Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 23. szám, 2025. június 6.
VÁNCSA ISTVÁN
A pofátlanságnak határa nincs.
Februári évértékelőjében Orbán nyugdíjasoknak járó áfa-visszatérítést harangozott be, a szépkorúak pedig gyanakodva hegyezték a fülüket, sejtvén, hogy a látszólagos jóindulat mögött elhantolatlan döglött macska hever.
Nekik lett igazuk.
Áfa-visszatérítés helyett harmincezer forintos élelmiszer-utalványt fog kapni a nyugdíjas, már amennyiben jól viselkedik, szobájának falára Orbán Viktort ábrázoló képet akaszt, és azt rendszeresen megtisztítja, ha a legyek leszarják. Gondolkodni viszont még tud, így pillanatok alatt átlátja, hogy az áfa-visszatérítés összege havi tíz-tizenötezer forint lett volna, az egyszeri harmincezer pedig ennél sokkal kevesebb. Az se kizárt persze, hogy a választás felé közeledvén emlékeztető ajándékot is fog kapni, például Ezüsti Szilva szeszesital fantázianevű terméket, ilyen csakugyan létezik, fogyasztói ára csupán 219 forint, a szépkorú azt megissza, utána megrázza magát, és lelke mélyén a kormányzó urunk fennkölt személyére irányuló szeretet újfent lángra kap.
Más kérdés, hogy 2021-ben minden nyugdíjas nyolcvanezer forintos nyugdíjprémiumot kapott, annak volt súlya, a szépkorú érezte, hogy a bukszájában van valami. Akkora összeg van benne, amennyit egy NER-közeli üzletember nagyítóval se venne észre, neki azonban roppant sokat jelent, annyira sokat, hogy az adományt osztó kézre szavaz, ha közben a gyomra felfordul, akkor is.
A Magyar Szakszervezeti Szövetség nyugdíjas tagozata (a továbbiakban NYT) evvel kapcsolatban annak a véleményének adott hangot, hogy kormányunk a választások előtt megalázó alamizsnával próbálja az elszegényedett nyugdíjasok száját befogni. Igen, azt akarja, nem szeretné ugyanis, ha a szépkorúak ebben a fontos időszakban hülyeségekről sutyorognának. Felemlegetnék például, hogy az Európai Unión belül Magyarország egyike azon országoknak, ahol a GDP-arányos nyugdíjkiadások a legalacsonyabbak. Öregségi nyugellátásra nálunk csak a GDP 7,45 százalékát költik, az uniós átlag viszont 10,9 százalék. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a GDP-arányos nyugdíjkiadásokat az uniós átlagra emelnénk, akkor Magyarországon 32 százalékos nyugdíjemelést kellene végrehajtani, az pedig elképzelhetetlen. Mi jutna akkor kormányzó urunknak és bandájának? Mi lenne az egész fideszes vircsaft életszínvonalával? Mondjanak le a tengerparti palotáikról, adják el a jachtjaikat, magánrepülőgépek helyett menetrendszerű járatokkal utazzanak, amelyekkel a pórnép is közlekedik?
Ne má’.
Marad a másik út, illetve lejtő, amelyen háromszázezer idős ember csúszik a mélyszegénységbe, van továbbá hétszázezer kisnyugdíjas a szegénységi küszöb, azaz 170-180 ezer forint alatt. Az NYT szerint a kormány az egyszeri harmincezer forintos utalvánnyal próbálja befogni az elszegényedett nyugdíjasok száját, miközben a teljes nyugdíjrendszer alapjaiban elhibázott, igazságtalan és korszerűtlen. „A legfeljebb néhány vásárlás kiegészítésére való utalvány összege – amely a kisnyugdíjasoknak kétségtelenül jól jön – az év többi részében nem oldja meg az idős emberek egyre súlyosabb megélhetési problémáját”, ezt is az NYT szögezte le, és így is igaz, más kérdés, hogy ez a mélységesen igazságtalan helyzet évtizedek alatt alakult ki, létrejöttéért az egymást váltó kormányok felelőtlen, nemtörődöm gazdaságpolitikája és a ránk egyébként is jellemző Pató Pál-mentalitás felelős. Ej, ráérünk arra még, mondták legjobbjaink, miközben szálltak az évek, sőt évtizedek, aztán oda jutottunk, ahová. Ennyire felelőtlen bagázs máshol talán nem is létezik, ez nyilván magyar specialitás, hungarikum. A megoldás kulcsa viszont ismert, azt is mondhatni, hogy a kezünkben van, legalábbis az NYT szerint, vegyes indexálásnak mondják, lényege az, hogy a gazdasági fejlődés eredményéből – már ha van ilyen egyáltalán – a nyugdíjasok is részesüljenek. Ennek érdekében nyugdíjkorrekciós törvényt kell alkotni avval a céllal, hogy azonos életút után nagyon eltérő mértékű nyugdíjak ne alakulhassanak ki, a jelenlegi törvényi szabályozás mellett ugyanis minél régebben ment valaki nyugdíjba, idővel annál inkább elszegényedik.
Igen, ezt mi, nyugdíjasok elég pontosan tudjuk, ellene viszont semmit nem tehetünk. Ez az utánunk következő nemzedékekre vár, melyeknek a tagjai szintén nyugdíjba mennek valamikor, bár ezt ma még el se tudják képzelni, utána pedig vélhetőleg oda jutnak, ahol most mi vagyunk. Hacsak közben meg nem valósul a már régóta várt általános és tisztességes nyugdíjemelés, de hát mért is valósulna meg. Jár az minekünk, kiérdemeltük mi azt, eléggé szeretjük mi kormányzó urunkat ahhoz, hogy tőle ekkora ajándékot kapjunk? A válasz nem, nem és újra nem, de hát a nép már csak ilyen, háládatlan szívű, önző és irigy, bár az is igaz, hogy ha nem ilyen volna, hanem hálás, önzetlen és jószívű, akkor is ott tartanánk, ahol most vagyunk. Így gondolkodik a nép, majd bort önt magának, belekortyol. Nem ad belőle senkinek.