85 éve történt

1940. március 12-én Moszkvában aláírták a finn–szovjet békeszerződést.

Manapság, amikor a lenini–sztálini Szovjetunió méltó örököse, a Putyin vezette Oroszország Ukrajna ellen harmadik éve visel rablóháborút, és az USA elnöke azt hiszi, hogy az ukránok „kezdték” a háborúskodást, érdemes felidézni, mikor, hogyan, miért tört ki 1939. november 30-án a finn–szovjet háború. A mai posztszovjet nacionalista birodalomépítők propagandájának egyik központi eleme a Nagy Honvédő Háború. Soha nem arról beszélnek-írnak, hogy a II. világháború idején a hős szovjet nép kb. 8-10 millió katonája és legalább 12 millió polgári lakosa veszítette életét. A Nagy Honvédő Háború 1941. június 22-én kezdődött, ami igaz, így pontos. Viszont Európában és a Trump előtti Amerikában sokan emlékeznek arra, hogy 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírták a német–szovjet megnemtámadási szerződést. Majd (madarat tolláról…) szeptember 28-án aláírták a német–szovjet barátsági és határegyezményt. A balti államok és Finnország is a szovjet érdekszférába kerültek ezzel a két szerződéssel. A szovjet sajtó októberben már „vérrel megpecsételt” német–szovjet barátságról írt. Lengyel katonák, tisztek és civilek vérével megpecsételt náci–szovjet barátságról volt szó. Szeptember 17-én, amikor Sztálin felismerte, hogy Nagy-Britannia és Franciaország vezetői csak hadat üzentek Németországnak, de harcolni nem hajlandók, hátba támadta Lengyelországot. Észtország, Lettország és Litvánia vezetői heteken belül beleegyeztek, hogy kölcsönös segítségnyújtási, baráti, védelmi stb. szerződést kössenek a Szovjetunióval. A kölcsönösség jegyében a Vörös Hadsereg mindhárom országban katonai támaszpontokat szállt meg, illetve kezdett építeni. Arról az egyezményekben nem volt szó, hogy az észt, lett, litván hadseregek egységei is bevonulhatnak a Szovjetunióba. A „tárgyalások” idején (ezeken a szovjet ultimátumok végrehajtásának módját beszélték meg) Tallinn, Riga és Vilnius háztetői fölött a „baráti” szovjet légierő vadászgépei zúgtak el. Nem egyszer, többször. Október 5-én Sztálin Finnországgal is tárgyalásokat kezdeményezett. Ekkor még nem gondolta, hogy területi követeléseit a finnek visszautasítják. Remélte, hogy Hitler nem fogja a finneket támogatni, és növekvő aggodalommal figyelte, hogy „Nyugaton a helyzet változatlan”. Zajlik a „furcsa háború”, az angol és a francia katonák még farkasszemet sem nagyon néztek a német katonákkal, nemhogy hadműveletekbe kezdtek volna. A finnek biztos forrásból, magától Heinrich Himmlertől, az SS birodalmi vezetőjétől kapták az információt: ellenállhatnak, ha akarnak, de Németország nem fog segíteni. Gustaf Mannerheim marsall, finn főparancsnok úgy vélte, teljesíteni kell a szovjetek követeléseit. Sztálin nem attól tartott, hogy Finnország Leningrád megtámadására készül. Inkább attól félt, hogy ha a náci Németországgal összefognak, átengedik a Wehrmacht-csapatokat, megnyitják a Finn-öblöt a német hadihajók előtt. Churchill úgy vélte, hogy még mindig jobb, ha a balti államok a szovjetek, és nem a nácik fennhatósága alá kerülnek, és a Finnországgal szemben támasztott szovjet területi igényeket „teljesen természetesnek és legálisnak” nevezte. Ugyanilyen megértő volt a Horthy-rezsim akkori szélsőjobboldali ellenzékének egy része is. A Magyarság, a nácibarát Magyar Nemzeti Szocialista Párt napilapja ugyan 1939. december 1-i számában „őszintén sajnálta” a „kicsiny testvérnemzetet”, de azt elismerte, hogy a Finn-öböl „Leningrád kulcsa”, és jogos, ha a Szovjetunió ura akar lenni a Balti-tengernek is.

Az első szovjet követelések a Karéliai-szorosban a finn határ hátravonására vonatkoztak, ez még nem érintette volna a Mannerheim-erődítményrendszert. A Finn-öbölben egy sor szigetet „kértek”, és Hangö kikötőjét 30 évre „bérbe” akarták venni, északon pedig Petsamo környékén kívánták kissé kiigazítani a határt, biztosítani a Murmanszk kikötője felé vezető szárazföli és tengeri útvonalat. Először még felajánlottak a Finn kék-fehér könyv egykorú adatai szerint is 5,527 km² területet az összesen a finnektől „kért” területekért (2,760 km²). Utóbbi területen élt a finn lakosság 11 százaléka. A tárgyalások idején elterjedt Helsinkiben a történet, hogy amikor Sztálin meghallotta, hogy bármilyen határváltoztatáshoz erős parlamenti többség kell, azt mondta: „Bőven meglesz a 2/3, és odaszámíthatják a mi szavazatainkat is…” A finnek nem sokra becsülték a szovjet haderőt, a szovjetek pedig a finnek harci kedvében, ellenálló képességében kételkedtek. Nem hitték, hogy sem a nyugati hatalmak, sem Németország nem fog segíteni. Berlinből állítólag azt üzenték a finneknek, hogy az ellenállás céltalan, ha engednek, akkor majd ők megpróbálják az oroszok követeléseit mérsékelni.

A tárgyalások november közepén megszakadtak, majd a szovjet újságok november 26-án hírül adták, hogy az egyik határ menti városkát, Mainilát a finn tüzérség lőtte. A városkát valóban tüzérségi tűz alá vették, de nem a finn, hanem a Vörös Hadsereg tüzérei. A szovjetek hiába követelték, a finnek nem voltak hajlandók bocsánatot kérni azért, amit el sem követtek. Moszkva megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Helsinkivel, majd november 30-án támadásra vezényelték a vöröskatonákat. 200 ezer finn katona állt szemben az ötszörös túlerővel, a kétezer tankkal, repülőgépek, nehéztüzérség és légvédelmi ágyúk nélkül.

A vöröskatonák megfelelő téli felszerelés nélkül rohantak neki a Mannerheim-vonalnak, és a Ladoga-tó mentén sem tudtak előrehaladni. A Vörös Hadsereget rendkívüli mértékben meggyengítették az 1937–1939-es „tisztogatások”. Gyakorlatilag lefejezték a Vörös Hadsereget. Öt marsalljából kettő, Vorosilov és Bugyonnij ugyan életben maradt, de a modern hadászathoz nem értettek, sok százezer szovjet katona 1941 júniusában-júliusában miattuk is veszítette életét. A 16 hadseregparancsnok közül 14-et, a 67 hadtestparancsnok közül 60-at végeztek ki. Japán hírszerzők úgy értesültek, hogy legalább 35-45 ezer alacsonyabb rangú tisztet végeztek ki vagy zártak a Gulág-szigetcsoport valamelyik táborába. Arra biztatták a katonákat, hogy feljebbvalóikat mint ellenséges kémeket, szabotőröket jelentsék fel a legkisebb gyanú esetén. Goebbels erre utalt 1940. március 15-én, amikor naplójában némi gúnnyal jegyezte meg: „Ha Sztálin agyonlöveti a tábornokait, akkor legalább nem nekünk kell ezt megtenni.”

A szovjet támadás után a finnek már hajlandók lettek volna tárgyalni, de Sztálinék közölték, hogy ők már békét kötöttek az Otto Kuusinen vezette (szovjet kollaboráns) kormánnyal, ők, egyedül ők elismerték az úgynevezett Finn Demokratikus Köztársaságot (FDK). A december 2-án aláírt „kölcsönös segítségnyújtási és barátsági szerződés” értelmében a Szovjetunió 70 ezer km² területet „ajándékozott” az FDK-nak, cserébe csak 3970 km² területet kapott. Valamint még néhány szigetet a Finn-öbölben, a Hangö-félszigetet stb., de ezekért, állította a TASZSZ, a Szovjetunió 300 millió finn márkát fizetett az FDK-nak. A békeszerződést Molotov és Kuusinen írta alá.

Sztálin óriási meglepetésére a finnek annak ellenére ellenálltak, hogy Németország nemhogy nem segített nekik, de még a magyar önkénteseket sem engedte át a területén. A világ közvéleménye meg hiába ünnepelte a hős finn Dávidot, aki sikeresen szembeszállt az orosz Góliáttal, Svédország kormánya még angol repülőgépeket sem akart átengedni területe fölött, annyira félt a németektől. A nemzetközi közvélemény nyomása csak arra volt elegendő, hogy a Szovjetuniót 1939. december 5-én kizárják a Népszövetségből. A TASZSZ közleménye szerint: „Ez a hülye döntés csak szerencsétlen szerzőit kompromittálja és ironikus mosolyra késztet.”

A Vörös Hadsereg az első hetekben képtelen volt megszervezni a csapatok utánpótlását, nekivezényelték a Mannerheim-erődvonalnak a gyalogságot, természetesen az egyetlen „eredmény” az volt, hogy naponta ezrével estek el a vöröskatonák. Nem voltak elegendő számban síelni tudó katonáik, a képzetlen tiszteknek meg fogalmuk sem volt, hogyan szálljanak szembe az északi területeken gerillataktikát alkalmazó finn katonákkal. 1940 január elején Mannerheim azt mondta, hogy ki tudnak tartani, ha kapnak Angliától (és persze Franciaországtól) harci repülőgépeket, lőszert, tüzérséget, légvédelmi ágyúkat. Jó lenne, ha legalább 30 ezer külföldi katona is jönne, közölte, és utalt arra, hogy annak idején az olaszok és a németek is beavatkoztak a spanyol polgárháborúba. Elég komoly tervek, de csak tervek születtek Londonban és Párizsban a bakui olajmezők (le)bombázásáról. 1940 januárjában érte a Vörös Hadsereget az egyik legsúlyosabb katonai vereség, amikor Soumussalminál megpróbálták kettévágni Finnországot.

A Vörös Hadsereg túlereje 1940 februárjára felőrölte a finn hadsereget. Egymillió katonával támadtak, ez a hadra fogható erők 40 százaléka volt. Ha nehezen is, de rájöttek a Vörös Hadsereg vezetői, hogy a befagyott Ladoga-tó jegén meg lehet kerülni a Mannerheim-erődítmény vonalát. A finn katonák kimerültek. A szovjetek megüzenték, hogy számukra továbbra is Leningrád biztonsága a fő, azt a határt követelik, amit még 1721-ben Nagy Péter húzott meg. Ez sokkal több volt, mint amit 1939 októberében „kértek”, de sokkal kevesebb, mint ha Kuusinen vezetésével egy kommunista bábkormány uralma alá hajtották volna a finneket. A Finn Demokratikus Köztársaságról és magáról Kuusinenről Sztálin nem valószínű, hogy „megfeledkezett”, csak „jégre tette” finn elvtársait. Mannerheim azzal érvelt a szovjet feltételek elfogadása mellett, hogy a nyugati segítség csak „túl későn érkezett volna, és túl kevés lett volna. Most megmenthetjük Finnország testét, azon az áron, hogy az egyik lábunkat hagyjuk leoperálni.”

Az 1940. március 12-én Moszkvában aláírt békeszerződés értelmében a szovjetek megszerezték a Karéliai-félszigetet, Kelet-Karélia egy részét, néhány szigetet a Finn-öbölben; Hangö kikötőjét és környékét pedig 30 évre „bérbe” vették, ott katonai-tengeri támaszpontot létesítettek.

A Vörös Hadsereg 126 875 katonát veszített a téli háború 105 napja alatt, többet, mint Afganisztánban tíz év alatt. Amikor évekkel a második világháború után észak-koreai szövetségesei panaszkodtak Sztálinnak, azt mondta, nem érti, mi a bajuk, hiszen csak katonákat, embereket veszítettek…

A finn hadsereg 26 662 katonája áldozta életét hazája védelmében. Figyelemre méltó, hogy a finn civil áldozatok száma alig érte el a kétezer főt. A szovjet politikai vezetés legalább 25 ezer finn hadifoglyot „várt”. Nekik akartak a hadifogolytáborokban „helyet csinálni”, ezért 1940. március 5-én elkezdték lemészárolni Katyńban és környékén az 1939. szeptemberi szovjet–lengyel háború idején hadifogságba esett lengyel tiszteket. Összesen 22 ezer főt gyilkoltak halomra a következő hetekben.

Voltak pozitív eredményei is a téli háborúnak. Vorosilov marsallt még 1940 januárjában leváltották, mivel kudarcot kudarcra halmozott a finn fronton. Helyére Tyimosenko került. A Vörös Hadseregben visszaállították a tiszti rangokat, megszilárdították a fegyelmet, ezrével bocsátották szabadon a Gulágról a tiszteket, főtiszteket. A téli háború tanulságait is levonva, megfelelő téli felszereléssel látták el a Vörös Hadsereget, beindították a T–34-es tankok sorozatgyártását, jelentősen fejlesztették a tüzérséget. A német támadástól rettegő Sztálin gyáva, megalkuvó politikájával előidézte mindazt, aminek megakadályozásáért 1939 telén megindította a téli háborút. Nemcsak élelmiszert, stratégiai nyersanyagokat, kőolajat stb. szállított 1939–1941 folyamán hatalmas mennyiségben Németországnak, de szó nélkül tűrte a finn hadsereg felfegyverzését, a német csapatok egyre nagyobb számú felvonulását a most már egyáltalán nem semleges Finnországban. Hitler a téli háború alatt készült fénykép- és híradófelvételekkel is biztatta tábornokait, amikor arról győzködte őket, hogy a Vörös Hadsereg fej (ti. vezérkar, képzett tisztikar) nélküli óriás. Leningrád blokádját 1941–1943-ban a finn hadsereg egységei is biztosították. 1,5 millió szovjet katona és civil esett el, pusztult éhen a városban.

1944. szeptember 19-én írták alá a harmadik finn–szovjet békeszerződést. Itt Sztálin megint nagy önmérsékletet tanúsított. Kuusinen ugrásra készen várakozott, de most sem juttatta őt hatalomra a „Gazda”. Csak helyreállították az 1941. január 1-jén érvényben lévő határokat, Petsamót és környékét a Szovjetunióhoz csatolták, Finnországot kötelezték arra, hogy nyolc év alatt fizessen 300 millió USD értékű jóvátételt (35 USD = 1 uncia arany) nyersanyagokban, gépekben, tengeri és folyami hajókban. Utóbbiak gyártására építették ki a mai modern finn hajógyártó ipart. A békeszerződésnek diszkrét bájt kölcsönzött, hogy külön pontban írták elő nemcsak azt, amit természetesnek tekinthetünk, hogy oszlassák fel a fasiszta szervezeteket, állítsák bíróság elé a háborús bűnösöket, hanem Sztálinék kötelezték Finnországot arra is, hogy biztosítsa a szólás- és sajtószabadságot.

Finnország a II. világháború után semleges maradt, a szovjet bel- és külpolitikát még halkan sem bírálták, egészen 2022 februárjáig. Putyin rettegése a NATO-tól nemcsak Ukrajna megtámadásához vezetett, hanem ahhoz is, hogy Svédország (2024-ben) és Finnország (2023-ban) feladta semlegességét és a NATO tagja lett. Talán ez tekinthető a téli háború igazi lezárásának.