444.hu, 2025. április 25.
UJ PÉTER
243.1. This is going to be great television
243.1.1. A világ urai, Frank Drebin elnök úr, és a Nagyon Különleges Ügyosztály továbbra is azzal szórakoznak, hogy naponta lökdösik föl és alá az amerikai tőzsdét, ötszáz pont fölfele az S&P500-ban egyik nap, 500 lefele másik nap, és rendben van, hogy ilyen könnyen, napi két-három Twitter-poszttal még senki nem keresett ilyen mocskos sok pénzt, mint amennyit ezek összeshortolgathatnak mostanában, de a világ meg csak bámul hülyén, hogy mégis mi az úristen zajlik itt, hogy lesz ebből új világkereskedelemi-rendszer, pláne Kína-verő nagyonnagystratégia. Persze akinek csöpp esze van, annak leesett már: sehogy.
Kábé az egyetlen esély, hogy mind az 1,4 milliárd kínai halálra röhögi magát.
243.1.2. Eközben van egy kis időnk pillantást vetni a fotó- és performanszművészet legfontosabb eredményeire.
Kristi Noem hómlendszekuriti miniszter (majdnem alelnök!) hosszú évek óta aktív vizuális művész, de miniszterré avanzsálása (micsoda szó!) óta szintet lépett, többet is, és „Nightmare!” módban (no handicaps, league level reaction time, always alert, unpredictable movement, full accuracy) csapatja.
243.1.3. A performanszművész legfontosabb eszköze önmaga, a saját teste, a legradikálisabb és legnagyobb hatású művészek – márpedig hősünk ilyen, ez vitathatatlan – rendszerint módosítják is testüket, minél alkalmasabb médiummá válhassanak, hatékonyabban, erősebben továbbíthassák az üzenetet. Noem eszközkészlete: mindig hibátlan reggelitévéműsor-bemondónőfrizura, a parodisztikusan túlplasztikázott (óriásira szabott cicaszemek, körző-vonalzós szájkialakítás etc.) próbababa-arc, hatvanezer dolláros oversized Rolex és az értékben még minimum ráduplázó gyűrűk, ehhez jöhet utcai razziákhoz, halálra rémült latinók megbilicseléséhez és autóba tuszkoltatásához a golyóálló mellény, illetve elmaradhatatlan kellék az ICE (Immigration and Customs Enforcement) logójával szerelt baseballsapka.
Ahogy az elnöki hatalom és a pénzszerzés elsőszámú médiuma az X néven ismert Twitter, a kortárs performanszművészet is fölismerte a platformban rejlő lehetőségeket, Noem pedig természetesen, élvonalbeli művészként, a legdinamikusabb és legeredetibb X-art-termelő, tulajdonképpen minden ébren töltött perce egy X-poszt.
243.1.4. Sajnos nem áll rendelkezésünkre elegendő hely és idő, hogy akárcsak felületesen áttekintsük az egész Noem-életművet, ehelyett koncentráljunk a csúcsra, a modern performanszművészet Mona Lisájára, amelyet március utolsó napjaiban alkotott az alkotó.
A helyszín a szuperszigorú, a legsúlyosabb bűnözőkre, utcai bandák tagjaira, terroristákra kalibrált salvadori CECOT börtön, ide látogatott a művésznő, mivel ebben az intézménybe szállítják – a nemzetközi jog vonatkozó tételeivel viszonylag nehezen összeegyeztethető módon – az Egyesült Államok városaiban összefogdosott, illegális vagy annak vélt latin-amerikai bevándorlókat, főleg venezuelaiakat. A hivatalos kommunikáció szerint ezek mind bűnözők (amellett, hogy illegálisan érkeztek az Egyesült Államokba), de valójában már sokukról kiderült, hogy soha semmilyen bűncselekményt nem követtek el, még csak gyanúsítottak sem voltak, viszont simán elpaterolták őket a világ egyik legkeményebb büntetésvégrehajtási intézetébe, amelyet a tavalyi választáson huszonkilenc harmincadot szerzett salvadori elnök, Nayib Bukele hozatott létre az utcai bandák és más erőszakos bűnözők számára, és ahol kábé a náci koncentrációs táborokból ismert mély humánummal és emberi jogi érzékenységgel kezelik az elítélteket.
Noem művésznő alkotásában egyértelműen utal a náci haláltáborokra, amikor videoinstallációjához – előtérben maga a főhős, a fent már leírt plasztikhatású Mar-a-Lago-arccal, Rolexxel, hajjal – kopaszra borotvált, félmeztelen, összezsúfolt és láthatóan megtört, rács mögé zárt férfiak szigorú, feszült és vészjósló hátterét választotta.
A mestermű, a neodada, a fluxus, a performanszművészt új csimboasszója annyiféle értelmezési lehetőséget kínál, hogy még a töredékét sem lennénk képesek felvillantani. Ennél erősebb, felkavaróbb, letaglózóbb, obszcénabb (lásd majd Slavoj Žižek megjegyzéseit), pornográfabb, perverzebb műalkotással régen találkoztunk, talán csak a saját ürülékével dobálózó GG Allin koncertjei jelenthettek ilyen elementáris élményt.
243.2. A hűség jutalma (fanyar trumpi humoreszk)
243.2.1. Nehezen tudja nem elröhögni magát az ember (pedig itt aztán nincs semmi vicces, pláne vidám), amikor elolvassa Rod Dreher, a magyar adófizetők pénzéből évekig Budapesten táboroztatott trumpista lángész némileg indignálódott írását a Freepressen. Arról számol be a MAGA Arisztotelésze, hogy a Heritage Foundation – nem mellesleg oda is csorgatott pár százmilliót, de inkább milliárdot a nemzeti szuverenitásra mindig kényes Orbán – filmbemutatóján Washingtonban (dokumentumsorozatot készítettek Dreher egyik könyvéből: volt szocialista országok kellően szélsőjobbos antikommunistáival bizonygattatja, mennyire kommunistásodik a liberális Nyugat), ahol megjelent maga (MAGA!) JD Vance alelnök is (őt tényleg a legnyájasabb sztálinisták modorában nyalja körbe az elkötelezetten antikommunista szerző), találkozott egy régi barátjával, aki szintén elkötelezett, lelkes trumpista természetesen. Ez a barátja, egyedülálló gyerekes anya és kisvállalkozó másnap lelkes várakozással figyelte Trump nagy vámbejelentő performanszát, a Liberation Dayt, majd alig egy hét múlva, úgy ahogy van, bezárhatta vállalkozását, pillanatok alatt tönkrement az évek kemény munkájával fölépített biznisz, mivel – ahogy az Egyesült Államok vállalkozásainak jelentős része – latin-amerikából importált olcsó alapanyagokat, amelyet a közgazdaságtant és a világkereskedelmet megreformáló zseni éppen 30-40 százalékkal drágított meg egyetlen mozdulattal.
Mi a tanulság?
Semmi az ég adta világon.
243.3. Mondom, hogy Frank Drebin: minden nap egyre csupaszpisztolyabb
243.3.1. MONDOM!
243.3.2. MONDOM!!!
243.4. Žižek megint óriásit zsizseg
243.4.1. Kedves figyelmükbe ajánlanám az alábbi újbaloldali videót! Semmi különös, internyú Slavoj Žižekkel, márpedig vele hetente átlag nyolc szokik készülni, és mindegyik jó. Tehát az alábbiakban (direkt oda van lapozva Önöknek!) minden idők egyik legszórakoztatóbb kommunistája (honorábilis menció: TGM) a maga idioszinkratikus, flémbojáns módján előad egy roppant hiláriusz és tanulságos anekdotát vagyis inkább trú sztorit a késő-jugó időkből, amikor Szlovéniában egy Mária-szobor könnyezni kezdett, és rárepült a Párt… Inkredibilis!
De aki ráér, nézze végig nyugodtan az egészet, ettől a résztől kezdődik a világpolitikailag releváns rész, amiben kiderül, hogy Trump és mozgalma legkevésbé sem konzervatív, hanem ízig-vérig posztmodern, relativista, ironikus, obszcén, viszont a Peter Thiel által gyártott robot, JD Vance az igazi veszély…
Egyébként meg az interjú legeleje is parádés, amikor az éppen 76 éves mester a születésnapi köszöntésből ütemtévesztés nélkül megy át pornóügyi szakértésbe, aztán ott van Kafka, mint optimista szatíraszerző, a lekutyapicsázott Ulysses meg a többi. Parádés a több mint kétórás humorfesztivál befejezése is: a szlovén filozófus búcsúzáskor ráébred, hogy olvasott már valamit (konkrétan a Fully Automated Luxury Communism című dolgozatot) az interjú készítőjétől, Aaron Bastanitól, full hülyeségnek is minősíti helyből, de biztosítja a szerzőt, hogy alkalom adtán nem fogja Gulagra küldeni, végül összeelvtársazódik vele.
243.5. Are you ready to rock?
243.5.1. Jómagam egyes skálán minimum hármas szintű Thin Lizzy-rajongó volnák, ez alkaromból is ajánlanám szeretettel az alábbi, nagyon jó minőségű, idestova 47 éves fölvételt a föstői Ausztráliából. (Ezt a számot egyébként igen emlékezetes módon földolgozta a Rollins Band a kilencvenes évek közepin, 2000-ben pedig lemezesítette is.) A sidney-i koncert tehát 1978-as, ekkor még toppon volt (így két p-vel) a Lizzy, kábé nyolcvantól kezdett leereszteni, részben a basszgitáros-főhős Phil Lynott megváltozott heroinfogyasztási szokásai, részben kreatív fáradás, részben a dallamos, de kőkemény rock műfajának népszerűségvesztése miatt. Lynott hat évig húzta még, bár egyre rosszabb formában, kiadott még két verseskötetet is, de a drogok és az alkohol ’85 végére lenullázták, ’86 elején vérmérgezésben halt meg. Szövegírói és dalszerzői jelentőségére elég szépen rámutat, hogy mind lírai hagyományaiban, mind popzenei örökségében igen gazdag ír nemzet 2005-ben életnagyságú bronzszobrot állított Dublinban legnagyobb afro-ír rocksztárjának.
243.6. Praznik U Meksiku
243.6.1. Rendszerváltás előtt áltisibe járt, így mama-doma-szintű orosztudás birtokába jutott, búmerközeli származású olvasóim már bizonyára megfejtették a szerb(horvát) címet, a többieknek ott a Google Translate. Szóval a ma éjfél körül megjelenő Borízű hangban kerítem szóba a yumex vagy yu-mex jelenséget, avagy szórakoztatózenei szcénát, amelyet kétezertízes években fedezett föl újra, bolhapiacokon összevásárolt bakelitlemezek nyomán Miha Mazzini szlovén író.
Az ötvenes években a titói szocializmus útján nyargaló, de a szovjet befolyástól elzárkózó, partizánalapú Jugoszlávia, illetve maga Josip Broz Tito valamiféle szövetségest vagy ideológiai rokont vélt fölfedezni a mexikói forradalmi nacionalista-szocdem (nem kommunista, de balos és diktatórikus) rezsimben, illetve a mexikói forradalmárromantika és a jugó partizánkultusz is szépen passzolt, így aztán már 1952-től föltűntek a jugoszláv mozikban a mexikói filmek: sombrerók, töltényövek, puskák, bajszok, mariachizások. Majdnem western, de az imperializmus mocskos dekadenciája nélkül, kellő népi hősiességgel. A nyugati, pláne amerikai kultúrtermékektől addig elzárt közönség lelkesen fogadta a mexikói filmeket, majd nyomukban a mexikói zenéket is, sőt a helyi, népszerű tánczenei előadók is megpróbálkoztak a hirtelen divatba jött műfajjal. Bejött, és egymás után jelentek meg a mariachi és ranchera stílusú, általában szerb (szerbhorvát) nyelvű lemezek. A yumex divatja a hetvenes évekig tartott, utána szinte nyomtalanul eltűnt, míg nem a jugonosztalgia felszínre hozta újra, Miha Mazzini 2012-es regénye, az ötvenes évek Jugoszláviájában játszódó Paloma Negra elindította a minirevivalt. Idelinkelném Mazzini honlapját, illetve a kultusz újrafelfedezésének ultrarövid történetét, valamint a műfajról készített dokumentumfilmet. Végül pedig: a praznik.