Népszabadság, 1996. június 10.
KÁLMÁN LÁSZLÓ
Aszódi Ilona Katalint alaposan félreinformálták arról, hogy mi a liberalizmus, és mi van Magyarországon (Népszabadság, 1996. május 20.). De az is lehet, hogy teljesen magától „találta ki Magyarországot”. Abból indul ki, hogy a liberalizmus fogalmát (1) azonosítja a libertinizmussal („a teljes emberi szabadság igényével lép fel”); (2) eleve radikálisnak minősíti („a szokatlan fordulat, a hagyományok megbontása”). Ezek után levonja a következtetést (miből?), hogy „társadalmi támogatottságuk lényegesen gyengébb érdekérvényesítő erejüknél”. Szerintem a liberalizmus elsősorban az állam atyáskodó szerepét tartja elkerülendőnek; nem hiszem, hogy ennek olyan csekély volna a társadalmi támogatottsága. Teljesen alaptalan tehát, hogy „a megugró bűnözésre (korrupcióra, csalásokra) adott liberális válasz” az lenne, hogy „ez a szabadság ára”. Ezt még egy radikális liberális sem gondolhatja, tudomásom szerint mértékadó politikus nem is mondott ilyet.
Rosszalja azonban a szerző azoknak a zsidózó „konzervatívoknak” a tevékenységét, akik „a liberális értelmiségi elit” állítólagos túlhatalmát a régi hagyományok szerint a nemzetközi (vagy belföldi) zsidó összeesküvésnek tulajdonítják. Óva inti őket ettől az elmélettől, mondván: „A liberális értelmiség ugyanis nem azonos a zsidó értelmiséggel, noha kétségtelen tény, hogy a zsidó értelmiség nagy része liberális.” Kétségtelen tény? Honnan tetszett ezt venni? Az úgynevezett „zsidó értelmiség” egy része (mekkora része?) cionista, egy része (mekkora?) vallásos, egy része erősen baloldali (mennyien vannak? — egyesek szerint éppen hogy ez utóbbiak vannak többségben). Liberalizmusra csak azok szoktak hajlani, akik mindezeken a csoportokon kívül vannak. Nekem már az sem világos, kik számítanak „zsidó értelmiséginek” (a nagyszülőket számoljuk?, vagy azt, hogy ki fizet hitközségi adót?): arról aztán végképp nincsenek számok, adatok, hogy milyen az ideológiai megoszlásuk.
Írása következő részében A. I. K. kifejti, hogy szerinte a társadalom valamiféle „éretlensége” miatt az állam atyáskodó szerepére igenis szükség van. Ezen azonban szinte kizárólag azt érti, hogy szükség van viszonylag hagyományos büntetőjogra. Nem tudom, ki vonta ezt egyáltalán kétségbe. Csak a cikk vége felé derül ki, hogy esetleg a Kis János által kirobbantott vitára gondol. Úgy tesz, mintha a szólásszabadság korlátozása ugyanabba a hagyományos jogba tartozna, mint a gazdasági bűnözés és a korrupció üldözése. Sőt burkoltan úgy tesz, mintha a rendszerváltás óta történt szerencsétlen események, hogy a törvények nem voltak elég hatékonyak a korrupcióval szemben, a liberálisok kedve szerint történtek volna. Pedig azokat a törvényeket nagyrészt még az előző, „konzervatív”, részben pedig a mai, baloldali többségű parlamentnek köszönhettük.
Ráadásul a Kis János-féle hozzáállás mind a hagyományos jogrenddel, mind a „náci beszéd” és a hozzá hasonlók bizonyos korlátozásával összefér. Fogadjuk el, hogy a „gyűlöletbeszéd” csak annyiban korlátozandó, amennyiben (a) embercsoportok rágalmazását foglalja magában (például: „a zsidók, a liberálisok, a kék szeműek stb. hazaárulók”); vagy (b) embercsoportok elleni törvényellenes tevékenységre való felbujtást valósítanak meg (például: „zavarjuk ki az országból a zsidókat, a liberálisokat, a kék szeműeket stb.”). Ekkor nincs más dolgunk, mint hogy a szólásszabadságot amúgy is korlátozó jogintézményeket, a rágalmazás és a felbujtás tényállását ezekre is kiterjesszük. Ez a megoldás lenne a legkonzervatívabb (bizony, mert a már meglévő intézményeket használná fel), és egyúttal a liberálisok számára — gondolom — a leginkább elfogadható is.
Kálmán László
nyelvész