246. Egy káeurópai napom (fogalmazás)

246.1. Bevezetés

246.1.1. Szívem (jaj, a szívem!) szerint nem fárasztanám már a kedves közönséget  ezzel a szuveniritásvédelmi-átláthatatlansági elmebajjal, fárasztjuk vele eleget magunkat, illetve, hát egy frászt magunkat, ők fárasztanak bennünket, de rohadtul, tizenöt éve, illetve engem személyesen inkább tizenhat vagy tizenhét, mindegy, az utolsó négy hónapunk is azzal telt, hogy a szuveniritásvédelmi fenyegetőzések, törvénybelengetések, lánczizások, hőbörgések kockázatait felmérjük, készüljünk, védekezzünk; mégiscsak volna tét, évi milliárdos forgalmat produkáló cégünk, hetven alkalmazottunk, személyes kockázataink (hitelek), miegyéb, tehát, amikor jön a fenyegetőzés, nem lehet nem komolyan venni, nem utánajárni, nem készülni, ezért aztán hosszú hetekig extra pénzügyi melók, az utolsó háromszáz forintos ceruzaszámla is oké legyen, külföldi partneres projektek patentul elszámolva, ügyvédekkel minden lehetségesnek gondolt jogszabályi változást, annak kockázatait, következményeit mérlegelni, fölkészülni arra is, hogy nekünk esnek, házkutatások, lefoglalások, satöbbi, láttunk már ilyet, full kamu ügyekben, lerohantak civil szervezeteket, irodákat, leadták a kreténhiradókban, aztán száz forint visszaélést sem találtak, szóval készülni kellett erre is, lélekemelő dolog, na, és január óta elment ezekre rengeteg munkaóra, több száz, az sok tízmillió forint költség, és persze addig sem tudtunk azon dolgozni, hogy a 444 illetve a Jeti kiadó jobban működjön,  több előfizetője legyen, több bevétele végső soron, tehát normális vállalkozás módjára létezhessen. Ez az egyik célja a tornáztatásnak, nyilván.

246.1.2. Tehát akkor mégis a szuveniritás-átláthatatlansági elmebajjal fárasztom önöket, de most nem magával a törvénnyel, a joggal, hogy akkor ez most így hogy, és hol aljas, és hol lehetetlenít, és hol röhejes az egész, zárójel: ezt a tervezetszöveget érdemes eltenni, levákumozni, lefagyasztani, ki kell majd állítani az orbánizmus-abszurdhumor-múzeumba, olyan kemény, az elején belezagyvált rezsicsökkentéssel, GMO-mentességgel és a palesztin terroristákat pénzelő Brüsszellel, akár elröhögcsélhetnék rajta, ha nem engemet, személyesen (is) próbálnának falhoz állítani vele, zárójel bezárva, szóval akkor most nem a törvényszöveggel, a részletekkel, az elemzéssel fárasztanám önöket, hanem magammal. Személyesbeszámolnék a napról, amikor.

246.2. Tárgyalás

246.2.1. Szóval, ott tartottunk, hogy három hipernyomasztó, készülődős hónap után eljött a húsvét (nasztupíla ószeny), a poloskairtási határidő, sehol semmi, és az ember meg, amilyen kis hülye naiv barom, így tizenöt év autokratúrázás, két alóla kirúgott, kinyírt cég/szerkesztőség egy-két cégesen és személyesen is elszenvedett, és számtalan megfigyelt lejárató kampány és persze megannyi más alaposan ismert ellehetetlenítés, bemocskolás, elkaszálás után is azt hiszi, most akkor egy időre elcsendesedhetnek a dolgok, lehet egy picit dolgozni, tervezni.

246.2.2. Szerda reggel úgy is ébredtem még, hogy tele volt a fejem ezer dologgal, mindjárt itt a nyár, nyomtatás előtt a kínai konyhás nagy könyvünk, élő borízű lesz, szervezünk kajás estét üzbég plovval Etyekre, vállaltam két könyvbemutatót, összerakták Totóék az új stúdiócuccot a pályázatból vett (idegen érdek! külföldi financérozás!) kamerákkal, lehetne videósítani minden podcastot, csak ki kéne még dolgozni a részleteket, mindegy, mondom, ezer dolog, felülök az ágyban, szemüveg, telefon, és ott a link már egy csetben, Halász éjjel beterjesztette, súlyosabb mindennél, mint amire számítani lehetett, full size Putyin.

Torokszorulás, gyomorremegés, kihűlt végtagok, magam elé meredés percekig. Ismerem ezt már, a kurva életbe, 2009 végén, amikor meg kellett értenem, hogy az Indexnek és az addigi életemnek, mindennek, amit negyven éves koromra felépítettem magam körül, vége, kezdhetem előről, szóval akkor kerültem ilyen állapotba, akkor hónapokig tartott, aztán azóta előjött többször, amikor 2012-ben sokaik kísérletre sem tudtuk összehozni a 444 elindítását, utánunk nyúlt valaki valahonnan, aztán 13-ban, amikorra végül, az utolsó pillanatban mégis sikerült, rögtön jött egy fasza lejáratókampány, hogy ez itten Bajnai Gordon (akkor még Bajnai volt a Soros, Brüsszel, Ukrajna, idegenérdek) kampánya volna, aztán néhány kisebb-nagyobb lejáratási kísérlet, hazugságkampány után jött a sorosozás, óriási leleplezéséként tálalták az előtte két héttel bejelentett kisebbségi tulajdonosunkat, aztán a Stop Soros, civiltörvény idején megint benne volt a pakliban, hogy jönnek értünk, akkor kellett először rutinos büntetős ügyvédtől végighallgatnom, hogyan is kell kezelni a hajnalbnan házkutatásra érkező rendőröket, szívderítő program volt. Rendőrök nem jöttek, csak egy-két újságírónak álcázott, azóta „influenszernek” átirányított Orbán-troll táborozott a házam előtt Budaörsön, meg is írták, hogy villám van (van néhány, a konyhaszekrény-fiókban).

246.2.3. És itt vagyok megint, 2025 május 14-én reggel, gyomorremegve, hideg végtagokal (másnap mertem megmérni a vérnyomásomat, de aznap már úsztam is háromezret, este volt 161/90), azon kattogva az ágyban reggel, hogy akkor mi lesz, ha minden borul, mit lehet gyorsan eladni, ha úgy alakul, mit kell lemondani, mi meddig elég, hogy lesz a külföldön tanuló gyerekkel, a beteg apósékkal innen kétszáz kilométerre, de közben már össze kéne szedni magamat, kezdődik a míting, aztán cikket írni, zúg a fejem, zúg a fülem, enyhén szédülök, nagyon lassan és nehezen szenvedem össze a szöveget, közben végig ezek köröznek a fejemben, hogy 56 évesen, basszameg, két újrakezdés után harmadszorra képes leszek-e még, ha kell, van-e még bennem annyi, vagy van-e értelme egyáltalán, vagy be kell látni, amit. Meg hogy ez a mély-kelet-európai gyomorremegés, ez az érzés, amit megírtak annyian, de hiába éltem a kommenizmus utolsó éveiben, még csak tinédzser voltam és punk, a rendszert utáltam és reménytelennek tartottam, de düh és ambíció rengeteg volt, tehát ezt az igazi káeurópai depressziós szart, ezt a szorongást, a tehetetlen gyomorremegős vágóhídérzést, amit annyian megírtak, annyi filmbem, színdarabban megörökítettek a kommenista időkben vagy akár előtte (Kafka!), és annyiszor átéltem már úgy „műélvezetként”, szóval ezt az érzés, ezt a kiszolgáltatottságot, hogy bármikor jöhetnek, és vihetik bármidet, az életedet, mindent, amit addig összeszerencstélenkedtél, ezt igazán, élesben csak negyven évesen ismertem meg. Azóta gyakorlom. Nem lehet megszokni. Sőt, ahogy a öregszem, a szorongás csak nő. Hiába nyomom a napi háromezer gyorsat, hiába fogytam harminc kilót, hiába nem iszom, nem dohányzom, nem eszem – a szorongás jön, az ideg jön, a vérnyomás megy.

De közben működni is kell, amennyire lehet. Írni, nyilatkozni, telefonálni.

246.2.4. Kiszenvedem a cikket, délutánra Plankóék összeszervezik a közös élőt a Partizánnal, a Telexszel, a 24-gyel és a HVG-vel, összerakom magam, bár eléggé szédülök még, motorra ülök, kocsival képtelenség lenne beérni, áll az M7 bevezető. A Garibaldi utca sarkán megállok, begyaloglok az Alkotmány elejére, a Madalban várnak, ott van kábé mindenki, próbálok annyi lelket önteni magamba, hogy legalább képernyőn ne úgy fessek, mint egy öngyilkosjelölt, semmi kedvem beszélni vagy beszélgetni, egyáltalán, szólni akárkihez, de most muszáj, meg erőltetem is, hogy fölpörgessem magam legalább alapjáratig. Kábé harminc-negyven ember összejön a Kossuth téren a szerkesztőségekből, a közösség oldja a szorongást valamennyire, a „jó hangulat” kifejezést nem használnám, kurvára le van nyomva mindenki, de inkább eltökéltség van, Ács Dani kifejezetten harcos hangulatban, még a komorságra egyébként nálam is hajlamosabb Rényi Dani is inkább feltüzeltnek tűnik.

246.3. Befejezés

246.3.1. Ahogy arra számítani lehetett, az élő közvetítés kábé második órájában megjelenik a téren az Orbán-rendszer arca, top szellemi terméke, Bede Zsolt, a vadhajti-pajti, és önmagához képest kifejezetten visszafogottan trollkodgat egy kicsit, de tényleg alig öt percet, belemászik az egyik interjúba, mérsékelten gyalázkodva, aztán gyorsan eltűnik, mielőtt Gulyás Márton rendőrt hívna. Nem sokkal később, két műsorblokk között, várva még az esti zárásra, gyorsan átgyalogolok a forgatási helyszínről, a tér északi oldaláról a délire, a Garibaldi utcához, ahol a motoromat hagytam, hogy átálljak majd a Szalay–Falk sarokra, a helyszínhez közelebb. Este hét felé lehet, abban a fasza hangulatban, amim volt nekem egész nap, baktatok, a fejemben kattognak a már emlegetettek, hogy fogjuk csinálni, meg lehet-e, van-e értelme, kivel mi lesz, mivel mi lesz, mivel hogy lesz, van-e ehhez erőm, van-e kedvem, van-e értelme,  és persze a káromkodások. Ahogy befordulok a félig lezárt  Garibaldi utcába, mögöttem gyorsan tolató autó hangját hallom, az egyirányú utcában rükvercben mellém ér nagy lendülettel egy Fiat, a sofőroldali ablak leereszkedik, Bede Zsolt ideges arca tűnik elő, előrántja a telefonját, rám irányítja, és üvölt a kocsiból: „Már régen el akartalak küldeni a rohadt kurva anyádba, te mocskos féreg!” Megállok, ránézek, picit meghajolok felé, és mosolygok. Beletapos, elhúz.

Abban a pillanatban tudtam szerdán először nevetni.

246.4. Mégbefejezésebb

246.4.1. Egyébként, tetszenek tudni: támogassanak, tartsanak életben, satöbbi, 444 lesz, persze, valahogy lesz, mindenképpen, kitaláljuk hogyan, én is összeszedem magam mindjárt, csak kell még egy-két nap, meg lehet, hogy új vérnyomáscsökkentő.