Döntsön a nép?

Az országgyűlési választások előrehozására kiírandó népszavazás kezdeményezői két olyan állításra támaszkodnak, amelyet a magyar közvélemény döntő többsége önevidens, axiomatikus igazságnak tekint. 1. A gazdasági helyzet aggasztóan pocsék. 2. A tehetetlen és erőszakos MDF-kormánynak mennie kell. Egyik tétellel sem érdemes vitatkozni — ugyanis ezek a politikai kijelentések attól válnak igazzá, hogy igaznak tartják őket.

Csakugyan hátborzongató belegondolni, hogy Antall és csapata még másfél évig botladozzék a Magyar Köztársaság élén, tovább támadva és gyöngítve azt, amit 1989/90 naiv konszenzusa elért: az alkotmányos-szabadelvű jogállam, a pluralista demokrácia, a parlamentarizmus, a magántulajdonra alapított piacgazdaság, a helyi társadalom honpolgári aktivitása, az érdekképviseletekkel való partneri viszony elveinek európai küllemű együttesét.

Az MDF-kormányzat ezeknek az elveknek mindegyikét tűz alá vette már: felelőssége a magyar demokrácia épületének Kőműves Kelemen-i szétmállasztásában óriási. Igaz, a képviseleti demokrácia mindenütt (Nyugaton is) súlyos válságban van; az áljobboldali jelszavakkal földíszített piaci szocialista (gazdasági harmadikutas) állványzat Kínától Csehországig rogyadozik, a világgazdaságot recesszió sújtja.

Minderről nem az Antall vezette MDF tehet, de arról már igen, hogy a közszabadság veszélyben forog, hogy nincs tisztességes, pártsemleges, tisztakezű közigazgatásunk, hogy a pszeudopolitikai műbalhék elvitték a parlamentarizmus másutt sem túl nagy tekintélyének maradékát, hogy reménykedő demokratából sok honfitársunk legyintgető cinikus lett, hogy visszatért a kései Kádár-kor visszataszító politikai szkepszise és gondolati zűrzavara. Tehát ahogy annak idején kimondtuk, hogy Kádárnak mennie kell, ma — a nagy többséggel együtt — ki kell mondanunk: ANTALLNAK MENNIE KELL.

De hogyan?

A Létminimum Alatt Élők Társaságának népszavazási kezdeményezéséről már elkezdődött a sajnálatosan népszerűtlen, szőrszálhasogató alkotmányjogi vita. Az SZDSZ és a Fidesz világosan kinyilvánította, hogy a kezdeményezést nem áll módjában támogatni; Pető Ivántól és Hack Pétertől eltérően Horn Gyula, az MSZP elnöke valamivel bizonytalanabbul nyilatkozott: a szocialista párti aktivistákat nem szólították föl arra, hogy ne vegyenek részt az aláírásgyűjtésben. Ez nem teszi elég világossá, hogy a LAÉT használhatja-e valamelyest a Szocialista Párt infrastruktúráját; de ez majd nyilván kiderül menet közben.

Az alkotmányjogi helyzet elég világos: köztársaságunk alaptörvénye nem tiltja ebben az ügyben népszavazás kiírását. Tágabb értelemben azonban bizonyos, hogy a választásról rendezendő népszavazás politikai rendünkkel szemben „rendszeridegen”. Az alkotmány ugyanis egyértelműen rendelkezik arról, hogy miként lehet Magyarországon törvényes-legitim kormányzatot létrehozni: választások révén. A nép elhatározását — amely a választási eredményben, a létrejött többségben ölt testet — nem logikus ugyancsak a nép elhatározásával fölülbírálni; evvel csökkenne a választások súlya.

A magyar állampolgárok felelősségteljes, felnőtt nők és férfiak: ha négy évre megbíztak valakiket avval, hogy kormányozzák őket, ezt a döntést egyszerűen nem illik kétségbe vonni, A választási eredmény könnyed elvetése ugyanis minden ezutáni választási eredmény devalválását is jelenti, emiatt pedig általában a többpártrendszerű parlamenti demokrácia értékcsökkenését. Ezt pedig alkotmánytisztelő magyar hazafi nem helyeselheti.

Az országos választások ügyében kiírandó népszavazás kérdése szerkezetileg hasonló a képviselők visszahívhatóságának kérdéséhez, amelyet legutóbb — a Párizsi Kommün és Vlagyimir Iljics Lenin nyomán — a Pofosz vetett föl öt MDF-miniszter jelenlétében. A visszahívással a bolsevikok a többpártrendszer hiányát óhajtották orvosolni. Többpártrendszerben a visszahívás permanens választási kampányt jelentene. A vesztes pártok szüntelenül visszahívatnák győztes ellenfeleiket, a következmény káosz lenne, nem demokrácia. Félő, hogy a Pofosz arra számít: Magyarországon nem lesz ezentúl politikai pluralizmus — de lehet, hogy csak nem gondolta végig javaslatát. Ha bármilyen politikai nehézség esetén népszavazással korrigáljuk iménti állampolgári döntésünket, bebiztosítottuk a permanens forradalmat; márpedig Ilkei dr. képviselőtársam és társai aligha trockisták, csupán jó szándékú baloldali populisták (ami nem bűn).

Ám végig kellene gondolni azt is: mi lenne az ilyen módon megrendezett választások nyertesének, a bármilyen árnyalatú következő kormánynak a mandátuma; mire hatalmazná föl az eljövendő — nyilvánvalóan a mai ellenzék valamilyen konfigurációjából összeálló — kormányt egy ilyen választás. Az MDF-kormány népszavazásos leváltásának fő indítéka a fogyasztási színvonal zuhanása és a munkanélküliség növekedése. A LAÉT népszavazási kezdeményezése ugyanis politikailag nem semleges. A következtetés nem nehéz: ilyen körülmények között a következő kormánynak minden gazdaságpolitikai lépésekor ki kellene egyeznie az adott pillanatban stratégiai kulcshelyzetben levő érdekcsoporttal, a gazdasági rendszerváltás kárvallottjainak valamelyik képviseletével: ez elkerülhetetlenül a szociális protekcionizmust, a szociális irányú állami beavatkozást erősítené, egyenlősítő intézkedéseket kellene mindenáron életbe léptetni. A parlamenti szuverenitás rovására aránytalanul megnövekednék a szakszervezeti befolyás. Mielőtt bárki észbe kapna, ez hetek alatt három számjegyű inflációt és összeomlást jelentene. Éppen az a népszuverenitás sérülne meg halálosan, amelyet a népszavazás kezdeményezői jóhiszeműen erősíteni szeretnének. Hiszen itt kisebbségi csoportokkal való alkudozás váltaná föl a parlamenti kormányzást, éppen az az alku-, paktum- és kamarillapolitika, amelytől a magyar nép meg szeretne szabadulni.

A hatvanas években ez majdnem megdöntötte a szolidnak hírlett nyugati demokráciát, méghozzá forradalmi módon: Margaret Thatcher keménykezű kormányzása a sztrájkok, áramszünetek és KGB finanszírozta randalírozások korszakára következett. De a mi demokráciánk még nem szilárd, magyar kapitalizmus még nincs (az MDF „a szocializmus magyar útjának” elképzelésében ijedősebb, mint Tímár Mátyás és Nyers Rezső volt a hatvanas-hetvenes években}; az érdekképviseletek uralma valószínűleg egyszer s mindenkorra véget vetne a liberális irányú fejlődés reményének.

Véleményem szerint a magyar ellenzéki pártok demokrácia iránti elkötelezettségének mértékét pontosan mutatja majd, hogy miként viselkednek a népszavazási kezdeményezés okozta komoly politikai válságban. Az ellenzéki pártok híveinek (azaz a relatív többségnek) gyanúsan csillogni kezdett a szemük a baljós hír hallatán. A kísértés — megszabadulni az MDF-kormánytól — óriási. Ezt senki nem veheti rossz néven. De így nem lehet, nem szabad.

Erkölcsi felelősségünk is van. Részt venni a választásokon hallgatólagos ígéretet jelent arra, hogy a választások eredményét tiszteletben tartjuk. Bárha nem kedveljük Antall József pártját és kormányát, Antall úr és csoportja a nép akaratából és az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően kormányoz — ha ez a csoport nem is rajong a demokratikus magyar alkotmányért. Az MDF-kormánynak ki kell töltenie hivatali idejét, hacsak nem óhajt önként távozni (ami jót tenne). Ha a magyar demokrácia fönnmaradásának Antall úrék további kormányzása az ára, ezt az árat kénytelen-kelletlen meg kell fizetnünk. Nincs fontosabb, mint a játékszabályok betartása. Erre egykor marxista forradalmárok azt mondták, hogy „formális demokrácia”. Lehet De ez az egyetlen. Mi nem veszünk részt a magyar demokrácia békés megdöntésében. Hallgatólagos ígéretünk kötelez.

Az ország helyzete szívszorító. A népszavazás kezdeményezői szerintem jószándékúan és jóhiszeműen adtak hangot aggodalmaiknak és rászolgáltak tiszteletünkre. Ámde tévedésben vannak. Céljaik ezen a módon nem érhetők el. Fájó szívvel és az országos nyomorúság ismeretében mégis arra kell kérnünk őket: vonják vissza kezdeményezésüket.

Honfitársainkat pedig arra kérjük: ne írják alá az íveket. Tudom, hogy ez a kérés népszerűtlen. Ennek ellenére ezt követeli a becsület és a szabad Magyarországért érzett aggodalom.

Meggondolta-e valaki, hogy az érdekcsoportok túlhatalma, a sztrájkuralom idején hogyan fog viselkedni az ellenzékbe szorult szélsőjobboldal? Meggondolta-e valaki, hogy egy kórosan meggyöngült Magyarország milyen reakciókat válthat ki felelőtlen külhoni ellenségeiből? Meggondolta-e valaki, hogy a politika további polarizálódása és széttöredezése mekkora esélyt ad a parancsuralomnak és a visszarendeződésnek (bármiféle lobogó alatt)?

Itt az ideje a kijózanulásnak. Az ellenzék felelőssége is, hogy idáig jutottak a dolgok. Röstellem, hogy az SZDSZ nem tudott elég reményt nyújtani. De még van egy kis időnk. Ha ezt a haladékot nem kapja meg a demokratikus magyar jogállam, akkor befellegzett. Akkor is, ha netán megnyerjük ezt a választást.

A szerző országgyűlési képviselő, az SZDSZ Országos Tanácsának elnöke.