A bizonyítás terhe

Sokan töprengtünk rajta, mi az oka annak, hogy a magyarországi (és általában a kelet-európai) politikai viták annyira irracionálisak. A viták irracionálisak abban a szűk módszertani értelemben, hogy a vitafelek láthatólag nem válaszolnak egymás érveire, a kiinduló kijelentéseket nem egybevetésük követi, hanem pusztán retorikus heveskedés; továbbá kevés hajlandóság mutatkozik arra, hogy a vitafelek — ítéletük időleges fölfüggesztésével — hipotetikusan magukévá tegyék vetélytársuk kiinduló tételét, hogy aztán a belőle fakadó lehetséges következtetések taglalásával alkothassanak véleményt.

A szokásos magyarázat erre a kellemetlen jelenségre gyakorta az a pszichológiai-szociológiai föltételezés, hogy Kelet-Európában „fejletlen a vitakultúra”, „elhatalmasodtak a Zindulatok” (így, nagy Z-vel), „még ifjú a mi kis demokráciánk” és a többi. Ezek a magyarázatok — bár van bennük némi igazság — nem túl meggyőzőek, különösen amikor a „politológus” (?!) magyarázók teljesen racionális, noha esetleg éles disputák jellemzésére is használják őket. Így néha az a látszat keletkezik, mintha minden vita puszta lefolytatása — tekintet nélkül a szellemi minőségre — ellentétes volna a demokrácia érdekeivel és a jó modorral.

 
Szerény nézetem szerint nem az szorul magyarázatra, hogy notóriusan ostoba, primitív és magamutogató közszereplők vitái miért olyanok, amilyenek. A demokrácia — meghatározása szerint — nem arisztokratikus, és az olyan politikai közéletben, amelyikben szót kap a közönség, némi közönségességen nem csodálkozhatunk.

A politikai (és egyéb) vitáknak akkor sem kellene okvetlenül irracionálisnak lenniük, ha a bennük szereplő egyes terminusoknak, tételeknek, elméleteknek „irracionális” (azaz tapasztalatilag és logikailag nem igazolható) a szokásos besorolásuk. Egy vita, amelynek a végén kiderül, hogy valamelyik vitázó egyik-másik elképzelése „irracionális”, maga még nem irracionális. Sőt. Éppen ez a racionális viták egyik tipikus kimenetele.

Összemérhetetlen érvek bajvívása

Kérdésünk az, hogy a kiemelkedően értelmes, nagy tudású és áttekintésű politikai bajvívók vitái miért irracionálisak nálunkfelé, azaz intellektuális tekintetben miért eredménytelenek, s emiatt miért segítik elő oly ritkán a köztársaság polgárainak politikai tájékozódását. Nyilván a viták (módszertani) irracionalitása az egyik akadálya annak, hogy a hírlapok racionálisan számolhassanak be róluk, és ennek csak ritkán az az oka (erről magam is írtam korábban), hogy a parlamenti és városházi aréna két oldalán helyet foglaló bajvívók érvei összemérhetetlenek (inkommenzurábilisak). Inkább az az érthetetlen, hogy a szóban olykor hasonló elveket elismerő politikai ellenfelek miért gondolnak mást szinte minden fontos részletről, s hogy miért vagyunk folyton a kölcsönös megbotránkozás és fölháborodás állapotában.

Azt hiszem, ennek a látszólag módszertani (formális) problémának tartalmi (szubsztantív, materiális) oka van, amelynek a megértése meggyőződésem szerint — ha nem is segít közvetlenül a bajokon — eloszlathatja a sekélyes „történetpszichológiai” értelmezések előidézte értelmi ködgomolyt, és visszatérítheti ezt a politikai nehézséget oda, ahová való. Vagyis: a politikába.

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy valamely szabadelvű-alkotmányos demokráciában kire hárul a bizonyítás terhe (az onus probandi). Azt hiszem, hogy azokra, akiknek az alkotmányos rend alapelveivel szemben vannak kifogásaik, mintegy kívülről bírálják. Az alkotmányosság hivatásos és önkéntes őreinek csak erős támadás esetén, azaz deffenzíven kell héba-korba bizonyítaniuk, hogy — teszem azt — a magántulajdon és a magánélet szent, hogy a magánügyekbe az állam csak a közjó érdekében és a törvény által korlátozva árthatja bele magát, hogy az alapvető szabadságjogokat miért helyes tiszteletben tartani.

Nem haszontalan emlékezetünkbe idézni itt a „másként gondolkodó” emberjogi (demokratikus) ellenzék gyakorlatát az államszocializmus hanyatlásának korából. Az emberjogi-demokratikus ellenzék stratégiája kettős volt: hivatkozott hatályos jogi dokumentumokra (például a Helsinki Záróokmányra) és az akkori alkotmány bizonyos passzusaira, tehát maga lépett föl az alkotmányosság (majd a tágabban értelmezett „jogállamiság” — a fordulat Kis Jánostól származik) őrének szerepében, s evvel az onust (a bizonyítás terhét) a saját jogszabályait is megsértő későbolsevik pártállamra hárította. Itt a kívülállók védték kívülről a még csak virtuális (elképzelt, lehetséges) jogállamot. Evvel szimbolikusan bévülre kerültek, s így arra kényszerítették néha a rutinszerűen jogsértő, ám már bizonytalankodó kései reformdiktatúrát, hogy intézkedései miatt magyarázkodjék vagy mentegetőzzék. Másrészt azonban a kihívó szerepében lépett föl a demokratikus ellenzék (1988/1989-ben), amikor rendszerváltást követelt. Akkor magára vállalta az onust (a bizonyítás terhét), mert mint kihívó, helytelenítette — és ezért meg kívánta változtatni — a későbolsevik reformdiktatúra alkotmányos, közjogi, politikai és gazdasági berendezkedését. A demokratikus ellenzék tehát érvelt és bizonyított.

Az Ellenzéki Kerekasztal nyomására beindult radikális törvényhozási és alkotmányhozási reformfolyamatban többnyire a demokratikus ellenzék politikai hagyományát követő SZDSZ és Fidesz (valamint a velük rokonszenvező fölvilágosult szakértői kör) preferenciái érvényesültek. Az akkoriban meghozott „sarkalatos törvények” és alkotmánymódosítások (valamint az inverzükként fölfogható deregulációs jogszabálysorozat) mind-mind a szabadelvű-alkotmányos jogállam irányába mutattak. Ha volt is vita némely technikai megoldások célirányossága felől, ezt az irányzatot az akkori nem kommunista mozgalmak egyike sem vitatta, a „négyigenes” népszavazás pedig politikailag is kizárta valamilyen harmadik utas, féldiktatúrás „nemzeti-reformbolsevik” rezsim létrejöttét. A pillanatnyilag kormányon lévő párt vezetője, Antall József álláspontja szerint az 1989. őszi konszenzus nagy vonalaiban ma is fönnáll. A Magyar Köztársaság a jelenlegi miniszterelnök szerint változatlanul alkotmányos-szabadelvű, demokratikus jogállam, és — ugyancsak őszerinte — alkotmányos alapkérdésekben nincs vita a kormánykoalíció és a parlamenti ellenzék között. Antall e véleményének megalapozottságát illetően ugyan kétségeket ébresztett az általa alkotmányjogi közhelygyűjteményként aposztrofált Demokratikus Charta aláírása miatt menesztett bankelnök ügye (pláne, hogy közhivatalnokká neveztek ki egy csalás miatt mandátumáról lemondani kényszerült MDF-képviselőt, egy bizonyos Szokolayt, akinek alkotmányhűsége nyilatkozatai szerint nem a legszilárdabb), de hát visszaélések mindenütt előfordulhatnak anélkül, hogy az államberendezkedés lényege komolyabban megváltoznék.

Az Antall-féle állítólagos alkotmányos konszenzus azonban elég féloldalasnak tetszik, tekintettel arra: ennek a konszenzusnak egyik fontos alkatrésze, a parlamenti ellenzék nem tud róla, hogy ilyesféle konszenzusnak része volna. A liberális és a szociáldemokrata ellenzék nemcsak azért bírálja az MDF-kormányt, mert politikája gazdaságilag katasztrofális hatású és más tekintetben is tartósan árt hazánk érdekeinek (erről nagy ritkán azért folynak racionális viták), hanem azért, mert a parlamenti ellenzék és a politizáló közvélemény vele rokonszenvező többsége úgy véli, hogy a szabadelvű-alkotmányos államberendezkedést veszélyezteti annak legfőbb őre, a Magyar Köztársaság kormánya és a mögötte álló (álló? tülekedő!) pártkoalíció (a feledékeny olvasók kedvéért fölidézném, hogy az MDF és a Kereszténydemokrata Néppárt van kormányon; a kisgazdák hovatartozásának megítéléséhez szubtilisabb elme kívántatik, mint az enyém).

A magyarországi politikai viták irracionalitásának egyik legfőbb oka ez a nézeteltérés. A parlamenti ellenzék és hívei szerint az MDF-kormányzatnak van egy rejtett programja (hidden agenda), amely tervbe veszi a kivívott politikai szabadság megsemmisítését, az MDF-kormányzat és szövetségesei pedig ezt tagadják. Szemben az 1920-1930-as évek helyzetével a nyilt antiliberalizmus a Nyugat nyomásának és tekintélyének folytán nem szalonképes. Ezért az MDF-kormány, habár napi gyakorlatának vezérfonalául nyilvánvalóan az alkotmány- és törvénysértést tette meg, nyíltan és egyértelműen az alkotmányos berendezkedést nem támadja, és az ezt illető szemrehányásokra a sértett szűzi ártatlanság méltatlankodó sikolyával válaszol.

Természetesen a szabadelvű-alkotmányos államberendezkedés ellen fölhozhatók intellektuálisan értékes, magasrendű ellenvetések (gondoljunk csak Carl Schmitt munkásságára). Van tiszteletre méltó tekintélyelvű argumentáció. A második világháború előtt mind a jobb-, mind a baloldalon nagyon is komolyan veendő elméletek születtek, amelyek a liberális demokrácia sekélyességét, gyökértelenségét, erkölcsi alacsonyságát, veszélyességét kísérelték meg bizonyítani. (A hivatalban lévő miniszterelnök bevallott eszményképei közé tartoznak széki gróf Teleki Pál és Németh László, a kollektivista-totalitárius korhangulat legértékesebb, legszínvonalasabb magyar megszólaltatói). Ezeknek az elméleteknek, ideológiáknak a mai elfogadhatatlansága a tekintélyelvű és totalitárius diktatúrák iszonyú tapasztalatai miatt alakult ki. Az antiliberális, antidemokratikus érveket ma nem annyira a racionális bírálat, mint inkább a tapasztalat indokolta szörnyülködés löki vissza.

Az ellenzék védi a rendszert

Ez a viszolygás annyira erős, az 1988–1990-i fordulat retorikája Kelet-Európa-szerte annyira egyértelműen demokratikus volt, a mai nyugati hatalmak liberális-demokratikus elkötelezettsége annyira határozott, hogy az MDF vezette pártszövetség egyáltalán nem használ összefüggő antiliberális-antidemokratikus érvrendszert; a napi gyakorlati politikájában könnyedén megfigyelhető diktatúrás tendenciákat érő szemrehányásokra kevéssé meggyőzően, puszta tagadással válaszol. Más szóval: a mai magyarországi politikai viták beleütköznek abba a hallatlan paradoxonba, hogy az MDF és fegyverhordozói egyáltalán nem védik tekintélyelvű politikájukat tekintélyelvű érvekkel, hanem kábán és zsibbadtan ismételgetik, hogy vannak ők olyan jó szabadelvű demokraták, mint akárki más, hozzátéve, hogy a bíráló nagynénjének a szeme se áll jól.

A paradoxon másik — és fontosabb — fele az, hogy a jelenleg érvényes alkotmányos-szabadelvű demokráciát, a parlamentarizmust, a jogállamiságot, az önkormányzati elvet a parlamenti ellenzék kénytelen védeni a furcsa kihívóval, a kormánytáborral szemben! Egy politikai rendszer, amelyet az ellenzék véd és a kormány támad! — nem csoda, hogy a választók, az elemzők, a megfigyelők a fejüket kapkodják.

Mivel azonban az MDF & Co. birtokon belül van, érdekei közé tartozik a status quo őrzése. Ezért titkolnia kell, hogy voltaképpen mennyire forradalmi — vagy ellenforradalmi (ahogy tetszik). A parlamenti ellenzék konzervatív, amennyiben a fönnálló alkotmányos rendet próbálja védeni, az MDF & Co. igen sajátos és figyelemre méltó módon lázadó, sőt szubverzív lelkiállapotban van. Ennyiben az MDF eredeti és kezdeményező a szürke alkotmányos közhelyeket védelmező liberális ellenzékkel és a liberális közvéleménnyel szemben, amely — ellentétben a Demokrata Fórummal — rendszerhű. A rendszer establishmentje ellenzékben van! Ez már, sajnos, előfordult egyszer századunk történetében: a weimari köztársaság idején a húszas évek végétől kezdve egymást váltották a köztársaságellenes kormányok, a köztársasági establishment (a szociáldemokrácia, a katolikus Centrum, a Demokrata Párt) ellenzékbe szorult, sőt a birodalmi elnök (legalább olyan ellentmondásos jelzős szerkezet, mint nálunk a köztársaság koronás címere), von Hindenburg táborszernagy nyílt monarchista volt.

A weimari német liberálisok, demokraták azonban intellektuálisan könnyebb helyzetben voltak, mint nem kevésbé (bár másképp) balszerencsés mai magyar utódaik. Ők ugyanis sikerrel hárították az onus probandit (a bizonyítás terhét) az autoritárius-forradalmi kihívókra. Az autoritárius ellenforradalom nagyon is színvonalas ellenérvei elsősorban Carl Schmitt jogelméletének formájában érkeztek meg, ugyanakkor Der Arbeiter című lenyűgöző esszéjében Ernst Jünger megalkotta a totalitárius romantika megalapozó intellektuális mítoszát, amely jelentőségében csak a Kommunista Kiáltványhoz és Necsajev katekizmusához mérhető.

Az MDF forradalmi/ellenforradalmi, „mozgalmista” szárnyának vannak ugyan szerény ideológusai — ők ugyan nem nagy ívű esszékben, hanem rosszul tördelt hecclapokban megjelenő apró cikkekben fejtik ki antiliberális-antidemokratikus nézeteiket (mint a meghökkentő — és föltehetőleg sajnálatra méltó — Benedek István). De ezek az emberek — minden diszkrét kormányzati biztatás ellenére — alapjában kívülállók, akik éppen szókimondásuk folytán hibázzák el az MDF „szellemiségének” lényegét, akárcsak a velük szemben álló — és szintén outsider — „nemzeti liberálisok”, akik pártjuk imázsa szempontjából károsnak tartják a szélsőséges őrjöngést (és ebben ideológiájuk ki is merül). Miközben az MDF-kormányzat politikája koherensen és következetesen a szabadelvű-demokratikus alkotmányos államrend fölforgatására irányul, ennek a politikának az apológiája a hivatalos „centrum” részéről bágyadt történeti laposságokban merül ki. Míg az ortodox marxista-leninista-maoista KKP PB irányította Kínai Népköztársaságban a nemzeti összterméknek jóval nagyobb hányada származik a magánszektorból, mint Magyarországon, kormányférfiaink a piacgazdaságról szavalnak. Ennek a különös helyzetnek, persze, nemcsak hátrányai vannak.

A helyzet fő előnye véleményem szerint az, hogy az MDF környékén találhatók valódi (ha persze nem is liberális) demokraták, akik még mindig hajlandók balesetnek (tapasztalatlanságnak, ügyetlenségnek, egyéni hibák sorozatának) betudni az MDF-kormányzat rendszeres összeütközéseit az alkotmányossággal, a demokratikus törvények betűjével és szellemével, a magángazdaság és a modern demokrácia általános ethoszával. Bár ezeknek a demokratáknak a véleményével, sajnos, ma már nem nagyon lehet egyetérteni, jelenlétük az MDF-ben és környékén némileg biztató, hiszen az ő véleményükre is tekintettel kell lennie az MDF (az előbbi értelemben) forradalmi vezérkarának — és ez, persze, tompítja a köztársaság elleni kormányzati támadások radikalizmusát. Ezek az őszinte demokraták nem veszik komolyan az MDF-kormány ellenőrizte sajtószervek, rádió- és tévéműsorok falsetto harag- és rágalomáriáit, noha az embernek néha az a benyomása, hogy a szélsőséges álhírlapírók befolyásolják az MDF-kormány politikáját, és nem megfordítva. (Az MDF- külpolitikában nem a Bem rakparti minisztérium, hanem a Panoráma című tévéműsora „húzóágazat”.)

A helyzet egy másik (de sokkal viszonylagosabb) előnye az, hogy mivel a politikai állapotoknak voltaképpen megfelelő politikai küzdelem nem folyhat nyíltan (hiszen a pokoli igazságnak a közélet középpontjába kerülése talán nem volna célirányos), az ellenzék úgy tehet, mintha nagyjából normális demokratikus körülmények között dolgozhatna, és igyekszik realisztikusan és pragmatikusan, nyugodt szakszerűséggel munkálkodni a demokratikus jövő épületén. Mivel azonban ez a munka részben csak a „demokratikus” látszaton nyugszik, az Országgyűlés tevékenysége egyre inkább irrevelánsnak tetszik, nemcsak a fáradt és bizalmatlan közvélemény szemében, hanem immár a beavatottaknak, a parlamentarizmus lelkes híveinek és megteremtőinek is.

Nehéz a valósággal szembekerülni

Noha egyértelmű az, hogy az alkotmányos-szabadelvű demokratikus jogállamban a politikai szabadság ellenfeleinek kellene magukra venniük a bizonyítás terhét, nekik kellene bebizonyítaniuk, hogy a köztársaság alkotmányos rendje miért nem jó, az MDF — nem is ügyetlenül — kibújik ez alól az intellektuális és morális kötelezettség alól. Nem folyhat racionális (eredményes) vita a liberális demokrácia hívei és ellenfelei között, mert a liberális demokrácia ellenfelei — szokatlan módon — azt állítják, hogy ők nem is ellenfelei a politikai szabadságnak. Evvel elkövetik a legalapvetőbb erkölcsi hibát: szavaik ellentmondanak tetteiknek. A liberális (és a szocialista-szociáldemokrata) ellenzék arra kényszerül, hogy szüntelenül leleplezze ezt a hamisságot. Ez pedig roppantul terméketlen taktika. Az ellenzék szinte soha nem szembesülhet az MDF-kormányzat tulajdonképpeni programjával, habár az Antall-csapat kétéves teljesítménye senkit nem hagyhat kétségben afelől, hogy valójában miről is van itt szó. Ha pedig a liberális parlamenti ellenzék pozitív ellenterveket vázol föl, a kormányzat — egyszerű plágiumtól sem riadva vissza — azt állítja, hogy maga is mindig ezt akarta. Nyílt, világos, áttekinthető viták helyett ezért a politikai disputa Magyarországon bizantinus szövegértelmezési szőrszálhasogatások körül folyik — elkerülhetetlenül.

Itt az ideje annak, hogy — bármennyire udvariatlan lépés is ez — az MDF valódi, rejtett programját a tetteiből rekonstruáljuk, ne a hivatalos centrum viszonylag óvatos nyilatkozataiból, és hogy ne avval vesztegessük az időnket, hogy az MDF-pálya szélén hangoskodó tekintélyelvű „forradalmárok” tónusa és a miniszterelnöki banalitások közötti retorikai különbségben keressünk hiú vigaszt. Az alkotmányos-szabadelvű, demokratikus jogállam mindenütt veszélyben forog Kelet-Európábán, ez alól Magyarország sem kivétel. Itt a kihívó — birtokon belül lévén — tartózkodik a fizikai erőszaktól, nem úgy, mint a Balkánon. Kónya Imre, az MDF parlamenti frakcióvezetője azt mondta, hogy ha ez a birtokonbelüliség megszűnik, magyarán ha az MDF a következő országgyűlési választások után ellenzékbe kényszerül, konstruktív ellenzéki szerepet óhajt majd játszani. Kivételesen szeretnék bízni Kónya Imre igazmondásában és őszinteségében.