hvg.hu, 2025. május 19.
TÓTA W. ÁRPÁD
A miniszterelnök rosszkedvűen lapozgatott. Sok volt a röhögőfej. Már megint. Sokat várt pedig ettől a közleménytől, hosszan dolgozott rajta. Arról szólt, hogy az ukrán titkosszolgálat brüsszeli dollárokból lefizette a génmódosított gabonát, és ezért nem is igaz, hogy ő lop.
Erre kinevették. Mások szövegeit meg szanaszét lájkolta a nép; direkt ellenőrizte a szuverenitásvédelem sokat látott ávós szakértője, de nem vietnámiak voltak, hanem igazi nép. Negyvenezer szívecske Magyar Péter pénisz alakú mézeskalácsreceptjén, húszezer lájk Hadházyn, tizenkétezer Pottyondy alpári beszólogatásán. – Mit esznek ezen a nőn? – fortyant fel. – Hát pont úgy affektál, mint Morvai Krisztina! Mit tettünk? Eh, lehet, hogy ezt az egyet mégis elszúrtuk még húsz éve.
A válságstáb némán, idegesen ácsorgott. – Semmi gond – legyintett a miniszterelnök. – Majd a Harcosok Klubja. Fuszulykáné mindjárt odakommenteli, hogy Pszichopeti meg Bütyök és hogy bennfentes kereskedés.
A feszültség tapinthatóvá vált. Végül a Buflák lépett elő; mintha oldalba bökte volna valaki előtte, de ez nem biztos.
– Vezérem… Fuszulykáné… – Elhallgatott, de nem volt már visszaút. – Fuszulykánénak leesett a vércukra reggel. Nem tudott odakommentelni.
A kövér felcsattant. – Akkor küldjenek mentőt! Mindenkit megvédünk, megmondtuk!
Zúgolódás támadt, aztán a Buflák vette vissza a szót. – A mentő nem ért oda. Hengerfej… vagy mi. A tiszás unokája vitte be kocsival. Infúzión van.
– Akkor kommentoljon a Nyomasek, az istenit neki! Ez parancs volt!
Megint ideges topogás kezdődött, és ismét a Buflákot lökdösték előre. Tétován szólalt meg. – Uram, Nyomasek kommentelt még hajnalban. Bemásolta a Webert meg az Ursulát is, egész ügyesen, a neveket jól írta…
– Akkor minden rendben.
– Nyolcszázan röhögték ki tíz perc alatt. Verseket idézgettek neki, meg azt írták, hogy nem bírná letenni az állampolgársági vizsgát, annyira nem tud magyarul. Leesett a… mindegy, a tiszás unokája vitte be autóval, infúzión van.
A miniszterelnök remegő kézzel vette le a szemüvegét. Kevesen tudtak erről, és mindenki megértette, hogy nem mutathat gyengeséget, öregedést, és a lényeg az, hogy lát a pályán. Valahogy ismerős volt a jelenet, kopogni kezdtek a makkos cipők, nyílt az ajtó, csendben távoztak. Esetlenül billegett az asztal körül a néhány férfi, aki maradt.
A Buflákot egy szemvillanással küldte ki.
Odakint, az ajtó előtt viszont sűrűsödött a hallgatóság. Kétségbeesett asszonyok suttogtak egymás között, hónaljban átizzadtak már az ötvenmilliós dresszek. A kaszinók… a találmány… megütheti a bokáját – félszavakból is értették egymást, de a félelmet mégis megtörte időnként egy gyöngyöző kacaj: milyen szép ez a füli, ez gyémánt, ugye?
Velőtrázó ordítozás hallatszott bentről, a szünetekben fojtott csipogással: értse meg, ezek ennyit tudnak… nincs érettségi… másfél kiló burgonyáért nem lehet csodát várni… ők maradtak.
– DE SÁRGA CSEKKEN? SÁRGA CSEKKEN KOMMENTEL? – rázta meg az ajtót a panaszos üvöltés. Tompa puffanás hangzott, nem lehetett tudni, ütésváltás volt-e vagy csak ájulás. Egy nemzeti park értékét képviselő retikülből előcsusszant az egyetlen gigantikus igazgyöngyből csiszolt mobiltelefon. Köré gyűltek a kétségbeesett arcok, mint munkásgyerekek a pékség ablakánál. Az egyik nagy portál épp versenyt hirdetett a leghülyébb klubharcosoknak, kéjesen gyűjtötték a képtelen szövegeket, fektcsekkelték, illusztrálták, kéjelegtek a sívó ostobaságban.
Megértették mind: olyan mélyre mentek, ahová már azok sem akarnak tartozni, akik ott vannak. Elkúrták.
– Schiffer! Behívjuk Schiffert Jeszihez! – kiáltott fel egy segédbuflák, aki úgy érezte, ebben a válságban eljött az ő ideje, egy jó mentőötlettel most ő is lehet valaki. Az Alapjogokért Intézetnél dolgozott egyébként beosztott elemzőként, pedig ott rajta kívül vezető elemző volt a takarítónő is, ha meg lehetett dugni.
– Schiffert tegnap kettéröhögték a saját oldalán – hűtötte le a volt miniszterből lett volt képviselőből lett alkotmánybíró. – Negyven öltéssel varrták össze. Egy vadidegen tiszás vitte be autón.
A társaság oszlásnak indult, bocsánatkérőn villantották meg százmilliós karóráikat. A karéj szélén hirtelen igazságtalannak kezdett tűnni, hogy ezek az életképtelen alakok mit össze nem harácsoltak a semmiért. Egyszerű, egészen vékonyan aranyozott telefonok kerültek elő, gazdáik pedig elmenőben diszkréten belájkolták a pénisz alakú mézeskalácsot. Ha van bűnbánat, akkor van bocsánat is, vagy hogy is mondták hittanon. Mindegy, eddig is csak úgy tettünk, hátha ezután is elég lesz.
Bentről már csak vigasztalhatatlan zokogás szűrődött ki, de senki sem tudta megmondani, kié. És ekkor már nem is érdekelt senkit.