Hazajáró szellemek

„A negatív erők valamilyen rejtett módon egyesülnek, és a sok jóra törekvés sem elegendő, hogy a katasztrófát feltartóztassa” – mutatja meg Rémtörténetek című új regényében a 80. születésnapját október közepén ünneplő író.

– Elkeserítette a közönségét, amikor öt éve azt mondta, valószínűleg nem ír több nagylélegzetű művet, mert ahhoz rengeteg energia kell. Honnan merített erőt a most megjelent, 460 oldalas fikciós regényhez?

Hozzászoktam, hogy reggel dolgozom, mi mást csinálnék? Meg eszembe jutott, hogy van nekem a múlt századból egy paksaméta jegyzetem, abból az időből, amikor egy hétre elmentem Kisorosziba, aztán majd örökre ott ragadtam. A faluról mint önálló fenoménról, a vidék és a város harcáról, kölcsönös cserben hagyásaikról, különböző nyelvhasználatukról, erről szóltak a jegyzetek. Még csak nem is új jelenség. Sulpicius Severus dialógusában Gallus is tart attól, hogy a finom városi füleket sérteni fogja az ő darabos vidéki beszéde. Ötvennégy éve élek vidéken. Innen nézve az életnek tényleg nyílik egy másik aspektusa. Habár a pestiségemet soha eszem ágában sem volt föladni. A párhuzamos nyelvhasználatot, a kétféle filozófiát, a kétféle gondolkodást viszont egyenesen élvezem. Meg a demokratikus átalakulással az egész régióban jelentős konfliktus forrásává változott a vidék és a város háborúskodása. Komoly dolog, nem akartam a konfliktus elől kitérni.

– A gyerekkori vidéki vagy pesti szocializáció a sorsdöntő?

Mindenkit meghatároz a gyerekkora. Minden úgy van, ahogy ő magyarul megtanulta. Még akkor is, ha az utolsó évtizedekben a televízió egységesítő hatása miatt a nyelvjárások elveszítették a jelentőségüket. De különböző maradt a szókincs, eltérő az észjárás, más jellegű a kommunikáció. Nálunk például nem mosolyognak az eladók az üzletekben. Ezt bármelyik európai nagyvárosban a barátságtalanság jelének tekintik, de nem így van. A mi környékünkön, Zalaegerszegen vagy a Göcsejben nem kísérik erős mimikával a beszédet. Ez azonban egyáltalán nem barátságtalan. Miért is vágnék örökké pofákat. Kisorosziban mosolygós fiatalembernek hívtak az öregasszonyok, amit elsőre nem értettem. Nem vettem észre, hogy a városlakók kötelező mosolyát viselem az arcomon. Hát erről beszélek, a saját nyelvünkön miként nem értjük meg egymást.

– A Rémtörténetek nem szokványos Nádas Péter-i regény; tele van káromlásokkal, átkokkal. Ezeket is gyűjtötte Kisoroszi környékén?

Nem, ezeket a kifejezéseket nem kell gyűjteni. Amit még nem tudtam volna, eltanultam. Nekem is, mindenkinek van egy nem nyilvánosságnak szánt énje vagy élete. Ha otthon a feleségemmel vagy a barátaimmal beszélgetek, miért ne használnám a helyi dialektust és a tájnyelvi szidalmakat? De időközben mindenütt a köznyelv részeivé lettek. Amikor a tömött pesti buszon a többiek feje felett 12-13 éves kislányok azt ordítják egymásnak, hogy „Szopd le a faszom!”, akkor csak bólogatok, milyen érdekes. Ezek állandó szókapcsolatok, amelyek elvesztették az elsődleges jelentésüket. Azaz mágikus jellegű a közlemény. A másik szülőanyjával vagy a saját nemi szervünkkel kapcsolatban olyan cselekvéseket ajánlunk, ami szigorúan tiltott. Amikor húszévesen besoroztak, azt üvöltötte az őrmester a hátunk mögött, hogy „Fusson, katonám, fusson, ha utolérem, megbaszom!”. Nem nekem szólt, nem egy személynek, hanem mindenkinek. Az ember hajnali hatkor csak ámuldozott, vajon miről is beszél a szerencsétlen. Tabut döntünk, viselkedési szabályokon lépünk át, amikor a másik emberről feltételezzük, hogy ilyen aktusra kész. Ami ugyanakkor a tabu nyilvános megerősítése, a megerősítés igénye pedig a tudat mágikus rétegéből tör elő. Ami kétélű fegyver, hiszen a szitkozódó ember nemcsak a közös tabut erősíti, hanem a saját titkos vágyait árulja el.

– A nyelv, a beszédmód határozza meg a tudatot, a cselekvést, vagy elménk, jellemünk vetül rá a szóhasználatunkra?

Mindenkinek két lénye van. Az egyik tudja, hogy az ébrenlét 16 órájában nem lehet minden témáról elmélyülten beszélni, a másik pedig elmélyül a beszélgetésben. De léteznek szituációk, amikor kizárólag közhelyeket kell egymásnak mondanunk. Már csak azért is, hogy ne legyen fogalmi félreértés, másrészt ne engedjük túl közel a másikat. Vidéken vagy éppen a diplomáciában kitüntetetten közhelyeket használunk. Jön a szomszéd, vállán a kapával, udvariasan megkérdezem tőle, kapálni megy? Vagy látja a szomszéd, hogy a part­oldalt kaszálom, s mondja rögtön, látom, kaszálja a sáncot. Ezzel nem mondtunk egymásnak sokat, azt viszont barátságosan. De még így is kétirányú maradt az utcánk, hiszen magában mindenki elgondolkodik, hogy most mit is mondott, mit akart a másik, miért éppen ezt a közhelyet használta, miért nem a másikat. Ha paranoid az illető, s majd mindenki cipel paranoid vonásokat, akkor ennek vagy annak a jelentőségét keresi. Mit akart ezzel jelezni, ami biztosan régóta a begyében van. Ezek egyáltalán nem együgyű közlekedési módok, nagyon is gazdagok.

– A regény múlt századi falujában az átrendeződött viszonyok és a kitelepítés miatt egymásnak eresztett társadalmi rétegek elbeszélnek egymás mellett, képtelenek értelmezni egymás szavait. Ezt ma is problémának érzi?

Ha az ember a másikat félreérti, de rájön erre, akkor nagyszerű. Akkor van baj, mikor a hangsúly, a megszólalás jellege nagyon eltérő, és ezért a reálistól vagy a megszokottól igen elrugaszkodnak a következtetéseink. Az én regényemben mindenki a jó szándékát szorítja át magán, az eredendő gonoszságát inkább félretolja. Arisztotelésznek igaza van, az ember jóra törekszik. De a szitkozódás érzelmi ellensúly is lehet. Ne legyek már olyan szentimentális, amilyen vagyok. Szentségeljek, jól odacsapjak, de közben érezze a másik az eredendő jó szándékomat. Holott még ez a sok jóra törekvés sem elegendő, hogy a tragédiák sorozatát, a katasztrófát feltartóztassa. A negatív erők valamilyen rejtett módon egyesülnek, összeömlenek, kialakítják a maguk áramlástechnikáit, örvényeket képeznek, amelyek a felszínen alig láthatók.

– Mint ahogy háborúban, ami a gyerekkorát traumatizálta. Felidézte a korábbi szorongását Ukrajna megtámadása?

Számomra inkább az okozott meglepetést, hogy az európai kormányok milyen rögeszmésen adják a gyanútlant. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a szomszédos ország határán százezer fővel felvonul egy hadsereg. Mintha elhinnék, hogy Macron úr vagy Scholz úr szép szavára hazamennek. Aki képes három évnél korábbi eseményekre visszaemlékezni, s nem felejtette el, hogy az orosz nagyhatalmi politika miként szokott eljárni a szabadságmozgalmakkal szemben, az már a Krím félsziget gyanús körülmények között végrehajtott annexiója óta tudja, mi következik. Mit tettek a lengyel Szolidaritás mozgalom felszámolása érdekében, mit tettek 1968-ban Prágában és 1956-ban Budapesten, miként lőtték szét 1953-ban a berlini felkelést és így tovább.

– Ferenc József császárnak is minden oroszok cárja segített leverni a 48–49-es szabadságharcot.

Ennek bizony hagyománya van. Aki ismeri a pánszláv mozgalmakat, tudja, hogy az oroszok a saját koloniális törekvéseiket milyen messianisztikus ideológiával szokták megfejelni. Az európai politika máig nem tisztázta, miként szállták meg katonai egységeik nélkül a Krím félszigetet. Ha az olaj és a gáz alacsony ára miatt nem kérdezem meg magamtól, akkor folytatásos lesz a film. Mintha nem látná, nem tudhatná senki, hogy az orosz titkosszolgálat vezényletével hivatásos állami zsoldosok hajtották végre az annektálást. Az orosz titkosszolgálat már a cári időkben a legkomolyabb formában összeépült a szervezett bűnözéssel, ma pedig virágkorát éli az együttműködésük. S így aztán Putyin közel sem beszél hülyeséget, amikor azt állítja, hogy nem háborút indított a független Ukrajna ellen, hanem akciót hajt végre. A hadsereg vezérkarától a titkosszolgálat vezérkara ténylegesen átvette a hadművelet irányítását. Ők egy ilyen akciót átlagosan három nap alatt szoktak végrehajtani. Mindezt a minisztereknek és az államfőknek illene jó előre átlátniuk.

– Regényírás közben is eszébe jutott, amit nemrég egy svédországi interjúban mondott Orbán Viktorról? E szerint a miniszterelnök – a Rémtörténetek helyszínéhez hasonló – a családon belüli erőszaktól sem mentes periférián nevelkedett, a szocializmusban, és ez meghatározza politikusi viselkedését is.

Nem vagyok a magyar miniszterelnök pszichológusa. És nem is személyről van szó. Mindössze idéztem, amit huszonvalahány évesen mondott saját magáról. A falu széléről származik, nem falusi, nem városi, apja csúnyán verte, semmilyen kultúrája nincs. Ami igen hitelesen hangzott az összeomlott Kádár-rezsim és a szovjet birodalom romjain, és közel sem egyetlen személyre vonatkozott, hanem a régió immár kultúráját vesztett több nemzedékére. Magyarország pozíciója a többiekhez képest legfeljebb abban speciális, hogy nálunk a korábbi rezsim helyett egy olyan rezsim épült ki, amely a kádárista korrupció egyenes ági leszármazottja. Mintáját a téeszmelléküzemágak szervezési elve adja, ha még tudja valaki, mire gondolok, ez pedig egy törzsi elv, a rokonsági és haversági kapcsolatok rendszere. Jogkövető magatartás, szerződéses fegyelem nem várható tőlük. Így aztán a város és a vidék több évszázados háborújában a vidék győzött. Habár sem lényeges gazdasági potenciállal, sem kivételes szellemi kapacitással nem rendelkezik. A polgárságot a megelőző rezsimek szétverték, elüldözték és megölték, a magyar arisztokráciát pedig letörölték a tábláról. Ami a rendszerváltás pillanatában hatalmi vákuumként jelentkezett. Amit ma a köznyelv polgárságnak nevez, az gyámoltalan kispolgárok gyülekezete, s ők szintén a tagolatlan kádárista tömegtársadalom leszármazottjai.

– Korábbi műveiből sejthető, hogy Piroska alakjába most saját magát írta bele. Őt is rábeszélné a tanára, hogy kriminálpszichológus legyen, ahogy önt biztatta erre György Júlia. Melyik szereplőjében ismerhetünk még Nádas Péterre?

Én vagyok a mozgássérült Misike, akinek nem marad más választása, mint megölni önmagát, amit nagy élvezettel meg is tettem vele együtt. Terézként is én átkozódom, és én vagyok valamennyi arisztokrata és nagypolgári nő a jó társaságban, akiknek a viselkedési formáikon kívül semmijük nem maradt, de van tartásuk és van öntudatuk, ami nem csak nekik fontos.

– Tabuként kezelt ördögűzés is történik a regényben. Hisz az egyetemleges gonoszban?

Elég Putyinra nézni, máris tudjuk, nem egy gonosz van, hanem a titkosszolgálat áll mögötte a szervezett bűnözéssel, és van hozzájuk még egy pátriárka, hogy a fegyvereiket és a tömeggyilkosságokat megáldja. Ki sem ejtem a számon, hogy kinek a nevében. Mi mással foglalkozna a pszichológia tudománya, ha nem a gonosz hatalmától szenvedő emberekkel? A modernizmus a gonosz fogalmát valamennyi szinonimájával együtt törölte, úgymond racionalizálta, de ezzel sem a személyes gonoszságot, sem a gonosz hatalmát nem sikerült eltüntetnie. Legfeljebb pszichiátriai szakszavakkal nevezzük meg a valamit, aminek a működését a regényben Jónás atya a szellem erejével akarja feltartóztatni. Én vagyok Jónás atya.

– Szellemek is járnak abban a Duna menti faluban…

A szellemek mindenkihez hazajárnak, mindenki látja őket. Az álmából biztosan senki sem tudja kispórolni a működésüket. Az is óhatatlan, hogy a halottak testi valójukban megjelenjenek, váratlanul, egy ablak mögött meglátom a halottamat. Meglehet, hogy agyfiziológiai jelenség, de akkor agyfiziológiai jelenségként létezik. Teréznek joggal rossz a lelkiismerete, a bárónőtől összelopkodta a háztartását, amit én egyáltalán nem nehezményezek. Jól tette. A lelkiismerete persze üldözi, paranoid késztetései támadnak. Olyan szellemeket lát, akik esetleg nincsenek. De lehet, hogy vannak. Nem zárom ki ennek a lehetőségét sem, hiszen Teréz néma szomszédja, a Banga is én vagyok. Ő is látta, hogy jönnek érte, csak nem tudta a többieknek elmondani.

– Úgy fejeződik be a regény, hogy a református pap és a falusi tanító elvonul agnosztikusokat tanulmányozni. Mi a jelentősége ennek a zárásnak?

Arra utaló jelzés, hogy a katasztrófa után is van élet, még akkor is van, ha ezt a katasztrófát egyetlen ember sem éli túl. Valamilyen lények viszik tovább az élőlények életét. A lelkész és a tanító, miután megvizsgálták, miként vannak ezzel a sok emberhalállal, nem felelősek-e, ugyanott folytatják, ahol elhagyták. Ez nem föltétlenül jó, hiszen az ember egy sereg megoldatlan gondját a szőnyeg alá söpri, de miként másként folytathatná az életét?

– Az íráshoz szükséges jegyzeteit a Berlini Művészeti Akadémiától kellett visszakérnie. Miért ott helyezte el a kéziratait?

Tagja vagyok ennek az akadémiának, érdeklődést mutattak iránta. Már elég öreg vagyok hozzá, úgyhogy hazámban is eszébe juthatott volna valakinek, hogy mit akarok én ezzel a sok papírral tenni.