Népszabadság, 1996. augusztus 31.
MEGYESI GUSZTÁV
Molyokról beszélni nehéz ebben az országban, pedig immáron elkerülhetetlen. Újsághír tudatta a szomorú szenzációt, hogy újabb féregfajta rágja belülről édes hazánkat, ezúttal aknázómoly képében, ezek zabálják most fel vadgesztenyefáink koronáit. A helyzet annyira súlyos, hogy pár év, és lehet, hogy nem lesznek gesztenyefáink, bogárszemű kisfiúk nem értik majd a vadgesztenyemesét.
Mit lehet erre mondani? Először is, hogy az újság tévedett. Az aknázómolyok nem most bukkantak fel, csak úgy, hirtelen, minden átmenet nélkül, már eddig is itt voltak. Bizonyos Szabóky Csaba kutató éppen két évvel ezelőtt, 1994-ben fedezte fel a molyokat, de akkor már tömegesen voltak, csak épp nem tudott róluk a széles nyilvánosság. S ha tudott volna is: ez az 1994-es esztendő a fordulat éve volt, akkor mélyült el a molykultúra, akkor jelentek meg a szónoki retorikában és a mindennapi érintkezésben a férgek és csótányok, paraziták és tetvek, de olyan mértékben, hogy ha szegény Szabóky Csaba akkor áll elő az aknázómolyaival, a fél ország legyint rá, biztosan őrült, vagy pártot, mozgalmat akar indítani, ami persze nagyjából ugyanaz.
Molyról azért nehéz beszélni, mert ez az ország nagyon érzékeny a férgekre. Visszautasítja vagy eleve kiröhögi a férgezést, aki itt férgekről, tetvekről, molyokról ordibál bele az éjszakába, az a hitelét veszíti. Ha az őrült férget kiált, akkor féreg nyilván nincs is, hiszen őrült kiáltotta. Kérdés azonban, hogy így van-e. Ma, 1996 közepén elég lesétálni a fasori árnyasba, hogy az ember a két szemével láthassa, mint sárgulnak a fák, mert eszik őket a molyok. Hogy az aknázómoly tényleg beaknázta magát, s molyabb, mint valaha, bár kissé más az álcája, mint a megszokott.
Az aknázómollyal éppen az a bajom, hogy az istennek se tudom megfogni őt, úgy beleette magát a lombozatba. Nem tudok róla semmi közelebbit bizonyosan, föl se ismerem, csak sejtéseim vannak, ráérzéseim, időnként némi kis déjá vu, mint a nyolcvanas évekkel, hogy itt most újra a nyolcvanas évek jönnek. Benne van a stílusban, a dolgok alakulásában, hogy úgy mondjam, a levegőben, ám nincs ehhez kézzel fogható igazolásom. Hogy így és így jönnek vissza a nyolcvanas évek, konkrétan és pontosabban körülírva. Mindezt csak érzem és sejtem: kitehetem az ablakba. Nem ismerem továbbá a moly pontos érkezését, fejlődése stációit, alakváltozásait, útja görbületét, csak a terepszínéről tudok, mármint hogy van terepszíne, hiszen beleolvad a lombozatba. Valamint a végeredményt ismerem: molylepte ország, ami viszont tény.
De hát ez kevés. Azt kellene tudni, de irgalmatlan pontossággal, hogy mikor és pontosan hogyan jöttek. Ki volt az első, ki a második, s melyik fa melyik ágával kezdték. Mikor volt az a pillanat, amikor még nyakon lehetett volna csípni az elsőt, azután ki volt az, aki nem csípte nyakon, aki azt mondta, á, nem érdekes. Részletes leírás kellene, pontosítás. Öltsön végre alakot, személyt ez az egész, majd jöhet a világgá trombitálás. Mert enélkül, így, tehetetlenkedve, nyálasan, bambán, önbecsapás az egész, végső beletörődés, s a moly magunk fölé emelése. Hogy nem lehet mit tenni, a moly törvényszerűen ilyen, ránk telepszik. Pedig a molyvonulásban semmi különleges nincs. A molyvonulás nem valami misztikus, látványos és ellenállhatatlan menetelés, nem egy agyafúrt tett, melyhez kivételes adottságok, tehetség szükségeltetik, a molyvonulás egyszerű hétköznapi aprómunka, a hülye is képes rá, sok kis alattomos vagy ami a legújabb, nyílt és pofátlan rágcsálás, kitartó araszolás; voltaképp, ha az ember jobb időkben odalépne egy faághoz, simán lepöckölhetné a molyokat külön-külön.
Ám úgy látszik, a mi faágaink már túl magasra nőttek. Mire az ember odáig felérne, behálózná őt is a moly szövedéke. Pedig ha belenéznénk Szabóky kutató mikroszkópjába, láthatnánk, hogy mekkora egy moly, fogadok, el is szégyellnénk magunkat.
Megyesi Gusztáv