A válság

A szocialista-liberális kormánykoalíció a végét járja.

A két kormánypárt közötti történeti és világszemléleti ellentétet — amely a Békési- és a Nagy Sándor-ügyben még követhető volt — mára sajnos elfödi a származékos eljárási és hatalomtechnikai konfliktus. Ebben is akad megfigyelők számára tanulságos mentalitásbeli különbség, de ez nem sokat számít. A várható pártküzdelmekben és sajtópolémiákban sokat firtatják majd, hogy a kormánykoalíció fölbomlásáért ki a felelős — vagy ha valamilyen csoda folytán a kormány csak meggyöngül, azért ki a hibás de ez is viszonylag jelentéktelen kérdés. A kérdés az, kár-e a balközép koalícióért. A részvevők bizonyára nem nagyon sajnálják, hiszen láthatólag elegük van egymásból.

Az én véleményem az, hogy kár érte. Ugyanazért gondolom így, amiért annak idején — kételyekkel és aggodalmakkal ugyan, de — támogattam a létrejöttét. De eljött az ideje annak, hogy újragondoljuk az egészet.

1989 kelet-európai fordulata, amely félresöpörte a forradalmi utópiából megmaradt romhalmazt, eltökélten nem javasolt új utópiát. Nem volt terve, nem volt filozófiája. Rousseau és Robespierre, Marx és Lenin, Gandhi és Nehru kapcsolatának nem volt párhuzama. Az utópia helyét betöltötte az adott (pedig minden addigi forradalom az Adott elleni lázadás volt), ez esetben a Nyugat, azaz: a „rajnai modell” korporatizált-szociáldemokratizált jóléti-etatista félkapitalizmusa. Az egyetlen félig-meddig forradalmi óhaj a korlátlan szólásszabadságé volt.

1989 nemzedéke a maga radikális eklektikájában nem vette tudomásul, hogy a szabadság és a méltóság, illetve a biztonság és az egyenlőség követelményhalmaza nem egykönnyen illeszthető össze — különösen modern társadalomban. Egy arisztokratikus közösségben a méltóság szabadság nélkül is kiküzdhető — Istentől a fejedelmen át lefelé terjedő érintéssel; a szolgálat (Istené és a lovagi-katonai följebbvalóé és a családfőé) nem szégyen, csak a fizikai munka az. Órepublikánus demokráciákban (Athénban vagy Velencében) a biztonságra egyenlőség nélkül is szert lehet tenni, mert a népgyűlési vagy tribunusi uralom (jogállam híján) kényére-kedvére kifoszthatja a gazdagokat, hogy táplálja és mulattassa a plebejusokat. Csak a fizikai munka gyalázatos.

A liberalizmus korai, arisztokratikus szakaszában a honorácior-virilista fölső réteg szabad volt, az egyenlőséget korlátozta a politikai passzivitás, a gondolatszabadságot a puritán konformizmus, a forradalmi veszélyt a nyomor és az írástudatlanság.

A legszabadabb és legegyenlőbb társadalomnak is van szimbolikus középpontja, amely az elismerés forrása: ha gyakorlati hatalma kicsi is, mindenki felé tekint. A Sorbonne a középkorban nem kormányzott, de kiátkozhatott. A tizennyolcadik századi párizsi filozófusszalonoknak nem volt hatalmuk, de akit kinevettek, az el volt intézve. A másfél száz évig liberális többségű (whig) parlament Angliában elvesztette Sir Horace Walpole alatt a befolyását a nagy kereskedelmi társaságok, a korona, a gyarmati és katonai közigazgatás javára, de mégis az számított, amit ott mondtak.

A kelet-európai új demokráciák szimbolikus középpontja az átpolitizált, militáns televízió lett. 1989 forradalmárai nem a Bastille-t és a Téli Palotát (és végképp nem a Sorbonne-t) rohamozták meg, hanem a tévéstúdiókat és adótornyokat. Nem a szamizdat terjesztette el a fogyasztói demokrácia eszményeit, hanem a parabolaantenna és a rövidhullámú rádió.

Nem az eszmék csatája zajlott, hanem az eszmék elterjesztéséé: a szabadság ma nem a gondolkodás, hanem a közlés szabadsága. A gondolkodásnak néha van eredménye (az igazság), amely lezárja a vitát. A közlés szabadsága potenciálisan végtelen — ameddig mindenki hozzá nem fér —, ezért az új forradalom utópiája nem a szabad köztársaság, hanem az Internet, a korlátlan antiintellektuális kommunikáció, az interaktív közvetett érzékiség.

1990 és 1994 között lezajlott a nagy csata a televízióért (ez volt a politikai küzdelem lényege). A szélsőjobboldal rövid időre megszüntette a rádió és a televízió antiracionális, élveteg pluralizmusát, és evvel akaratlanul visszatért a jakobinus utópiához, az egyetlenhez, amelyet 1989 biztosan elutasított, és bele is bukott a lehetetlen kísérletbe. (Ezt a célt csak háborúval lehet elérni, amint azt a szerb és horvát tévé példaszerű története mutatja.)

A balközép kormánykoalíció ugyan nem fölszabadította, csak semlegesítette a tévét, hátat fordított a szimbolikus középpontnak (ez már csak Torgyánt érdekli, ezért van sikere — ő nem cenzúrázni akar, hanem szerepelni), és megkezdte a rendszerváltás „rendetlenségének” fölszámolását. Mind a szimbólumok, mind a törvény- és rendeletgyártás terén a szocialista-liberális kormánykoalíció föladata a depolitizálás volt (a szocialisták jelszava: „Szakértelmet a kormányra!”, nem volt szó szerint értendő, azt jelentette: „Ki a politikusokkal a kormányból!”), de maga a koalíció ténye beengedte a politikát a hátsó ajtón.

Kelet-Európa politikai álma még mindig — sajna — Lenin álma: a „dolgok” kormányzása az „emberek” kormányzása helyett, azaz: a politika — igazgatás. Hagyjuk az üres dumát (a mi esetünkben: a nacionalista retorikát) — mondta a Horn-Kuncze-kormány ehelyett „oldjuk meg a problémákat”. Vitatkozni arról, hogy micsoda is a probléma: ez politika. Adottnak tekinteni a problémát, és kísérletet tenni technikai megoldására: ez közigazgatás vagy igazgatásmenedzselés.

A közvélemény imádta a depolitizálást, de kifogásai ugyanakkor igenis politikaiak voltak: a közvélemény szerint a probléma nem a mérleghiány, a nemzeti termék 90 százalékára rúgó külső és belső adósság, a gazdasági szerkezet elmaradottsága, a befektetések kicsinysége, az improduktív megtakarítások növekedése (más szóval: a rémületes jövő), hanem a fogyasztói árszínvonal (más szóval: az aggasztó jelen).

Az igazgatás nem politikai vitára, hanem szakvéleményre és működési tapasztalatra, illetve hierarchikus szokásjogra, ágazati vetélkedésre épül: ez utóbbiak mind a takarékossági intézkedéseket, az inflációellenes „politikát” (policy) sugallták. A közvélemény nyomására azonban a szocialista miniszterelnök a szociálliberális pénzügyminiszter (Békési) elleni offenzívájával megnyitotta a koalíciós belviszályok évadját, és visszacsempészte a Politikát (politics) abban a hiszemben, hogy ez csak igazgatási irányvonal (policy) kérdése maradhat.

A baloldali médiaértelmiség ekkor szembefordult a liberalizmussal, de a Politikát (politics) visszacsempésző Horn miniszterelnöknek sem bocsátott meg, pedig Horn az igazgatás, nem a politikai vita híve. Horn ekkor kénytelen volt az apparátus helyett a pártjára támaszkodni, tehát kénytelen-kelletlen nem bürokratikus, hanem politikai módon járt el ismét.

Közben az eredetileg „ideologikus” és „politizáló” SZDSZ vette föl az igazgatási-bürokratikus stílust: Pető pártelnök nem azt mondta, hogy a miniszterelnök téved, hanem azt, hogy „nem egyeztet” (vagyis nem azt, hogy rossz politikus, hanem azt, hogy rossz hivatalnok), Kuncze miniszterelnök-helyettes arra célzott, hogy a miniszterelnök rögtönöz (tehát „szubjektív”, mint egy politikus, nem pedig „objektív”, mint egy funkcionárius). A szabaddemokraták a hűvös szakértelem és a kérlelhetetlen objektivitás álláspontjára helyezkedtek: nem az számít, hogy mit szeretnénk (az SZDSZ, mint IV. Henrik, szintén szeretné, hogy mindenkinek tyúk főjön a fazekában), hanem az, hogy mi a szükségszerű: az államháztartási reform.

Az SZDSZ-nek ebben történetesen igaza van, és a Nagy Sándor-féle vonal távol tartásával nagy szolgálatot tett a magyar gazdaságnak. De az SZDSZ — saját hagyományaival ellentétben — hivatalnoki-igazgatási retorikát, azaz antipolitikus retorikát használt. A liberálisok nem mondták, amit mondaniuk kellett volna, ha politizálnak: a haza veszélyben van, mindenki teljesítse a kötelességét. Egy hajóban ülünk, a lékfúrástól szíveskedjenek eltekinteni. Az ország gazdasága nagyrészt fikció, mindenki méltóztassék áldozatot hozni. A hon sorsa sanyarú, most válik el, ki a hazafi, s kinek jár a szája csupán.

De persze nem lehet az érdekek, a szükségszerűség és a kötelezettségek (a honpolgári erény) terminológiáját egyszerre használni. Nem lehet azt mondani: polgártársam, teljesítsd a kötelességedet, és még jól is jársz. Nem lehet azt állítani: ez szükségszerű, tehát tedd azt — a szükségszerűség bürokratikus hangsúlyozása kizárja a cselekvést, tehát a cselekvésre való fölhívást is. Ám ha az állam nem takarékoskodik, akkor nekünk lesz kevesebb a pénzünk — hiszen az államnak nincs saját pénze, csak az állampolgároké.

Az SZDSZ a bürokratikus éthoszt annyira komolyan vette, hogy lemondott az emberi jogi politizálásról, eltűrte a rend- és határőrség brutális önkényeskedését, és a rendészeti apparátus sztálinista-kádárista személyzetével és szemléletével szemben nem tett semmit, a kisebbségeket és a menekülőket sorsukra hagyta — elvei nem szűntek meg, csak nem funkcionálnak. Az SZDSZ emberi jogi, humanista liberalizmusa politikai, tehát megosztja a közvéleményt. A piactámogató közgazdasági-igazgatási attitűd is megosztja a közvéleményt, de („szükségszerű” lévén) nem politikai, tehát nincs alternatívája.

A kapitalizmus nem volt politikai probléma a szabaddemokraták számára, de a szocialistáknak ez nem igazgatási kérdés, mert náluk van alternatívája a magántulajdonon alapuló tőkés piacgazdaságnak. Ezért Békési és Bokros „hivatalnok” volt a liberálisok, ám „politikus” a szocialisták számára. Az előbbieket nem kényszerítette politikára, az utóbbiakat igen. A közös kormányprogramban a szocialisták elrekesztették mindenfajta visszarendeződés útját (ez volt utóvégre a koalíció létértelme). De a demokrácia melletti elkötelezettség már nem politikai, viszont az államtalanitás (a liberálisoktól átvett és a pénzügyi bürokrácia, a „szakértők” által támogatott programpont) igen.

A rendszerváltás dekadens játékszabályai szerint aki bármilyen témát átpolitizál, az rajtaveszít. (Ezen bukott el az MDF is, kevésbé azon, hogy föltehetőleg rosszul politizált; a néhai Fidesz is azon bukott el, hogy saját liberalizmusát nem tovább nem elemezhető sajátosságnak, hanem vitakérdésnek tekintette: a kelet-európai politikában a politika halálos vétek. Ez tragikomikus, de tény. Figyeljék csak meg a lengyel elnökválasztást!) A szocialisták azt gondolták, hogy mivel a kapitalizmus nem népszerű (ami igaz), érdemes középponti harci kérdéssé tenni (ami fatális tévedés).

A liberálisoknak nem lehet fölróni a „piacot” (ez nem a véleményük egy vitában, hanem a tulajdonságuk, amivel nem lehet vitatkozni — így a kelet-európai közvélemény), mert ez a lényegük, tehát a liberálisok számára ez nem valódi politikai kérdés; de a „piac” a szocialistákat átpolitizálja. A szabaddemokraták persze hogy támogatták Békésit és Bokrost (bár szerintem messze nem eléggé), de a szocialisták akár Nagyot, Schalkhammert, Szöllősinét is támogathatták volna. Az szép volt, hogy Kovács Pál, Katona és Pál miniszterek „elvi okokból” voltak kénytelenek távozni, de evvel gyöngítenék az MSZP egykor sikeres antipolitikus, igazgatási karakterét.

A bürokratikus éthosz a demokráciában persze éppúgy alá van vetve a közvélemény ítéletének, mint a „politika”. Az igazgatás sikere, ha teljesül az, amit a közvélemény úgy vár el, mint vitathatatlanul szükségszerűt, azaz természetest: ez a növekedés és a jólét. Mivel ez rövid távon bizonyosan teljesíthetetlen, és mivel ha az igazgatás vitatkozik a közvéleménnyel, átpolitizálódik és megbukik — ezért az igazgatás a saját maga politikáját teszi meg bűnbakká: a politika (ez esetben a koalíciós egyeztetés) „zavar”. Ezt kell kiiktatni, véli – föltehetőleg őszintén — a miniszterelnök, és akkor neki lehet látni a „munkának”.

Mi a „kormányzati munka” célja? Ami szükségszerűnek, objektívnak, természetesnek tetszik — az epikureus-utilitárius-pozitivista korszellem szerint azaz: a jólét növelése, a szenvedés (és a félelem) csökkentése. (Ezt ma még — fura módon — a keresztyén egyházak sem merik kifogásolni. Pedig kétezer esztendeig mást gondoltak a kínról és az üdvösségről.) De a szocialisták (azaz a pénzügyi és a jóléti-szociális bürokrácia) nem egységesek ebben: a „szociálliberális” fináncbürokrácia szerint előbb szenvedni kell, ez majd később dialektikusan átcsap boldogságba. A „mechanikus materialista” szakszervezet, Hökosz, BIT stb. már most osztogatni akar. Nincs miből? — Ez szerintük retrográd burzsoá mítosz és „hamis tudat”.

A szabaddemokraták „igazgatásilag” támogatták a szociálfináncok bürokratikus-piaci „neoliberializmusát” — de amazoknak éppenséggel „politikai” támogatásra lett volna szükségük, tehát nem arra: a liberálisok ismerjék el, hogy a megszorítások nélkülözhetetlenek, hanem arra: tegyék közhírré, hogy a megszorító intézkedések (és támogatóik) jók. Ám a rendszerváltás antipolitikus dekadenciájának korában nem lehet olyasmiket mondani, hogy jó és gonosz. Még azt se, hogy helyes és helytelen.

Az tűnik föl sikeresnek, aki a szükségszerűség és objektivitás hallgatag szolgája. Az Állami Duma üres duma — mondja az antiparlamentáris, de főleg antipolitikus közvélemény, amely a diktatúra évtizedei alatt soha nem látta a vezetőit — a rejtett elit láthatatlansága az egyenlőség illúzióját kínálta —, most pedig esendőségük és uralmuk ténye betölti a képernyőt. A Központi Bizottságot nem sugározták, de a parlamentet közvetítik; régebben mintha nem lett volna politikai uralom, ma mintha lenne. A szocialisták megpróbálták a televizuális, mediatizált demokráciát depolitizálni — erre kaptak megbízást a választóiktól. A szabaddemokraták megpróbálták átmenteni a rendszerváltás szabadságpátoszát — de minél szürkébben, minél egykedvűbben, minél ironikusabban: a liberális fapofa védmű a politikával szemben.

Az Antall-Boross-kormányok politizálták a nemzeti érzést: ez kudarcot vallott. A Hom-Kuncze-kormány politizálta az államtalanított piacot (azaz az élveteg szabadságvágyó individualizmust), és kudarcot vallott. A politika szinonimája most a „koalíciós probléma” lett: s mindennek, ami politikai a mai Kelet-Európábán, buknia kell. Ezért a balközép koalíció sorsa megpecsételődött.

A balközép koalíció megbízatása az lett volna, hogy befejezze a rendszerváltást — ami a permanens forradalom hívei, Saint-Just és Trockij szerint „ellenforradalmi föladat” vagy „árulás” —, eltemesse a radikalizmusát és konszolidálja az elismert vívmányait. Ez a megbízatás népszerű — a „forradalom a forradalomban” ideológiáját már csak a veszett (enragé) szélsőjobboldal képviseli, amely valamiféle fölkelésparódiát tervez október 23-ra (állítólag). A rendszerváltás soha nem volt igazán forradalmi, így hát a megbízatás — legyen vége! — paradox módon nem idegen a lényegétől. A folytonosság és a szakítás „dialektikus egysége”, amelyet a balközép kormánykoalíció megtestesített, a legkisebb rossz volt.

És a nyugalmas depolitizáltság annyira áhított össznépi zsibbadásának is vége.