A nemzetállam védelmében

XVIII. századi fölmerülése óta a nemzeti gondolatnak számtalan változatával kellett szembenéznünk; mindezek a változatok visszamenőlegesen megkonstruálták a maguk hagyományát, miközben tevékenyen teremtették a saját modern hagyományukat. Az elvek, programok, mondák, utópiák bozótosában pedig keveseknek támadt kedve rendet vágni, hiszen valamennyiünknek vannak nemzeti érzései, tehát valamennyien érdekelt felek vagyunk. A nemzeti érzés alakváltozatai pedig nem elsősorban más nemzetek eszméivel ütköznek, hanem saját honi versenytársaikkal csatáznak.

Mindazonáltal nem teljesen lehetetlen tisztán látni a nemzeteszme történetében. Mindenfajta nemzeti gondolatnak három nélkülözhetetlen komponense van: az egyik az ókori-reneszánsz eredetű republikánus patriotizmus, a másik a biblikus mintára épülő kiválasztottsági és küldetéstudat, a harmadik pedig a közös etnikai eredet históriai emlékezete.

A republikánus patriotizmus erkölcsfilozófiai természetű, amennyiben erény: az a hazafi az ókori poliszban és a reneszánsz városállamban, aki törvényes kötelezettségein fölül tesz valamit a hazájáért, ha kell, meghal érette a csatatéren, vagyonát és szabadidejét a köz javára fordítja. A republikánus patriotizmus szemszögéből érthetetlen és értelmetlen a puszta passzív érzelem, amely kimerül a saját toszkánságunk vagy lombardságunk élvező szemléletében. A tevékeny polgár, akinek a dukátjaiból székesegyházakat és kollégiumokat emelnek, ezredeket szerelnek föl, bástyákat erősítenek: ez a republikánus patrióta, aki a tanácsban vagy esküdtszékben ül, hazája ügyeiben jár el külföldön mint követ vagy mint katona, javadalmazás nélkül, a res publica képében. Aki visszavonul a közügyektől, az nem patrióta, hanem epikureus, passzív-szemlélődő magánzó: nem polgár. A republikánus patriotizmus egylényegű a közösségi tevékenységgel: az emberhez méltó élet a közélet. A magános kontemplatív életforma fölötte vagy alatta helyezkedik el, de másutt. A republikánus patrióta számára az életvezetési modellek csúcsa a politika, a legmagasabb ambíció a köz szolgálatában szerzett hírnév. Ideája a törvény.

A biblikus kiválasztottsági és küldetéstudat szekularizált formája különösen pregnáns a jakobinus, majd a liberális nacionalizmusban, Fichte Beszédek a német nemzethez című nagyszerű klasszikus művében a német nemzet küldetését a szabadság kivívásában jelöli meg. (Hegel is ezt tartja a germán szellem lényegének.) A nemzeti lét nemcsak adottság, hanem politikai-erkölcsi tartalma van: ezt gondolta Kossuth és Dosztojevszkij: Mickiewicz a lengyelséget a nemzetek Krisztusának nevezte: a lengyelek magukra veszik a világ bűneit; szenvedésük a világ nemzeteinek megváltásáért van; a végzet kiválasztotta őket, hogy mint misztikus szubjektum elhozzák nekünk a világszabadságot. Petőfi, a demokratikus-szabadelvű nacionalizmus talán legnagyobb alakja hasonlóan fogta föl a magyarság küldetését. A nemzet mint kiválasztottság és küldetés: szellem. A XIX. századi szabadelvű nacionalisták éppen abban vélték fölfedezni nemzetük szellemét, hogy valamely nagy univerzalisztikus ideát az fejez ki tökéletesen. Ezt, ha tetszik — némiképp váratlan paradoxonnal úgy fejezhetnék ki. hogy ez kozmopolita nacionalizmus volt, hiszen a végső célképzet (a küldetés értelme) nem volt más, mint valamely erkölcsi elv. Hasonló képlet jön létre egyébként vallás és nemzeti érzés találkozásakor (ilyen az iszlám és pánarab nacionalizmus, valamint a cionizmus is).

A közös etnikai eredet tudata — amelynek egyik koraközépkori válfaját „gentilizmus”-nak nevezte a néhai Szűcs Jenő — természetesen korábbi, mint a modern (XVIII-XIX. századi eredetű) nemzeti érzés. Minden népnek vannak eredetlegendái, és a mindenféle keveredések, nyelvváltások és egyéb viszontagságok ellenére ezek többnyire nem puszta fikciók. A közös etnikai eredet tudata különféle középpontok körül kristályosodhat ki (például a briteké az „idegen” arisztokratikus kisebbség normann-franciasága körül), de ez mellékes. A közös föld, vérségi kapcsolat és nyelv kötőanyaga minden nemzetnek, és puszta racionalisztikus illúzió, hogy ettől teljesen el lehet vonatkoztatni, még az Egyesült Államok esetében is. Minden nemzet magáról való tudásának fontos eleme, hogy lóról szállt vagy őslakos, birodalmi telepes vagy nomád, városalapító vagy sátoros vándorló, pásztor vagy földműves, királyi nép vagy prófétai nép. Az eredetből magyarázni a karaktert nyilván nem mindig sikeres vállalkozás, de mivel a népek többnyire így magyarázzák maguknak jellegüket, ezzel vitatkozni hiábavaló dolog. Hiszen itt a magyarázat (megfejtés és kifejtés) maga a karakter. Ha a nép így fejti meg önmagát (így fejti ki jellegét), akkor a nép ilyen. Vannak persze olykor versengő magyarázatok, ám a nép jellege nem egyéb, mint a győztes magyarázat, s ezen mit sem változtat, hogy a magyarázat keletkezésének indokai között a nemzettudattól idegen érdekek érvényesültek. Elvégre arról van itt szó, hogy az emberek mit gondolnak kollektív önmagukról.

A nemzeti gondolat különféle fajtái ezeknek az alkotóelemeknek a kombinációjából szoktak megszületni. Valamely közösség (corpus politicum) összetartását, kohézióját nemcsak a nemzettudat kínálhatja, hiszen a nemzetekfölötti impériumoknak (a brit, a Habsburg-, az orosz birodalomnak) más eszmékre kellett támaszkodniuk, és a birodalmi szellem nyomai ott vannak politikai érzésvilágunkban (például a magyar konzervativizmus vékonyan csörgedező „aulikus” hagyományában). A nemzetállamok politikai jelenében az alkotóelemek változó arányokban vegyülnek, de ha az egyes változatokat figyelmen kívül hagyjuk, megállapítható: a nemzetállam a modern kor legsikeresebb, legstabilabb politikai intézménye. Nyilvánvalónak tetszik, hogy a nemzetállamhoz fűződő politikai érzelmek tekintetében a világ különféle részein más-más elemek dominálnak. Nagy-Britannia, a volt brit domíniumok és az Egyesült Államok politikai hagyományában a legerősebb a republikánus patriotizmus tevékeny és moralizáló eleme, ennek egy variánsa a francia nemzeti érzés, amely az utópikus-messianisztikus (kiválasztásos-küldetéses) elemet kombinálja szinte egyenlő súllyal a republikánus hazafiassággal, a német és izraeli nemzeti gondolat a kiválasztásos-küldetéses és az etnikai nemzettudat elegye, s ahogyan kelet felé haladunk, annál erősebb az etnikai (pontosabban etnokulturális) összetevő relatív ereje. A Rajnától nyugatra és az Alpoktól északnyugatra, a jelzett különbségek ellenére, az összes kombinációknak van egy közös tartománya, és ennek a mivoltát s jelentőségét kell — bárha kurtán — megvizsgálnunk.

A nyugati politikai hagyománynak a témánk szempontjából legfontosabb területe az intézményekhez való viszony. A kormányzat és a közélet többi szférájának korai elkülönülése, a nyilvánosság korai megszületése a vallási türelem révén, a joguralom korai konfliktusa a személyi függéssel, a magánügyek egyre világosabb különválása a közügyektől (és erkölcsi méltóságok protestáns megerősítése), a természetjog egyszerre konzerváló és forradalmi elvének elterjedése egyedülálló újdonságot hozott létre, amely legalább akkora forradalom az emberiség politikai életében, mint az augustusi principatus létrehozása volt az ókorban. Ezt talán úgy lehetne elkeresztelni, hogy a főhatalom (szuverenitás) intézményi absztrakciója. Az angol alkotmányos konvenció szerint a parlament három részből áll, úgymint: a királynő, a bárók (lordok háza) és a községek (alsóház). A kormányzat teljes formája: the Queen in Parliament, amely az arisztotelészi vegyes alkotmány mintája szerint világosan mutatja az uralom három klasszikus formájának együttélését. Ez sima (nos, elméletileg sima) átmenettel tette lehetővé a rátérést az intézményi lojalitás útjára, amelyben persze megmaradtak a korábbi misztikus-személyes függés (szuzerenitás) eleven indulati emlékei. Másutt a fejlődés nem volt talán ennyire szerves-folyamatos, de nyugaton majdnem mindenütt létrejött (részben a republikánus patriotizmus világnézetére épülve) a politikai lojalitásnak-engedelmességnek és a corpus politicum (ha úgy tetszik, a „társadalom”) vagy az universitas kohéziójának intézményi válfaja. A nyugati corpus politicumnak is — mint minden egyéb társadalomnak — középpontja a szuverenitás, de az ehhez fűződő hűség (amely közvetlen előzménye a nyugatias nemzettudatnak) intézményi rendhez kapcsolódik: Angliában ezt a parlament, Amerikában az alkotmány fókuszfogalma csoportosítja.

Az intézményi rendhez, tehát a törvény alatti szabadság (liberty under the law) rendszerét fönntartó kormányzat karakteréhez való ragaszkodás (amelyet a demokratikus tényezők fokozatos elszaporodása sem gyöngített meg jelentékeny mértékben) az alapja a nyugatias nemzettudatnak. A följebb emlegetett három komponens megtalálható benne, de mind a honfiúi erény gyakorlásának, mind a nemzeti kiválasztottság- és küldetéstudatnak (amely e formájában sajátosan erős az Egyesült Államokban), mind az etnikai eredetfölidézésnek (netán eredetmondának) jól körülhatárolt és alig megingatható politikai tartalmat ad, és ez a szabadságért kezeskedő intézményrendszer karaktere (tehát egy elvont és univerzalisztikus eszmény) iránti engedelmes hűség, ahogy Róbert Bellah mondta, polgári vallás (civil religion). Noha az eszmény maga elvont, a rá sugárzó érzelmek a legkevésbé sem azok, és nemcsak a kifejező politikai szimbolika és rítusok miatt, hanem a republikánus-patrióta erénykultusz antikizáló-heroikus és meglehetősen marcona történetszemlélete folytán is. Ebben a nemzetállami polgári vallásban a szuverenitás képzete rendíthetetlenül összeötvöződik a szabadságéval. Ez egyrészt csökkenti az eszmény elvontságát, másrészt megoldja a honpolgár státusának belső paradoxonát, aki nem egyénként áll szemben a tagolatlan „hatalommal” (ahogyan a franciából adaptált kelet-európai közhely tartja), hanem mind a szuverenitások, mind a szabadságnak alanya az intézményi képviselet és az intézményi rend iránti engedelmes hűség révén.

XIX. századi politikai fejlődésünkben 1848 ennek a nyugatias nemzettudatnak és polgári vallásnak nyitott utat — később ezt 1867 érdekesen, de elég szerencsétlenül (mert hit nélkül) ötvözte birodalmi-univerzalisztikus elemekkel, amelyek közbeékelődése az etnikai komponens aránytalan megerősödéséhez vezetett. Ennek ellenére a nyugatias nemzettudatra a XIX. századi magyar szabadelvű nemzeti gondolat a legkeletibb példa. Ennek a hagyománynak a republikánus-patrióta szólamát természetesen Bibó István zengette föl a legszebben, főként történetbölcseleti műveiben.

A nyugati patrióta „polgári vallást” és a keretét nyújtó nemzetállamot ma több oldalról is veszedelem fenyegeti. Az egyik az etnokulturális nacionalizmus és a regionalizmus oldaláról, a másik — az előbbivel összefüggésben — az európai föderalizmus oldaláról. Az etnokulturális nacionalizmus (vő. Szarajevó, vö. Vukovár, vö. Karabah) a nemzettudatnak pusztán az egyik komponensét tartalmazza, ebből farag politikát, ha politika az, ami az állampolgárság képzeteit teljességgel nélkülözi. Az újdonat etnokulturális nacionalizmusnak, amely voltaképpen antipolitikus, nincsenek közösségi és állami céljai, mert magát a politikai-intézményes köteleket a polgárok között zárójelbe teszi, a szuverenitás kérdésére nem válaszol. Tulajdonképpen minden kérdésre egy válasza van: „Mi! Mi! Mi! Ti! Ti! Ti!” Ez nem sok. Az antipolitikus etnokulturális nacionalizmus közömbös az állammal és a honpolgári kötelmekkel szemben, ennyiben tisztán destruktív és anarchikus. Ebből a nézőpontból — hogy Nae lonescut, a jeles vasgárdista filozófust idézzem — nem lehet megmondani, ki a jó román, csak azt, hogy ki a román. Az etnokulturális nacionalizmus nem igazít el abban a legfontosabb tekintetben, hogy mit kell közösen tennünk (azaz: mi a honpolgári erény?), csak azt mutatja meg szótlanul, hogy kinek születtünk történetesen.

Az európai föderalizmus épp ilyen kevéssé oldja meg a szuverenitás kérdését. A kérdést magát földarabolja — gépiesen — és különféle autoritásokra bízza, amelyeknek külön-külön és egyenként nincs saját hagyományuk, amelyhez az állampolgári hűség, a polgári vallás fűződhetnék. A nyugatias társadalmak kohéziója az intézményes és jogrendjük iránti lojalitásból fakad, amely mélyebb érzés, mint a csetnik komitácsik vad dühe. Akárcsak a barokk Habsburg-birodalom szervetlen-konstruált újjáalkotása 1862-67-ben, az európai közösség hagyományellenes jakobinus utópiája széttöri a nyugatias nemzettudat három fő komponensének kényes egyensúlyát, és a hiányzó térbe betódul az etnokulturális nacionalizmus egyik mai formája, az új regionalizmus. Az európai föderalista bürokrácia mandarinjai még szítják is a regionalizmusok kifejlődését, mert ellenségük a hagyományos szuverén nemzetállam. A politikai lojalitás depolitizálása, a polgári vallás polgártalanítása máris nyugtalanító eredményekkel jár. (Nem csoda, hogy a brit konzervatívok ellenzik.) Az európai politikai unió kialakításának egyik következménye lehet, hogy mihamar összecsapnak majd a Matyó Felszabadítási Front és a Palóc Nemzeti Gárda egységei, s hogy ez nemcsak tréfa, azt mutatja egy eleddig nemigen létezett, egy föderációból leszelt etnikai entitás, a frissiben kifundált „bosnyák nemzet” léte körüli tragikus háború. A kelet-európai nemzetek Európa-mániája, amelynek egyik oka a le nem küzdött és indokolatlan kisebbrendűségi érzés, szépecskén elvezethet egy olyan verembe, amelyet Nyugat-Európa saját magának ásott, de amelyhez hozzátehetünk néhány folklorisztikus színezetű kapavágást. Az intézményekhez hű, a politikai kötelességérzetét erősen motiváló polgári-republikánus patriotizmus jótéteményeit alig kezdhettük élvezni csak pár éve függetlenné vált hazánkban, máris sötét árnyékok vetülnek rá. A kísértések nagyok, hitünk sajnos csekély.

Tamás Gáspár Miklós