és láthatatlan dialógusában csak azzal vehetünk részt, amivel részt veszünk. Amit elemző munkával el lehet végeznünk, el kell végezni, ebben is személyes a felelősség. Földrajzi vagy társadalomtörténeti adottságokon nem lehet átlépni vagy átugrani. Hogy úgy mondjam, a perifériának számolnia kell velük.

Maradván a hazai keretek között: Esterházy Péter egy publicisztikájában (Az olvasó országa, Élet és Irodalom, 2011) azt írta: „Könyvespolcaink különböznek, de nem estek kétfelé, egyben vannak. Az olvasó országa jó ország. Csak épp nem tudjuk, kinek az országa vagyunk. Szoktunk neveket mondani, de szerintem se Kádáré nem vagyunk, se Horthyé, hogy újabb neveket ne is említsek. A magunk országa vagyunk, csak azt nem tudjuk, kik vagyunk.” Hogyan látja, valóban egyben vannak-e még a könyvespolcaink? És közelebb kerültünk-e a válaszhoz a kérdésre: kik vagyunk?

Az országnak nincs könyvespolca, legfeljebb könyvtárai. Az országnak nincs lelkiismerete. Könyvespolca és lelkiismerete személynek van. Az országnak kormánya van, a kormánya olyan, amilyen. És igen, se Horthyval, se Kádárral, miért is azonosítaná magát az ember. Rezsimekkel nem tudom magam azonosítani, hiszen személy vagyok. Igen, azokhoz a pofonegyszerű személyes és antropológiai kérdésekhez kell lenyúlni, amire az irodalom kíváncsi. Mi az ember? Ki az ember? Mi végre van? Van-e értelme a létének, és ha nincs, akkor mi a létezés? Ezekre a kérdésekre versben vagy regényben lehet válaszolni, s ezek mind kizárólag személyes válaszok. Az irodalom személyes, nem közösségi ügy, nem országos, de ha nem műveli őket senki, akkor a népesség bizony elhülyül. Egy országnak írói sincsenek, legfeljebb büszke lehet erre vagy arra az írójára, vagy elátkozhatja őket. Az országnak személyek közötti viszonyrendszerei vannak, beidegződöttségei, szokásai, ezekről mind beszélni kell. Diskurzus támad, a diskurzusok reflexiós felületet nyújtanak. Az olvasó azonban megint csak egyetlen személy, akinek nincs többese. Ország nem olvas.

Tulajdonképpen ön is személyes választ adott, amikor a Literán közölhettük Egyszer már című, Utóhang a zürichi beszédhez alcímű írását.

Alcímű olvasási és megismerési őrületemet.

Ami azért is mélyen ironikus, mert a zürichi beszéd központi motívuma az emberi lény felhalmozási kényszere, és ebben az Utóhangban ön is egyfajta felhalmozási kényszerét mutatja be – ami számomra nagyon rokonszenves volt, mivel én magam is hódolok az antikváriumbúvárlási őrületnek, aminek valahogy sosincs vége. Persze, mindig meggyőzőm magam róla, hogy hasznos dolgokat vásárolok, de közben azért megkísért, hogy ez a könyvgyűjtögetési téboly nem ugyanaz-e, amit régebben eszképizmusnak neveztek.

Én az eszképizmust nem ítélném el kapásból, Rousseau-t is rögtön ki kéne hajítanom az ablakon. Egy időben a baloldali értelmiség amolyan szitokszónak szánta. Akit megvádoltak vele, hogy ő elfordult volna a kemény realitástól és álmokba akarja ringatni önmagát, ki volt átkozva. De érdekes módon a tudományos kutatás sem úgy vezet eredményre, hogy föl akarom fedezni a sajtot vagy a kereket, és akkor fölfedezem a kereket és a sajtot. Vagy föl akarom fedezni a nyomtatást, és fölfedezem a nyomtatást. Aranyat akarok csinálni, hogy jó gazdag lehessek, és amint ebben a vegytani és fizikai feladványban alaposan elmélyedek, koldusszegény maradok, de felfedezek mindenféle mást. Ezzel csak annyit tudok mondani mindazoknak, akik kizárólag fogyasztani akarnak és a becses véleményüktől nem tágítanak, hogy saját vakbélgyulladásukkal furcsa módon mégis orvoshoz és nem Trump elnök egészségügyi miniszteréhez mennek. Amíg így van, nincsen veszve semmi. Addig a tudásnak még mindig primátusa van a véleménnyel és a boldog röfögéssel szemben. Az orvosnak meg addig van tudománya, amíg személyesen tudja, hogy páciense vakbelét ne a fülében keresse. Az anatómiát meg kell tanulnia. Nagyon helyes, hogy mindenki megy a maga érdeklődése után, és olyan könyveket vásárol az antikváriumban, amit vagy elolvas, vagy nem olvas. A vakbél azonban ott van, ahol van. Ha másképpen nem, fia vagy lánya emeli le a polcról, ők is a kutatási hajlamuktól és kedvüktől vezetve.

Nyugtasson meg, hogy önnel is megesik, hogy megrendel egy könyvet, és ezzel már úgymond meg is nyugodott, tehát sohasem olvassa el.

Jóval több könyvet vásárolok, mint amennyit képes lennék elolvasni. Mészöly Miklós elméletével élve, a könyvek egy idő után rejtélyes utakon diffundálnak, a könyvespolcról eljutnak a fejembe. Amiben jócskán van igazság, a könyveket az ember rendezgeti, rakosgatja, valamit keres, leemeli, valami másba beleolvas.

Az óriási élvezet, a könyvrakosgatás.

Nekem most rakosgatnom kellene, mert rogyadoznak a polcaim, de nincs már erőm hozzá. Szóval, ha a könyveivel foglalatoskodik, akkor valamilyen módon diffundál a szellemük. Hülyeség, de hát, mégis így van.

Ebben az Utóhangban említ egy arisztokrata memoárt, Comtesse Jean de Pange művét, és azt írja: „Vagyont fizettem érte, első kiadás.” El tudná magyarázni nekem és az olvasóinknak, hogy mit nyújt egy első kiadás, milyen az aurája?

Nem az aurája, az első kiadás valamilyen szempontból volt érdekes, valamiért az első kiadást kerestem. Tudom is, miért. Van egy Nicolas Sombart nevű német szociológus, akinek Pariser Lehrjare (Párizsi tanulóévek) című könyvében olvastam először a grófnő emlékiratáról. Sombart azon frissiben az első kiadást olvasta, hiszen akkor élt Párizsban, amikor a könyv megjelent. Ezért akartam hozzájutni az első kiadáshoz. Látni akartam, hogy Sombart milyen elemekből rakta össze a maga kontinuitáselméletét, amivel a burzsoázia és az arisztokrácia összeszövetkezettségét világítja át. De aztán kiderült, hogy Sombart, aki zseniális ember, de nagy hóhányó volt, valószínűleg csak beleolvasott a grófnő emlékiratába – úgyhogy tök mindegy lett volna, hogy a második kiadás vagy a harmadik. De nem azért volt drága, mert első kiadás, hanem dedikált példány, és a könyvkereskedelem meg az olvasók mágikus tulajdonságokat tulajdonítanak a dedikációnak. Hajlandók többet fizetni érte, mint amennyit a könyv ér. Magát az írót vagy ebben az esetben a grófnőt viszik haza a díványra.

Olvasók, könyvgyűjtők ma is vannak, talán nem is olyan kevesen, de a kultúra képi fordulata mára lezajlott tény, és az igen nagy sebességgel zajló digitális technológiai forradalom, benne a mesterséges intelligencia terjedésével mintha szintén kiszorítaná az írásosságot…

Az írásosságot nem, ne, helytelen lenne a fogalomhasználata.

Az írásművészetet?

Azt sem. Átalakulnak, mindenféle technológiai forradalom befolyása alá kerülnek, megváltoztatják a szépírás metódusát. Ahogy a kódexmásolás műveletét kiváltotta a könyvnyomtatás, a kézírást a gépírás, a változások mind hozzátartoznak az írásosság történetéhez. A fiatal embereket állandóan gyepálják az öreg trotlik, amilyen én vagyok. Miért nem olvasnak könyveket. Hát azért nem olvasnak, mert nincs idejük, hisz állandóan egymás üzeneteit olvassák, és rogyásig írják a magukét. Az üzenetek az írásosság részei. Ahogy a naplók és a levelezések. Nem csinálhatunk úgy, mintha kizárólag Tolsztoj Háború és békéje vagy kizárólag Shakespeare Othellója lenne az írásosság része. Mindaz része, ami írva van, szerintem ehhez kell magunkat tartani. És az írásművészetnek vannak aztán ilyen és olyan csúcsai.

Interjún kívül beszéltünk már egy keveset az állampolgári támogatásokról, annak nehézségéről, hogy ma nagyon sok értelmes, fontos szervezet, alapítvány vagy folyóirat rászorul a támogatásra, de a legtöbbünk lehetőségei végesek. Ön ki tudott esetleg alakítani valamiféle metódust erre, hogyan válasszon?

Mindig tűzoltás. Illetve van néhány eset, ahol állandóra állítottam a bankomban az átutalást, minden hónapban megy az összeg, de hát ez nagyon korlátozott, mindössze három helyre megy. A többi inkább alkalmi, ötletszerű, hol nagyobb, hol szimbolikus összegek. Lehetőségeim korlátoznak. Az eladott példányszámaim korlátoznak. Itthon is korlátozottak, és külföldön is korlátozottak. A mindenkori olvasói érdeklődés szabja meg a korlátokat. Morcsányi Géza halhatatlan mondásával élve, könyvből pontosan annyit lehet eladni, amennyit megvesznek. Ezért marad a szabad választás majd egyetlen terepe az olvasás. Személy dönti el, hogy mit vesz meg. Egy személyből annyi lesz, annyi jön ki országosan és a nagyvilágban, ahányan ezek az egy személyek vannak.

Greff András