Kommunisták

(Használati utasítás) Kommunistán a továbbiakban nem értjük a létező reálszoc hivatalnokait, karrieristáit, beletörődőit, kibekkelőit, politikailag vak siketnémáit. Kommunistán az alábbiakban nem értjük a közkeletű kelet-európai-politikai szidalmak egyikét sem, hiszen errefelé az a kiáltás: „Kommunista!”, semmi egyéb, mint a helytelenítés kifejezése, helyteleníteni pedig bármit lehet. Harmadszor, kommunistán az alábbiakban nem értünk senkit, aki belezavarodott a kelet-európai új demokráciába, és azt mondja, „bezzeg a Kádár”. Kommunistán az alábbiakban kommunistát értünk.

(Előversengés) A forradalmi szocializmus kétszáz esztendeje immár megköveteli a politikaelmélettől, hogy a harcok tüzétől elhúzódva a szemlélődés hűvösébe, gondolkodjék afelől, milyen is a természete annak a politikai mozgalomnak, amely a huszadik században végérvényesen megváltoztatta a világot. A kommunista világmozgalom tragikus bukása sajnos épp akkor történt, amikor a kommunizmus ellenfelei is mély világszemléleti és érzületi válságba sodródtak: ezért mind a gyászbeszédek, mind az örömódák kissé üresre sikerültek. A kommunizmushoz (előrebocsátom: joggal) tapadó szégyenbélyeg gátlásossá tette az elemzőket: minden mély belátás gyanús meghittségre utalhatott volna; amnéziás utókorunk (mert ez nem kor: ez csak utókor…) gyáván úgy tett, mintha már nem is értené azt, ami ennek az ezerszer átkozott huszadik századnak az esszenciája volt. Kéjjel merült a kor (az utókor!) az ostoba sekélyesség gübbenőjébe: placcs. De ez még csak nem is volt igazi butaság: csak megjátszottuk a szolga ostobát (hogy egy kommunistát idézzek). Tegyük föl a fő kérdést: miért haltak meg annyian?

(Seregszámla) Csakugyan a Gulag a kommunizmus lényege? A baloldali értelmiséget a Gulag nem zavarta az önkéntes vakságban. A harmincas évek közepétől (például Herling- Grudziński könyvéből, de más forrásból is) elég pontosan lehetett tudni, mi folyik a sztálini haláltáborokban. 1943-ban a Warner Brothers Co. Moszkvai küldetés címmel (Roosevelt elnök személyes nyomására) filmet forgatott a hírhedt Joseph E. Davies nagykövet emlékirata alapján a Szovjetunióról, amelyben Kulinyin, Molotov és Litvinov kedélyes, jóságos, békeszerető demokratákként jelennek meg, amelyben Visinszkij a pozitív hős, amelyben Buharin bűnösségét bizonyítottnak veszik, amelyben látjuk Trockijt Norvégiában tárgyalni Joaehim von Ribbentroppal. Az aljas totalitárius propagandának ezt a mesterművét államköltségen megnézették majdnem minden amerikai és brit katonával, a szovjet mozinézők tízmillióval; kínai verzióját is milliók látták. Davies nagykövet saját kópiáját együtt nézte Sztálinnal a Kremlben. A Buharin- és Radek-pör hollywoodi változata roppant hatásos. Az elhajlóktól csak undorodni lehet — ez volt a demokratikus Nyugat ítélete 1943-ban. Háborús taktika? Nem. Davies és Roosevelt épp úgy hitt Buharin, Trockij és Tuhacsevszkij hitlerista árulásában, mint mondjuk Tito vagy Dimitrov. Sőt szerintem inkább.

A második világháború után a nagy francia filozófus, Maurice Merleau-Ponty több művében (Humanizmus és terror, A dialektika kalandjai) igazolta a kirakatpöröket — akárcsak Julien Benda. Az írástudók árulásának világhírű szerzője, Babits bálványa, aki a Rajk-pörben az MDP és az FKP propagandistájául szegődött — méghozzá igen elmésen. Merleau-Ponty szerint közömbös, igazak voltak-e a vádak; a fontos az, hogy kinek a reflexiója hatol el a radikális forradalom mélységéig. Akié nem, az ugye… Merleau-Ponty persze nem volt párttag: dehogy. Az antifasiszta népfront jelvénye az a jégcsákány, amellyel Ramón Mercader megölte Trockijt (David Alfaro Siqueiros, a haladó festő tevőleges segélyével). No de épp ezen a héten a kolumbiai főváros, La Paz (a béke) röpülőterén Gábriel Garda Márquez, a Regényíró köszöntötte a Parancsnokot, Fidel Castro Ruz elvtársat, a Kubai KP, Államtanács és Minisztertanács elnökét. Ó Nobel-díjasok, barátaim. 1993 augusztusa. És nem is oly régen a Magyar Köztársaság szabadon választott demokratikus kormányának külügyminisztere J. professzor azt nyilatkozta a Tien An Men téri mészárlásról, legyintőlegesen, hogy „intermezzo”. Tudunk taljánul, ha köll. Mit nekünk néhány kínai diák. Maflák.

Szóval?

Tízmilliók nyomorultul elpusztultak. Más tízmilliók nyomorultul elbutultak. De hát tízmilliók mindig elpusztulnak, elbutulnak, tatárjárások, ilyesmik folytán. Hol a nóvum? — Ott, ahol értelmes, önzetlen, nagylelkű emberek azt gondolhatják, hogy ez nem is olyan iszonyú, ahol gondolható, hogy ez nem számít; hogy vannak „fontosabb szempontok”. A Római Birodalom bukása körül a nagy keresztyén apologéták, akik — akkor még — fütyültek Rómára, látván a népvándorlás barbár betolakodóinak rémtetteit, nem mondták, hogy: ugyan. Látták, hogy vége a világnak, nem bánták, de mégis azt mondták: — Jaj. Pfuj. — Pedig nem szerették e világot. Miért nem számított a huszadik század igazhívőinek ez a sok kínhalál, a saját szenvedésük, a tömérdek árulás? Miért nem kérdezték meg már a harmincas évek közepén, amikor már minden világos volt, hogy miért haltak meg annyian? Pedig ők (szemben a késő-ókori atyákkal) humanisták voltak, az élet szeretői, még az érzékiségé is: miért hát a sok csontváz? A sok halott halott, a sok eleven halott? Mivégre? Hogyan lehetett ezt elfogadni? Hogyan lehetett nem megsiratni őket, az ártatlanokat, akik elpusztultak kínok, bűz, bárgyúság közepette? Igen, megsiratni végre azokat, akik a Gulagban csak a gyilkosságot tanulták, és most kiszabadulván, gyilkolnak tovább. Mit tudnak egyebet? Kenyér, kés, pénisz. Ennyi maradt. Hogyhogy nem fájdult meg a radikális humanisták szíve oly sokáig? Mi történt? Gyerünk, elvtársak, elő a farbával.

Tudjuk jól, hogy a kommunista bűnbánat és töredelem zúzta szét a kommunista rendszert, nem a fegyverkezési verseny és nem a gazdasági összeomlás, A bűntudatból fakadt forradalmak (1956, 1968) valóban erkölcsi forradalmak voltak: a felháborodás ma már alig érthető momentumai. Nagy Imre kivégzése óta már nincsenek kommunisták. De addig! Mi történt addig?

(História) A világvégén már túlvagyunk. A világnak vége lett 1914-ben. Addigra mindent kipróbáltak már. Volt olyan társadalom, ahol csak az lehetett honpolgár, aki nemes volt, tehát ideje szabad, fizikai munkára nem kényszerült, élete nem más, mint szimbolikus reprezentáció. Nagylelkűség, hősiesség, erotika, végletes kaland. Volt olyan rend, amelyben a földi élet szerencsései nem élveztek tiszteletet, amelyben az aszkézis. a rejtőzködés, a vezeklés, a zarándoklat, a remeteség, a koldulás az eszmény (India, sok muszlim vidék ma is ilyen), ahol a csúcson a kontempláció áll, ahol a halál mindennél többet ér, ahonnan elvágyunk odatúlra, ahol a földi kötelékek lehullanak. Volt világ, amelyben a győzelem, az elegancia, a hadiszerencse, a hírnév ragyogott legfényesebben. Volt olyan társadalmi kozmosz, amelyben volt zárt magánház, családi otthon, megszelidített szerelem, ahol a haszon elve szerint, bévül a szív törvénye szerint folydogált az ember élete. Voltak olyan rendszerek, amelyekben az állam nem volt más, mint a királynak és fényes kíséretének átviharzó lovasrohama. Volt olyan szaturnuszi világrend, amelyben annyiszor fordult a szolga sorsa, hogy szabadabb volt, mint a büszke athéni és római köztársaság polgára, akinek önkényétől maga a polgár is rettegett, ahol nem merhetett hazabattyogni alkonyat előtt a piacról, mert arra ébredhetett, hogy száműzte a párt, amely az ő álmossága miatt került aznap többségbe. A törvényt hol a természet univerzális rendjéhez igazították, hol a racionálisan fölismerhető erkölcshöz. Némely államok harciasak voltak, arisztokratikusak, szegények és kegyetlenek, mások kommerciálisak, békések, gazdagok és félénkek. Tengeri hatalmak kihelyezték békétlenségeiket gyarmataikra, kontinentális hatalmak vallásháborúkkal törekedtek az elérhetetlen biztonságra. Egyben azonban mind hasonlítottak egymásra, igazolták, igazolni próbálták vagy igazoltnak tekintették azt, hogy lehetséges igazságos rend, s ez a rend összefügg valamelyik szociális eszménnyel, a jó élet valaminő eszményével, amely vagy kritikai ideál (megvilágítja jelen állapotunk erkölcsi tökéletlenségét), vagy egyszerűen megvan: itt van, így van, így kellene lennie. Az első világháború nyilvánvalóvá tette, hogy ez nincs így többé — amit persze Rousseau, Marx, Nitzsche előre sejtett.

A tizenhetedik-tizennyolcadik századi liberális utópia (az elmés nemes Spinozától kezdve) abban bízott, hogy a jó élet eszményét zárójelbe lehet tenni, hogy különféle életformák, életstílusok, magatartási preferenciák összevisszasága valami jóhoz vezet, spontánul, automatikusan, a cselekvők tudtán kívül: a világ gazdagabb lesz általa. Az emberek — gondolta Mandewille, Adam Smith, Hegel — követik egyéni érdekeiket; végeredmény: a közjó. Mandeville és Marx egyek a tudatosság lebecsülésében, az egyéni életterv irrelevanciájának gúnyos hangsúlyozásában. Mindegy, hogy a pasas mit akar: az ész csele (G. W. F. Hegel) túljár kicsiny egyedi eszén; akár a bűnös magánviselkedés is vezethet közerényhez, akárcsak a buta betétesek nyájmagatartása kedvező tőzsdei fejleményekhez.

De Marx tovább lépett: ő nem azt mondta, hogy minek kell lennie a természet vagy a kinyilatkoztatás törvénye szerint, hanem azt, hogy a modem társadalom cselekvésösszege hová vezet. A jó élet marxi eszménye egyszerűen eredője a tőkés termelés atomizált kuszaságának, egyben megoldás arra a kínzó erkölcsi problémára, hogy egyéni életvezetésünknek nincs politikai relevanciája; lehetünk önző, rossz honpolgárok, ám mégis hasznára lehetünk a köznek, mert pl. növeljük az összvagyont, serkentjük a kreativitást — és megfordítva. A liberális kapitalizmus anarchikus természete — vélte Marx — a legnagyobb bajt okozza: tevékenységünk célja elválik (idegen) tevékenységünk indítékától: pénzt akarunk, s ezért szonettet kell írnunk vagy öltönyt kell szabnunk — illetve el akarjuk terjeszteni művészi eszményeinket, s ezt akkor tehetjük, ha megveszik a képeinket; jól akarjuk kormányozni az államot, s ezért hízelegnünk (ti. hazudnunk) kell a választóinknak — illetve hatalmat, hírnevet és vagyont akarunk, s ezt a jó kormányzás ésszerű reményének fölvillantásával érhetjük el. A cél s az indíték szétválása (vő. meg Diderot és A szellem fenomenológiája; s mitől félt az öregedő Kant?) párhuzamos az életegész és a munka viszonyával: az, hogy különféle foglalkozások és társadalmi szerepek vannak („munkamegosztás”, „osztályharc”), biztosítéka annak, hogy tevékenységünk mindig idegen, lesz vágyainktól, szenvedélyeinktől. A munkamegosztás-elidegenedés-eldologiasodás marxi bírálata archaikus is: az archaikus világkép az egyes tevékenységtípusokhoz diszparát emberi természeteket (többesszám) sorolt: oratores, bellatores, laboratores, azaz imádkozók, harcosok, szántóvetők ősi hármassága a lélek ősi képéhez kapcsolódik. S amikor ez bomlani kezdett, a megoldás Platón számára is a kommunizmus volt. Ha nincs racionális-természetes lélekteória (vagy lélekfunkció-elmélet), akkor bizony a kommunizmus a kiút — föltéve, hogy óhajtjuk cél és indíték erkölcsi egységét.

Nos, a kommunisták óhajtották: a kommunista mozgalom voltaképpeni világnézeti alapja egy sajátos morális pszichológiában keresendő, amely az akaró-érző én uralma alá akarja vonni élettervünket-életrajzunkat (személyes szuverenitás). Erre nézve kedvező a liberális kapitalizmus anarchikusságának másik oldala: a dinamikus bővülés, a tudomány fejlődésének megjósolhatatlanságában rejlő statisztikus szabadság (bármi megtörténhet), a pluralizmus szüntelen kalandja, az egyéniség magára hagyatott, ám büszke önállósága. Ezért Marx kérdése ez volt: hogyan lehet megszüntetni a tőkés anarchiát eleddig biztosító munkamegosztást, elszigeteltséget, motivációs disszonanciát (cél és indíték szétválását) anélkül, hogy a dinamizmus, a „szabadság” csorbulna?

Erre a kérdésre a kommunista világmozgalom romantikus választ adott. Üdvtervének érvényességét — Marx filozófiai ízlésétől idegenül, de romantikus alapüzenetéhez közelien — vallásosan bizonyította, tanúságtétel révén. A kommunisták tagadhatatlan hősiessége, önfeláldozása, önmegtagadása (abnegatio), amely elment egészen önmaguk erkölcsi föláldozásáig is (vö. vallomások a terrorpörökben), „az igazságig keresztülhazudni magunkat” heroiko-groteszk, paradox pátosza igazolást nyújtott a legelvetelmültebb kegyetlenséghez, amelynek a világ mind ez idáig tanúja lehetett. Ha megteszem ezt magammal, ugyan miért ne tehetném meg veled? — ezt az amorális-vallásos-frivol kérdést vágta az arcunkba a szenvedő kommunista élcsapat évtizedeken keresztül. A Titkos Tan rettentő lényege: „a Párt” nem igazságtalan, a szocializmus előtt álló akadályokat nem részrehajlóan irtja. A kommunisták szenvedése a kommunisták szemében a rezsim titkos igazolásává vált. Mi haszna volt Trockijnak, Buharinnak, Rajknak, Kádárnak, Peng Tö-huaj-nak abból, hogy bolsevikok voltak? Talán a kínzás? A kommunista mozgalom a maga önromboló, mazochisztikus hősiességében találta meg rejtett igazolását. Ezért a Sötétség délben, a Beismerő vallomás, a Minden kényszer nélkül — sajnálom — a kommunista világmozgalom szándéktalan indirekt apológiái. Nem mintha bármit „heroizálnának”. Semmi sem kevésbé heroikus, mint Rubasov fogfájása. Hanem a szenvedéstörténet igazol! A kommunizmus csak akkor bukhatott meg, amikor marxista elhajlókat nem zártak többé börtönbe. A Cinq-Mars-ból és a Homburg hercegéből, a Wallensteinből ismert katonai éthosz lett a kommunista világmozgalom éthosza is. Összeharapott foggal tűrni az igazságtalanságot „az ügy érdekében” egyrészt, persze — de másrészt az a páratlan élmény, hogy a cél és az indíték a szenvedésben, a megsemmisülésben sem válik ketté!

Ezt nyújtotta a kommunista m-ozgalom, és — lássuk be ez páratlan ajándék. Hiszen így a kommunista akkor is megigazul, ha nincsen igaza — a kommunista mozgalom borzalmas története önnön igazolása. Innen a jeges közöny a mások szenvedései iránt, innen a kétségbeejtő jó lelkiismeret: habár az „elidegenedést” nem küzdöttek le ott, ahol Marx szerint fontos (a munkaviszonyban), de leküzdötték a végső gyalázatban, amelyből az immár kimondhatatlan mert elgondolhatatlan — szolidaritás fakad.

( Apokalipszis és palinódia) A kommunista világmozgalom utópiája azért volt mindennél sikeresebb, gyúrta át Amerika kivételével az egész világot a maga képére, mert nagy utópiája nem szubsztantív (azaz tartalmi), s ebben a liberalizmusra hasonlít. Nem véletlen, hogy Marx a kommunizmusról mint állapotról annyit sem mond, mint Platón. A kommunizmus regulatív erkölcsi eszme, pontosabban a morális pszichológia egy formális szabálya, amelyet egy tiszteletteljes Kant-paródiával így lehetne megfogalmazni: — Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája soha ne mondjon ellent indítékod (motivációd) meglévő természetének!

Ez morális utópia, (mint minden modern utópia), és ezért erőteljesen szemben áll a legalitás mindennemű eszméjével (mint minden modern utópia). Az indíték jóságának alapvető antibiblikus föltételezése (a kommunista bűntelen, az ember bűntelen, a bűn illúzió, a hübrisz illúziói) az utópiát egyszerre teszi formálissá és természetessé (s ha együtt a kettő: racionálissá), Georges Sorel vette észre, hogy a büntetőjog fölhasználását az állami főhatalom majestasának és vagyonának növelésére a frank monarchiától vette át a prokurátor Robespierre (s tőle Sztálin). Az államrezon egyetlen lehetséges fölfogása ebben az államtalan upiában a bűn újrabevezetése: vagy a cél hamis, vagy az indíték. Ebből már levezethető a terrorpörök technikája. Lehetne mondani, hogy a forradalmi szocializmus és a liberalizmus utópiája azonos: az állam nélküli, önszabályozó társadalom. Ám van különbség: és ez a törvény. A kommunisták a valóság iránti reménytelen szerelmüknél fogva fikciónak nézték a törvényt. Ezért pusztult el a kommunizmus. Jó, hogy elpusztult. De egy olyan világban, amelyből hiányzik a nagylelkűség és az igazságérzet, újjászülethet. S vele az az iszonyat, amelynél nincs nagyobb.

Tamás Gáspár Miklós