Itthon

Már a buszból látni, az utcán van a sor vége. Bent a portástól lehet érdeklődni, mi is a teendő, feltétlenül végig kell-e állni a sort, nem lehet-e elintézni telefonon mégis, de a portás nem tudja, nem arra való. Mellette fiatal, kisportolt alak, őrző-védő, a neki szimpatikus egyéneknek feldiktál két számot, még egy ajtóval beljebb van a házi telefon, mutatja. Ott is áll egy őrző-védő, annak is lehet magyarázni, az is kisportolt, üres szemű és fiatal, a házi telefonra mutat, amelyen már valakik beszélnek hosszasan, a dolgukat nem tudják elintézni, szentségelnek. Ha az ember tárcsázza az első melléket, a női hang máshová utasítja, ha az ember tárcsázza a másik számot, fölveszik és lecsapják, amint az ügyfél beleszól, ezt következetesen eljátsszák, amíg az ügyfél fel nem adja. Valaki a harmadik melléken végre elmondhatja, hogy hetek óta kilóg a folyosón a falból egy telefon, bármikor egy gyerek fejére eshet. Közben újabb emberek nyomulnának befelé, de az őrző-védő nem engedi őket tovább. Érdeklődnek az emberek, nincs-e olyan mellék, amelyen intéznek is valamit, az örző-védő azt mondja, hogy ő csak őrző-védő, a mellére bök, és valóban, van a mellén valami jelvény, olyan, mint egy kitüntetés. Az emberek leforrázva belátják, végig kell állniuk a sort nekik is, nem juthatnak fel az emeletre, ahol valamilyen ügyintézők lecsapdossák a telefont anélkül, hogy az ügyfelek panaszát meghallgatnák. Az értelmesebb ügyfelek talán arra gondolnak, hogy az ügyintézőkkel meg mindenütt máshol bánnak ugyanígy, preventív bosszúállás gyanánt, de mindegy, mire gondol az ember, be kell állni a sorba.

A negyven négyzetméternyi helyiségben — ez voltaképpen maga a bejárati folyosó — ácsorognak vagy negyvenen, levegő nincs. A portásfülkén kívül, amelyben dologtalanul lézengenek hatan, van egy reklamációs helyiség, valamint egy másik, egy nagyobb, amelyben üvegajtóval, üvegfallal a várakozóktól elválasztva kél ügyintéző üldögél, előttük egy-egy számítógép — oda törekszenek a várakozók valamennyien. A sor lassan halad, és nem fogy, mert újabb emberek jönnek befelé. Sok közöttük az idős ember, többnyire szatyorral a kezükben jönnek, mind azt hiszi, nem kell végigállnia a sort, mind a portásnál kezdi, aztán ugyanúgy beáll leforrázva a sor végére, mint a többiek. És a szokásos: valaki előzni akarja az egész sort, erre felháborodnak, kiabálnak, visítanak — ő csak valamit kérdezni akar —, tudjuk mi azt, hogy nemcsak kérdezni akar! A leghangosabb egy alacsony, tömzsi, fekete kabátos öregasszony, mocskosnak tűnik ő is meg mellette a levegő, a lába alatt a kőlapok, szájából zúdul az átok.

Fél óra, egy óra, másfél óra, nagy időközökben csosszannak odébb, a bejárati folyosóban már vagy hatvan ember szorong, zömükben idős emberek, pedig ez telefonközpont, nem pedig orvosi rendelő. Az őrző-védők megdolgoznak a pénzükért, nem engednek fel az ügyintézőkhöz senkit. A portásfülke mellett, a falon is lóg egy készülék, de azon is hiába tárcsázzák a megadott mellékeket, az ügyintézők odabent, odafönt továbbra is lecsapják a készüléket, ha valaki beleszól. Jellemtől függően viselik el a megaláztatást az emberek, ezt lehet egy ideig figyelni, más szórakozás nemigen van.

Bejön egy magas, középkorú férfi, színész, az egyik tévésorozat sztárja, erre csönd lesz, ő is a belső házi készüléken akar beszélni, aztán kisvártatva visszajön és kimegy a bejárati ajtón, neki sem sikerült, de ő nem állt be a sorba, nyilván azt reméli, majd valaki kijárja helyette. A vénasszonyok csivitelni kezdenek, az egyik középkorú nő azt mondja, hogy őneki a sztár kollégája volt valahol, valamikor. Az alacsony, tömzsi, fekete kabátos öregasszony, a legfőbb kiabáló erre megenyhül, új témát talált, ezzel elmegy legalább húsz perc. Az öregasszony szeretné a sztár nevét kimondani, de nem sikerül neki, a sorban nyilván sokan kimondhatnák, nem mindenkinek van még annyira leépülve az agya, mint a lompos vénasszonynak, de nem mondja ki senki, hagyják kínlódni. A jobban öltözöttek látnivalóan próbálnak megsüketülni, ne hallják, miről beszélnek körülöttük, akik a rendszert szidják, mint egész életükben, és fillérekről beszélnek, meg a kivett egynapi szabadságról beszélnek, van, aki már harmadszor áll sorba ugyanazért.

Mire elérhető közelségbe kerül az ügyintézőhöz vezető üvegajtó, mindenki számára kiderül, miért van ennyi idős ember közöttük, és mit cipelnek a szatyrukban.

A telefonjukat cipelik, a telefonjukat adják le a központban ezek az idős, magányos emberek, mert a telefontársaság fölemelte a bérleti és az előfizetési díjat, és ők nem bírják már fizetni. Azért állnak sorba, hogy az egyetlen dologtól, ami őket még a külvilággal összeköti, megszabaduljanak. És aki végzett, boldogan jön ki az üvegajtón, mosolygósan. Végigállták a sort derekasan, a tervük sikerült, valamit elintéztek végre, jó napjuk van. Nem is sietnek már annyira kifelé, hosszan öltözködnek, hosszan húzzák fel a kesztyűt, a sapkát, a kalapot, még visszaszólnak a sorban állás közben megismertekhez, még búcsúzkodnak. Az üvegfalon túl pedig, egy jókora műanyag ládában, gyűlik szépen a rengeteg telefon, régi típusúak: feketék, zöldek, fehérek, és már kifolynak a telefonok a ládából, de még gyűlnek, mint Auschwitzban gyűltek a cipők, a bőröndök, a babák.

Spiró György