Népszabadság, 1996. március 2.
MEGYESI GUSZTÁV
Nem tudom, lehet-e még jelentkezni a déli-sarki túrára. A tegnapi hírek szerint ugyanis még ebben az évben útnak indul az első magyar antarktiszi expedíció. Igaz, nincsenek valami sokan, mindössze hárman. Az érdektelenség nyilván a rossz PR-munkának és az utazási irodák rugalmatlanságának tudható be. Nemigen hirdetik a sarki napokat, sem gyerekkedvezménnyel, sem anélkül, még olyat sem olvasni, hogy egyet fizet, kettőt kap.
Pedig volna az útra tömegigény. Az információk szerint a panoráma elsőrangú, minden szállás garantáltan a tengerpartra és a hegycsúcsokra néz, átverés kizárva. Akklimatizálódási nehézségektől nem kell tartani, az expedíció a nemzetközi besorolás szerint a „legolcsóbb, nem támogatott” kategóriába tartozik. Ennek megfelelően nincs méregdrága közlekedés, buszbérlet, szakaszjegy, a turista kizárólag gyalogosan vagy a szintén kifizetődő szánkóval bolyonghat a jégmezőkön, fejenként százhatvan kiló teherrel a hátán. De ha túllépi, akkor sincs súlytöbbletadó, ilyesmi, ha ugyan akad még manapság átlagos magyar család, amelynél százhatvan kilónyi mozdítható teher van. Gázdíj, villanydíj ismeretlen fogalom, csatorna- és szemétdíj szóba sem jöhet, a tehetősebbek maximum paraffinkályhával fűtenek, a megszorultak fókahájjal, de még a koszt is évi húsz forintból kijön, japán tudósok épp most fedeztek fel egy rizsfajtát a vidéken, fagypont alatt is vidáman virágzik, igaz, a termése fényezetlen és nincs rajta forgalmi adó.
Honvágy kizárva.
Egy idő után talán már azt sem bánná az ember, ha a túra végén bejelentenék: az utazási iroda időközben csődbe jutott, mindenki marad.
Megyesi Gusztáv