Népszabadság, 1996. június 1.
SPIRÓ GYÖRGY
Nyomorúságos ünnepei tartatnak ezekben az években a magyar könyvnek.
A magyar könyvszakmát politikai okokból, irigységből, bosszúból vagy csak a szokásos magyar bunkóságból kinyírták, az olvasókat inflációval és az úgynevezett világpiaci árakkal megnyomorították, a könyvesboltok jelentős részét megszüntették, a terjesztést szétverték vagy szétesett magától, az írókat marginalizálták és az írók is marginalizálták saját magukat, a tudományos kutatást lerohasztották, mindent elöntött a politikai meg egyéb pornográfia. Olyan országban történt ez, ahol a modern nemzet több mint kétszáz éve a magyar nyelvű írásbeliséghez kötődik, ahol az emberek tudatában minden anyanyelvi szónak a jelentésénél nagyobb kulturális súlya van, ahol egyáltalán az, hogy magyar, a nemzeti irodalom klasszicista és romantikus irodalma nélkül elképzelhetetlen.
A pénz uralma
Ehhez a romláshoz nem kellett sok idő, mindössze hét év. Valamirevaló magyar könyv ma jó esetben is csak tizedakkora példányszámban jelenhet meg, mint hét éve, és tízszeres árért és tizedannyi boltban kapható, ha kapható. A siralmas helyzeten való siránkozást rögtön kisajátították a soviniszták, européer liberális beállítottságú ember emiatt nem siránkozhat, politikailag tiltva van neki. Nem is siránkozik a liberális értelmiségi, bár rossz lelkiismerettel nem teszi. Amúgy sem igen olvas könyvet ma senki, nincs rá ideje, a megélhetésével törődik. A materialista ideológiát hirdető, alapvetően idealisztikus korszak véget ért, és elkövetkezett a valóban materiális gondolkodás: a pénz uralma. A betű nem üzlet, vagy csak akkor az, ha pornográf. Van is nekünk pornográfiánk dögivel. A szellemi értéket könyvhéten meg karácsonykor mutogatják reprezentációs célzattal, hogy azért van az nekünk még. De megvenni, elolvasni és élvezni olyan szűk réteg képes csak, amely a reformkorinál is vékonyabb.
A gyerekek nem tanulnak meg olvasni. A betűket még megtanulják, a mondatokat valahogy összeolvassák, de az írott szövegből nem áll össze a fejükben a vízió. Pontosan úgy, ahogyan a fejlett Nyugaton, amelynek sok évtizedes, bár gyorsan behozható előnye van hozzánk képest a neoanalfabetizmus fejlesztése terén. Aki olcsón bérmunkát végez, mert gyarmaton él, ne olvasson, minek az neki. Az egészségét se tartsa karban, van helyette más, ha feldobja a talpát A nyugatiak a maguk réges-régi szokása szerint azokkal a helyi rablóvezérekkel kötnek előnyös alkut, akik a törzsnek parancsolni tudnak, és tüzes vízért meg üveggyöngyökért a rabszolgákat szállítják. Nincs új a nap alatt. Ami nyugaton a demokrácia és a személyes szabadság szentsége, az a periférián a legelvetemültebb, leghaszonlesőbb kizsákmányolás. Így volt ez akkor is, amikor a magyar nemzettudatot kétszáz éve elkezdték gründolni az ősapák, történetesen könyveket írogatva. Sok szépséges könyvet írtak össze, amelyek most el vannak feledve, átmenetileg. De aki ma töredékes anyanyelvi tudásával dadog, habog, heherészik, bazdmegeket kever a beszédébe kínjában, amiért emberi érzelmeit és indulatait kifejezni nem képes, azért még ugyanazt a nyelvet használja, amelyet alig kétszáz éve pár tébolyultan lelkes magyar megújított. A könyvekbe zárt tudás megvan, csak lappang. A jövő könyvei még nincsenek meg, de már lappanganak. Nem lehet egy társadalmat a nyelvétől tartósan megfosztani. A nyelv egyúttal képzelet, merészség, játék, szenvedély, végzet, tragikum és komikum, maga a létezés. Az írásbeliség ennek rögzítése, maga az emlékezet. A könyv szentség, csak ma a szentségnek másik érinthetetlen oldala, a beteg, a fertőző, a kurvoid érzékelhető belőle. Nem olyan nagy baj. A könyv, a nyelv sok mindent túlél.
A kép hatalma
Szoktam csodálkozni, amikor a Guttenberg-galaxist siratják. Azt mondják, mindent elönt a képi kultúra, új a paradigma, mondják, az emtíví a jövő a klipjeivel, és a történelemnek vége, mondják, mintha nem várna ránk sok-sok helyi meg világháború és világbéke még. Szoktam csodálkozni, amikor az írásbeliség végét vaskos könyvekben meg betűket tartalmazó folyóiratokban hirdetik meg az egyébként többre és jobbra hivatott elmék. Mintha nem az volna az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatunk az elmúlt pár ezer évben, hogy ami egyszer kialakult, azt semmi erő később meg nem tudta szüntetni Ha egyszer a magyarok kétszáz éve úgy döntöttek, hogy nem németül meg latinul fognak beszélni és írni, hanem magyarul, és megújították a nyelvet, akkor ez a tett ezentúl visszavonhatatlan. Olykor elsüllyednek nemzetek a történelemben, mint ezt ősapáink is tudták — legföljebb a népek nem veszik körül részvevően a sírt, ezt már mi tudjuk — de ez azért elég ritka dolog, és az elmúlt évszázadokban nem nagyon volt erre példa, legalábbis Európában. Az ellenkezőjére igen: elfeledett nyelveken kezdtek újra beszélni meg írni valakik, akiknek az a nyelv nem az anyanyelvük volt, hanem megtanulandó feladat. Az a képi kultúra pedig, amelynek ha nem a pápái, de mindenesetre inkvizítori hajlandóságú kis jezsuitái támadtak mostanában nálunk, az a képi kultúra nem annyira mindenható, mint azt a prófétái, akik tíz éve még egészen mást prófétáltak, hirdetik.
Ahol a média valóban hatásos és szinte mindenható, például az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában, ott az emberek megdöbbentően sokat olvasnak. Könyveket is olvasnak — a könyvkiadás náluk a legjobb üzletek egyike. Persze, óriási a piac, meg hát mit is olvasnak szegények manapság, hát elég gyatra műveket, ha a mai szépirodalmi termésüket tekintem. De ami valóban a jövő, az Internetnek nevezett valami, nos, az Internetnek hála, az ifjabbak Nyugaton hihetetlen mennyiségű könyvet és folyóiratot olvasnak a hálózaton. Olvasnak, mert szövegoldalak milliárdjait lőtték már fel a különböző szerverekre, és azokról bármi bárhová letölthető. Nem kell bemenni a könyvesboltba vagy a könyvtárba, otthonról lehet lapozni, de azért az ma is könyvtár, és egyre több valóban létező könyvtár köteteit lövik fel rá. A könyv, mert egyszer megszületett, többé meghalni nem tud, legföljebb nem kódexmásolók cirkalmazzák a betűit, már nem is feltétlenül ólomba öntik, hanem mágnesesen, a nulla és az egy megbízható kombinációiban tárolják.
Amikor tavaly ősszel az Internet honlapjait egerésztem az Egyesült Államokban, még csak dilettáns novellácskák és egy-két József Attila volt fellőve rá magyarul. Ma már Karínthyt, Lázár Ervint és másokat is letölthet róla, akinek kedve szottyan rá. Azzal jöttem haza tél elején, hogy kitaláltam; az egész magyar irodalmat sürgősen fel kellene lőni az Internetre, Anonymusnál kezdve és a mai húszévesek zsengéivel végezve. Lehet, hogy ez több százezer, netalán egy-két millió oldal, de mi az egy közepes szervernek manapság. Aztán töltse le magának ebből akárki azt, amire éppen szüksége vagy kedve van. Kezdtem is tájékozódni, vajon hogyan lehetne ezt megcsinálni. Hiszen nem nagy munka: néhány amúgy is munka nélküli hivatásos gépíró pár hét alatt lemezre írhatja a magyar irodalom legjavát, aztán azt átviszik egy szerverre, és azontúl bárki bárhol a világon elérheti szinte ingyen, éljen bár Új-Zélandon vagy Apajpusztán, ha van számítógépe, és be van kapcsolva a rendszerbe. Csak az a kérdés, ki finanszírozza. Megfizetni valójában csak a gépírókat kell, meg azt, aki a magyar irodalom legjavát elkezdi válogatni és szerkeszteni. De később, mivel az Internet még szabad, más szerkesztő is fellövethet másféle műveket, a saját ízlésének megfelelően, az ízlésterror ki van zárva, a hozzáférés nincsen korlátozva, az Interneten egyelőre nincsen copyright. Biztosan lesz majd, és lesz majd cenzúra is, nagyhatalmi meg üzleti nyomás is, az égvilágon minden, ami a politikában és a gazdasági világháborúban ma létezik, de most még az Internet szabad. Csak az a kérdés, ki fizesse a válogatót meg a gépírókat.
Heteken át érdeklődtem, és kiderült, hogy ilyesmit Magyarországon egyelőre nem akar pénzelni senki, illetve már megvannak a maffiák, amelyek ezt-azt fel akarnak — állami pénzen — lőni, és azoknak a magyar irodalom nem üzlet. Ugyan van nekem is egy betéti társaságom — erre kényszerített újabban az én saját államom —, tehát jogosult lennék ezzel foglalkozni úgy is, mint cég, de az utánajárás, az előszobázás, a kuncsorgás elvenné az időmet attól, hogy a magyar irodalmat alkossam. S bár sok-sok magyar művet szeretek szenvedélyes szerelemmel, és kívánom, bárcsak mások is hozzájuk juthatnának, értelmes önzésem felülkerekedett, és inkább a műveimet írom egyelőre, noha egy-kétezer példánynál többet jó esetben sem tudok publikálni belőlük könyv alakban mostanság.
Ötlet a pénzre
De hadd adjam közre az ötletemet — a copyright az enyém, de jogdíjat nem kérek érte — a magyar könyv ünnepén: pénzelje a teljes magyar irodalom Internetre való fellövését a magyar állam.
Engem nem érdekel, milyen pártok vannak hatalmon éppen, és hogy hívják a köztársasági elnököt vagy királyt vagy akárkit, aki a legelső közjogi méltóság. A magyar állam felőlem lehet független vagy valamely külső hatalomtól függő. (Független magyar állam, úgy vélem, Mátyás király óta nem volt, ma sincsen, mégis élünk itten valahogy.) Aki csinovnyik lesz a magyar kormányzatban — hívhatják felőlem a csinovnyikot bégnek, elvtársnak vagy beamternek is akár a felső körökben szokásos és elkerülhetetlen személyes és pártpolitikai intrikák után, ami önfenntartása okán első dolga, tekintse második dolgának, hogy a magyar kultúrát terjessze. Ha ennek ma nem a bekötött könyv, hanem a számítógép az eszköze, akkor támogassa azt. Eleget lop tőlünk Árpád óta a mindenkori magyar állam, hogy ennyit azért a mindenkori áfa meg szja fejében visszajuttasson nekünk.
Tessék minden magyar iskolát, minden magyar háztartást bekötni az Internetbe, és tessék fellövetni a teljes magyar kultúrát. Hadd töltsenek le Bartókot, Lisztet, Csontváryt, Egry Józsefet és mindenkit, aki itt értéket alkotott a magyarul beszélő emberek — és minden jelentősebb írót, mert a szöveg-file fellövése a legegyszerűbb. Hadd legyen fönt egy óriási magyar Nemzeti Könyvtár — amelyet aktualizálni szinte semmibe sem kerül.
Előre látom, e program megvalósítására létrehoznak először is egy hivatalt miniszteri rangú kormánybiztossal; beleszól az Akadémia, és kijelöl bizonyos akadémikusokat, hogy egyeztessenek; beleszól a könyvszakma, és kijelöli a jelöltjeit a bizottságba; jelöltetnek egyetemi tanárok meg a hallgatói képviselet vezetői, feleszmélnek a pártok, mind a parlamenten belüliek, mind a parlamenten kívüliek, és a szavazati arányszámnak megfelelő arányszámot követelnek maguknak az ilyen-olyan albizottságokban; feleszmél a tévé és a rádió, és legalább elnökhelyettesi rangban vétójogot követel magának; óriási vita várható, vajon Gyöngyösi István a fellövendők közé kerülhet-e, és Rimay János külön fájlba kerüljön-e vagy Balassiéba, és vajon Bányai Kornél életműve megérdemli-e a fellövést. Előre látom, Janus Pannonius fellövése nagy viharokat fog kavarni: vajon latinul is fellőjék-e, vagy csak magyarul, és ha magyarul, ugyan milyen fordításban, urbánusban-é avagy népiesben, s bizonyos szavak helyett három pont alkalmazandó-e, vagy a Janus Pannonius által elkövetett nemzetgyalázó, erkölcstelen kitételek 18 éven felüliek számára egy külön chip révén mégis lehívhatók legyenek.
Az is kérdéses, tudom én, vajon a legalább húsz kuratóriumból csak az elnök, avagy az elnökhelyettes is részesüljön-e díjazásban, és hivatali kocsit meg titkárnőt csak az elnök kapjon-e vagy az elnökhelyettes is, s hogy a pártok delegáltjai a képviselői fizetés negyedét vagy négyszeresét kapják-e havonta; tudom, hogy semmi sem egyszerű.
Tudom továbbá, hogy a szlovákok Mednyánszky képeinek fellövését opponálni fogják, és Csontváry ügyében, aki Kosztka volt, jegyzékváltás várható Pozsonnyal; tudom, hogy Ady végül a közös román-szlovák-ukrán-szerb tiltakozás következtében csak akkor lesz szabadon letölthető, ha minden sora mellett egy-egy más nemzetbéli költő sora is olvasható, és Petőfi fellövése mellett igazából csak a kínaiak fognak a magyar ENSZ-képviselő mellett New Yorkban kiállni. Tudom, a magyar irodalmat befogadó szerverre mindenféle vírusokat fognak fellőni valakik, a magyar CS hamarosan úgy fog megjelenni a képernyőn, hogy a C fölött lesz egy kis valami, a hacsek, amiről a műveltebb magyar is csak annyit tud majd mondani, hogy olyan, mint az akszan, csak mégsem egészen, a „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád” valamennyi C betűje pedig T lesz, alatta kis farkincával. Tudom, hogy ebben az ügyben Hágáig kell majd elmenni, bár akkorra az is az Interneten lesz megközelíthető. Tudom én, semmi el nem tud veszni, ami egyszer már megvolt, sem a rossz, sem a jó. Mint látható, nem kergetek délibábot, megrögzött realista voltam világéletemben. De úgy gondolom, ezek a súlyos gondok is kezelhetők lesznek — ha a magyar állam egyszer valóban államként és magyarként hajlandó működni.
A könyvhetet azután is meg lehet majd tartani, miért ne. Kivonulhat a tévé és interjút készíthet sok íróval, még több kiadóval és az arra ténfergő olvasókkal. A tévések nyilván azokat az írókat fogják sztárolni akkor is, akik az Internetre nem jutottak fel, na meg sznobizmusból azokat, akik az Interneten angolul és franciául is olvashatók. Nagyon csinosak lesznek a tévé riporternői akkor is, hál’ istennek, és a rendezők meg az operatőrök fantasztikus képeket fognak — számítógépes technikával — egymásba folyatni: a költő fejéből elővarázsolják a muskátlit, a regényíró díszzsebkendőjéből hun lovasok törnek elő, kócsagtollas süvegükön a Parlamenttel, s a háttérben a citerazenekar olykor kilenclukú hídként üzemel. Hologramok ne kíméljenek. Nem számít; a giccs és a hivatalosság sem visszavonható, amióta valakik kitalálták.
Tudom, az Interneten az anyagok 99 százaléka szemét, és nehéz megtalálni azt, amit az ember keres. De hát lehet olyan fájlnevet adni a magyar irodalomnak, amely minden iskolára, minden könyvtárra kiírható, hogy mindenki megjegyezze, legyen mondjuk „http://lit.hu/com”. Óvodára is ki lehetne írni, elvégre Janikovszky-mesék már vannak fönt. Amire az embernek szüksége van, azt szépen letölti magának, és ha úgy gondolja, a képernyő túlságosan fárasztja a szemét, kinyomtatja, ás ha kedve tartja, be is kötteti. Mégiscsak könnyebb fekve könyvet olvasni, mint egy notebookot tartani a térdünkön. Hosszú távon az ilyesfajta könyvkészítés egészen biztosan olcsóbb, mint a könyvet a boltban megvenni. A könyv nem hal meg, ellenkezőleg.
Ötletemet, nem győzöm hangoztatni, ingyen adom; megvalósításához már csak az infrastruktúra hiányzik. Számításaim szerint a tavalyi privatizációs bevétel töredékéből finanszírozható. A jövő évi könyvhéten minden jelentős magyar mű CD-lemezét már be is lehetne mutatni.
Aki azt hiszi, humorizálok, az nagyon téved.
Spiró György