Az ismeretlen remekmű meg A mestermű

Balzac 1831-ben írt Az ismeretlen remekműjének helyszíne kivételesen sokatmondó. A manapság csak kevesek által ismert Porbus flamand festő műterme található itt a történet idején, 1612-ben, a Saint-Augustin utcában. Több mint három évszázaddal később pedig Picasso itt készített illusztrációkat a műhöz (és itt festette a Guernicát). Porbus műtermébe igyekszik egy fiatal, tizenkilenc esztendős kezdő festő, ő Poussin. Ők ketten a történet idején élt hús-vér személyek, tessék utánajárni. Nem így a harmadik festő, Frenhofer.

Porbust a fiatal, még nem ismert Poussin látogatja meg műhelyében. Frenhofer, az öreg mester kíséri és kommentálja a Porbus által most befejezett tablót. Frenhofer abszolút ura a technikának, mégsem tud megfelelő modellt találni saját remekművéhez, ami a szép kurtizánt, Catherine Lescault-t ábrázolja. Poussin Gillette-et, saját szeretőjét ajánlja modellként. Olyan szép, hogy Frenhofert arra inspirálja, fejezze be gyorsan a művet, amelyen tíz éve dolgozik, és senki nem látta. Poussin és Porbus megcsodálják a festményt, de a láb egy részéből látják, hogy az a színek kavargásában elveszett. A csalódás következtében Frenhofer elégeti a festményt és meghal.

„A művészetnek nem az a hivatása, hogy lemásolja a természetet, hanem hogy kifejezze! Nem hitvány másoló vagy, hanem költő!” Balzac elbeszélése a művészet természetének és a valóság ábrázolásának a gondjaira mutat rá. Központi témája elcsépelhetetlen: valóság és illúzió viszonya. A cím kihívó. Kivételes mű, ami figyelmet keltő és tehetséget tanúsító. De miként lehetséges, hogy mégis ismeretlen? Íme, a művészi mivolt felismerése és a szubjektív érték közötti ellentmondás. Vajon egy mű elismertsége azt jelenti, hogy szükségképpen remekmű? Avagy az alkotás tényleges értéke belsődleges minőség, ami független a népszerűségétől? És ott a talányos jelző: hogyan lehet egy remekmű ismeretlen? Titokzatosság veszi körül, talán művénél is inkább, magát a művészt? Vagy csak más (ismert) művészek árnyékába húzódik?

Egy kiváltképp feszes, célvezérelt kis sztorit mesél el nekünk a tökéletesség keresésének hiábavalóságáról. Az egyik legkiemelkedőbb elbeszélés, amit a megszállottságról írtak. A történet számos oldalról megközelíthető, élet és halál, művészet és realitás és még más ellentét lelhető fel benne. Balzac rövid kis mestermunkája tisztelgés a nagybetűs Művészet előtt! Maga a történet a tökéletes mű létrehozásáról álmodó és a megvalósítás lehetetlenségébe beleőrülő idős festőről talán megmosolyogtató, pedig a bolond lyukból kivételesen nem is fúj olyan bolond szél.

Biztosra veszem, hogy annak igazán értékes elbeszélés ez, aki tudatosabban vagy egyszerűen forróbban rajong a művészetért, mint én. Egy jellemzőt azért mégis nehéz lenne nem kiemelnem: a művészet mögött rejlő szenvedélyt és az azzal járó egyfajta szenvedélybetegséget. Hiába vívódik a művész, fontos és kiemelkedő dolgokat helyez a művészet alá, hiába gyötrelmes, valójában vágyik arra, hogy nem művészszemmel nézve megbotránkoztató eseményeket természetesnek találjon. E néhány olvasói reflexió után jöjjön egy francia iskolás összefoglaló. A szöveget komplex narratív struktúra jellemzi. Balzac flashbackek sorával él, hogy megértsük a főhős motivációit. Az elbeszélést és a leírást keveri hatásosan. Minuciózusan mutatja be a szereplőket és a helyszíneket, élettel tölti meg őket, úgy, hogy az olvasó a festészet világába merüljön. A részletek pontos és eleven leírása a jeleneteket láttatja és felidézi a szereplők érzelmeit.

Ahogyan Pygmalion király kérésére Aphrodité megeleveníti azt a szobrot, amelybe a király szerelmes, úgy szeretné Frenhofer élővé varázsolni a művészet eszközeivel festményét, vagyis Catherine Lescaut-t. Az alkotó, a mű teremtője kimondva-kimondatlanul a Teremtő helyébe kíván lépni. Frenhofer festményének befejezetlensége – párosulva a megszállottsággal – az elérhetetlen művészi ideál szimbóluma. A szépség és a tökéletesség ábrázolásának nehézségéé a tökéletlen világban. A remekmű létrehozásáért folytatott küzdelem eredménye, hogy a főhős elhanyagolja magánéletét, és beleveszik illúziói világába. A művészet és a valóság közötti konfrontálódás aláhúzza a művészet természete és a valóság ábrázolásához szükséges képességek diszharmonikus viszonyát. Az elbeszélés egyben úgy is értemezhető, mint magára az alkotófolyamatra vonatkozó reflexió. Frenhofer kész mindent feláldozni a tökély elérése érdekében, lelki egészségét és múzsájához való viszonyát is beleértve.

A közel kétszáz éve írt történetről nem mondanám, hogy a mai olvasók (kik ők?) körében keresett lenne. Pedig van jó pontja: kellően rövid. A népszerűség másik feltételének: az egyszerűségnek, félreérthetetlenebbül egysíkúságnak, azonban nagyon nem felel meg. Frenhofer úgy érzi, végre sikerült, ami tíz éven át még soha: eljutott a tökéletességig. „Művem tökéletes, most már büszkén megmutathatom.” Frenhofer beengedi a két másik festőt hatalmas műtermébe, s büszkén tárja eléjük alkotását. Hosszan magyarázgatja nekik, mit kell látniuk, hogyan jutott el a tökéletességig. Ilyen mű csak egy létezhet. Ami egyszerre művészet és teremtett élet. Időhöz kötött, mégis időtlen. Porbus és Poussin nem lát a képen semmit. „A vén gazember gúnyt űz belőlünk. Nem látok egyebet, mint ezernyi kusza vonal között egy csomó homályosan odakent színt, ami szinte falat emel a festékből.”

*

Frenhofer látja, amit festeni akart, a másik kettőt egy világ választja el tőle. A falakon függő képek tanúsága szerint valóban nagyszerű festő. De ezúttal vállalkozásának végletessége tévútra vitte: a tökéletlent annyi kísérlettel próbálta tökéletessé varázsolni, hogy végül teljes kudarcot vallott. Úgy értekezik hosszasan a képről, ahogyan az kizárólag képzeletében él. Poussin nem véletlenül mondja róla, hogy „[k]öltőnek még nagyobb, mint festőnek”. A forma primátusát hirdette, s amit létrehozott, az maga a formátlanság. Vagy máshonnét tekintve: azt hirdette, hogy a festőnek nem másolnia, hanem kifejeznie kell a valóságot, s amit létrehozott, az puszta köd. Nem fejez ki semmit. Poussin felkiáltása nyomán: „De előbb vagy utóbb rá kell jönnie, hogy semmi sincs a vásznán!”, Frenhofer egy pillanatra megrendül, eszelősnek nevezi magát, de gyorsan változtat. „Irigyek vagytok, el akarjátok hitetni velem, hogy elrontottam, így szeretnétek elrabolni őt! De én látom! – kiáltotta – látom, hogy milyen csodálatosan szép.”

Fél évszázad múlva egy másik híres francia író, Zola figyelmét ragadta meg a művészet természete. A mestermű (1886) szereplői egy csoport fiatal tehetség, akik Párizs meghódítására indulnak. Az építész, Dubuche egy gazdag malterkeverő gyáros lányát veszi el, aztán megalázottan, beteg gyermekeire felügyelve, feleségétől eltaszítva tengeti szomorú életét. Fagerolles bekerül képével a művészeket szentesítő, évente megrendezett párizsi Szalonba, sőt annak zsűrijébe is. Jory egy kivénhedt kurtizánt vesz feleségül, és annak rabja lesz. A szerencsétlen szobrász Mahoudeau-nak nincs pénze, hogy a fürdőző nő álló alakjához a szükséges vasállványt megvásárolja. Seprűnyélből épít faállványt, és amikor a szobor elkészül, összedől az egész.

A regény központi figurája, akinek terjedelemben is a legtöbb hely jutott, Claude. Sorsa tragikus, mindhiába, mesterművét nem képes megalkotni.

A plein air és az impresszionizmus nemcsak témaként jelenik meg a regényben, hanem módszerként is. Zolának a másutt is csodálatos leírásai valósággal lenyűgözők: irodalmi eszközökkel maga is a „légművészettel” (így magyarítanám a „plein air”-t, ha a múlt században élnénk) kísérletezik. Vagyis szavakkal akarja ugyanazt elérni, amit a festő barátai ecsettel.

A művészet valódi megszállottja Claude, akinek viszont az a sors adatott, hogy ne legyen képes megalkotni mestermunkáját. A regény nagy harca közte és műve között, illetve Christine, a felesége és az ábrázolt nőalak között zajlik, aki viszont szintén maga Christine, fiatalabb  korában. A megkettőzött, az időnek kitett és a maga időtlenségében ábrázolt nő, hátborzongatóan tragikus, félelmetes, mindent felemésztő sors és történet.

Sandoz az egyetlen a fiatal csoportból, akinek pályája kiteljesedni látszik. Azonban a regény vége felé meglepő értelmezését fejtegeti saját sorsának. Nem az ember választja a művészetet, hanem a művészet, mint valami rejtélyes istennő, szedi áldozatait az emberek közül. A végén rabjává válik a művész, és arra kényszerül, hogy családot, életet, levegőt, mindent mellőzve a nap minden pillanatában őt szolgálja. Valójában ugyanaz a sors ismétlődik meg az ő esetében, mint Claude-nál, csak más kimenetellel – olvasom a reflexiók között. Claude a szó minden értelmében nagy mű megalkotására tör. 

A Montmartre dombján, a temetőnél leereszkedve találta meg a helyet, ahol a szabadban feszítette ki grandiózus vásznát, egy kötelekből és gerendákból álló szerkezet segítségével. A vázlatait befejezve, „sebtében telefestette a vásznat, oly lázas hévvel, hogy napokat töltött létráján, óriási ecsetekkel dolgozott és olyan izomerőt fejtett ki, hogy hegyeket mozgathatott volna meg vele”. De ezután „csak rontott a vázlatán”. Kétévi küszködést követően, az utolsó pillanatban mindig kiderült, hogy „recseg-ropog a kompozíció”. Pénzügyi gondok, egy évnél is hosszabb további meddő időt követően egy hodályba költöznek. Claude tétova próbálkozások után szénnel felvázolta a festménye közepére szánt „magas női alakot”. Christine, aki pajtás-feleségként már régen feladta a modell szerepét, úgy érezte, hogy a „festészet megfosztotta kedvesétől”. Kapóra jött a takarékosság, hogy órákon, napokon, heteken át meztelenül újból odaadja magát.

„Szinte látja az ember, hogy pezseg a vér az izmokban. Egy erősen odafestett testrész a napfényben, nincs ennél szebb. Ezek a kéklő erecskék, amelyek rendkívül finom árnyalatot adnak a bőrnek. És amott, a has kövér formája alatt, a lágyékok tiszta vonala, ez a halvány aranyban pirosló pici kárminpont. A has engem mindig elragadtat. Milyen jó ezt festeni. Mintha napfényből volna a test! – Az istenit neki, ha nem csinálok belőled remekművet, utolsó disznó vagyok!”

Miközben feleségében szép színárnyalatú tárgyat látott, a létra magasából, azért „a nőért lángolt, akit festett”. Mikor lejött a létráról, Christine hiába várta, Claude csókjai elmaradtak. „Meztelensége csak arra volt jó, hogy a ruha alatt vénüljön.” Ezeket a sorokat olvasva, néhány évvel később keletkezett (nem francia) mű sejlett fel előttem, és pár sor múlva láttam, okkal. Claude „a test iránt érzett szenvedélyét átvitte művére”, a festményre. Ráébredt, hogy Christine-nel átélt szerelme örökös ábránd volt. „A soha utol nem ért őrült vágy a szépség után” többet ér. A nő érezte, hogy férje „jobban szereti a másolatot, azt imádja, az tölti be minden gondolatát”. Hiába. Két év próbálkozásai haszontalanok voltak. A kudarc dühbe, az pedig látványos agresszióba fordult. „Ökölcsapással keresztülszakította a vásznat.” A kép közepén támadt hatalmas lyuk akkor is félelmetes és ijesztő lett volna, ha a megsemmisítő-gyűlöletteli ütés nem a nő mellét célozta volna. Minden további helyrehozhatatlan igyekezet. Bár Zola terjedelmes regényének még közel egyharmada hátravan, már csak a teljes művészi csődről szólhat. Mestermű helyett megsemmisülésről.

Nem volna olyan fájdalmas, ha Claude indokolatanul érezte volna az elhivatottságot, amelynek mindent alárendelt; ha nem lett volna majdnem zseni. Ám a majdnem megfosztotta mindentől. A határozott tagadás valószínűleg kedvezőbb sorsot jelentett volna, csakhogy az másé lett volna. És – nem követendő. A megalapozott és megalapozatlan kétely: „csak gyenge másolók vagyunk” felkiáltást követően, csattanós befejezés: „– Gyerünk!  Dologra!”

Akárhogy állunk a tehetséggel: lehet kisebb vagy nagyobb, mint hisszük, egyet nem tehetünk, nem adhatjuk fel. Ez Sandoz válasza. Nyomatékot ad a meglehetősen sajátos önéletrajzi háttér. A mestermű meg se született volna (legalábbis úgy, ahogy megismertük), ha kora ifjúságától évtizedeken át nem lett volna Zolának jó barátja Cézanne. Már a regény megszületése előtt kihűlt barátságuk története külön esszébe (vagy regénybe) kívánkozik. Mindenesetre, többirányú tanulságként érdemes összevetni sorsukat, műveik értékelését a regény megjelenéséig, majd ettől kezdve halálukig, és onnan a mai napig.  

*

Az összevetést, legalább néhány szóban, elkerülhetetlen megtenni Az ismeretlen remekmű és A mestermű között is. „A fiktív és nem-fiktív, tökéletes és tökéletlen, mulandó és halhatatlan, forma és formátlan, művészet és élet, látható és láthatatlan – mindannyiszor Azonosság és Különbség feszül egymásnak.” Szávai Jánosnak az előbbi műre vonatkozó elemzését idéztem, azért e helyütt, mert az utóbbi műre szintúgy érvényesnek tartom. Annyival kiegészítve, hogy mindarra, amit A mesterműről vázolni és jelezni tudtam, Az ismeretlen remekműnek harmincadnyival kevesebb hely is elég volt.

(Halász László 2025. április 14-én elhunyt. Utolsó nekünk küldött írásának közlésével búcsúzunk tőle. Emlékét megőrizzük.)