Népszabadság, 1991. október 19.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Sokan mondják mostanában a Szabad Demokraták Szövetségéről, a mai magyar parlamenti ellenzék legnagyobb pártjáról, hogy elszürkült, arcát vesztette, jellegtelenné vált. Bár ebben a korholásban van némi igazság, itt az ideje, hogy föltegyük az ellenkérdést: honnan tetszik tudni? A kérdés nem triviális. Honnan lehetne tudni bármelyik magyar politikai mozgalom céljainak alakulásáról, fölfogásának módosulásáról, a viták voltaképpeni témáiról és tétjeiről? Az eluralkodott antidemokratikus és antiparlamentáris közhangulatban a sajtónak és a tömegkommunikációnak az a része is, amely némi üggyel-bajjal függetlennek nevezhető, a legijesztőbb botrányoktól eltekintve, jeges közönnyel figyeli a parlamenti irányzatok vergődését. A Népszabadságról például föltételezik, hogy szíve baloldalt dobog. Hiába keresne azonban az ember a lapban megbízható és szakszerű információt az MSZP elképzeléseiről. A liberálisnak vélt Magyar Hírlap pár sorban intézi el az SZDSZ és a Fidesz nagy gonddal kidolgozott programdokumentumait, a kormánypárti Új Magyarország nem érdeklődik az MDF gondolatai iránt. Sorsunkat lényegesen érintő országgyűlési eszmecserékről — különösen, ha megértésükhöz jogi, külpolitikai, közgazdasági ismeretek szükségesek — olykor semmi sem jelenik meg. A köztársaság főügyészének legutóbbi jelentékeny országházi beszédekor — az ügyészi és bírói karban esedékes politikai indítékú tisztújításokról — üres volt a sajtópáholy, a demokratikus hatalmi egyensúlynak erről a sarkkérdéséről úgyszólván semmit nem olvashattunk. Szakmai fogyatékosságokon kívül — sejtésem szerint — az a vélekedés játszhat itt szerepet, hogy a parlamenti demokrácia immár eljátszotta kisded játékait, és a pluralisztikus politikának immár nem az ismertetése, hanem a kigúnyolása és elmarasztalása az időszerű. A magyar sajtó — pontosabban a budapesti sajtó — egyelőre még tiltakozik a kormányzat egyre durvább tekintélyuralmi törekvései ellen, különösen akkor, ha a nyilvánosság mozgásterét óhajtanák szűkíteni.
Ám ha valamely politikai erőcsoport — rendszerint az ellenzék körében — kél a szabad nyilvánosság védelmére, akkor a függetlenség látszatának megóvása érdekében fölharsan a kórus: a médiák megszállásáért marakodnak A PÁRRRRRTOK. Ha a politikai klientelizmus terjedése ellen lép föl a liberális ellenzék (vagyis az ellen, hogy a régi osztálytársak és más MDF-káderek beülnek minden pozícióba), azt halljuk, hogy bankigazgatói székekért tülekednek A PÁRRRRRTOK. A kormánytöbbség nagy ellenállás mellett kicsikart diadalairól azt olvasni, hogy ezt vagy azt eldöntötte a parlament, mintha ugyan egynemű lenne, mintha egyetértés uralkodnék benne, mintha nem is lenne nálunk többpártrendszer. S ha mégsem lehet letagadni a vitákat, akkor ugye a koncért viaskodnak A PÁRRRRRTOK. A kormánynak rossz a sajtója, de még rosszabb a sajtója a magyar demokráciának, nagyon rossz a sajtója a köztársaságnak. A három P (pártok, parlament, politika) megvetés és gyűlölet tárgya. A nézeteltérés nyilvános megjelenése — a demokrácia veleje — bűnnek tetszik. „Miért nem oldják meg inkább a PROBLÉMÁKAT?” — hallatszik mindenfelől (nyilván oly módon, ahogy a hivatal szokta őket megoldani: egyértelmű és végleges döntéssel), mintha nem a nyilvános nézetütközés volna „a problémák” megoldásának legfőbb módszere a szabadelvű demokráciában. A nyilvánosság hangadói ugyan másképpen ellenfelei a magyar demokráciának, mint az MDF–kisgazda kormány vezetői, de nem sokkal kevésbé azok. Az MDF legszívesebben betiltaná mind a sajtó nyilvánosságát és szabadságát, a médiák befolyásos vélemény vezetői pedig kettéválasztanák a politikát és a nyilvánosságot — holott a politikának mint olyannak a nagybani elutasítása lehetetlenné teszi a hatalom ellenőrzését, azaz a politikai szabadságot.
Szemben a kormánykoalíció fórumistáival és kisgazdáival én azonban nem gondolom, hogy a sajtó oka lenne a demokrácia gondjainak. Sőt. Ami kevés a demokráciából megmaradt, az az újságokban és a rádióban észlelhető. A közvéleményt megjelenítő médiák antipolitikussága nem indokolatlan, ám fölöttébb aggasztó: az aggasztó helyzet hűséges kifejeződése. A Weimari-Köztársaság liberális és demokratikus-baloldali sajtója is szidalmazta a totalitárius, tekintélyuralmi és militarisztikus soviniszta törekvéseket, de megvetéssel illette a csakugyan gyöngécske és gyarló szociáldemokrata, liberális és kereszténydemokrata (centrumpárti) mozgalmakat. A köztársaság szabadelvű hívei nem találtak otthonra a köztársaságot védelmező pártokban, a szellemi minőség elszakadt a szabadságért úgy-ahogy síkraszálló tömörülésektől, és a katasztrófa annak rendje s módja szerint bekövetkezett. Engem nem az rémít, hogy bírálják az SZDSZ-t — sajnos gyakran még ócskábbak vagyunk, mint gondolják —, hanem az, hogy nem ismernek bennünket, ahogyan az MDF-et és a szocialistákat sem ismerik.
A demokratikus politika presztízsének példátlan csökkenése immár nyilvánvaló. Csak azok a politikusok népszerűek ideig-óráig, akik valamilyen érzékcsalódás következtében pártokhoz nem kapcsolhatók, vagy akik visszalépnek, lemondanak, háttérbe vonulnak. A mai Magyarországon a politikai siker egyetlen esélye a bukás. A parlamentben — mindkét oldalon — igazi új tehetségek bukkantak föl, a kutya nem vette őket észre. Ki figyelt föl a kereszténydemokrata Isépy Tamásra, a kabinet egyik legokosabb tagjára? A demokratikus politika megértéséhez a legkezdetlegesebben összeácsolt fogalomkészlet is hiányzik. Előállt az a precedens nélküli helyzet, hogy Magyarországon van ún. „független politológia”, amely hazánkban nem tudományszak, hanem politikai irányzat. (Legfőbb képviselője Lengyel László, a fordított Kasszandra: Kasszandrának ugyanis mindig igaza volt, és soha nem volt népszerű; Lengyel mindig népszerű, és soha nincs igaza. A „politológusok” — akiknek ugyan nincsenek tudományos műveik, mégis átallják bevallani, hogy hírlapírók — rulettkerékre hajítható zsetonnak tekintik az empíriát, de a szerencsekerék forgásához megvan a rejtett elméletük, amelynek eredetét bokros elfoglaltságaik közepette talán még nem volt alkalmuk fölfedezni: ez a tudásszociológiai relativizmus, a Mannheim-féle sámfára áthúzott vulgármarxizmus. A politikai cselekvés lehetséges indítékai („motívumai”) közül a „politológusok” csak egyet ismernek: a réteg-, csoport- és osztályérdeket. Ennek köszönhető az az anomália, hogy értetlenül duzzogó cikkek hiányolják a magyar munkásság „adekvát osztálypártjának”, a nem létező szociáldemokráciának a hiányát, mert nem vesznek tudomást az eszmetörténetről: nálunk ma a régi szociáldemokráciára jellemző újraelosztó etatizmust és korporatizmust a magát történelmi okból jobboldalinak nevező MDF képviseli, tehát ez a terep már meg van szállva, a mai liberalizált nyugati szocdem. tendenciák pedig elszórtan ugyan, de a mai magyar ellenzékben találhatók meg. Szociáldemokrácia azért nincs nálunk, mert van: különféle históriai válfajai erőteljesen reprezentáltak. Az érdekre koncentráló „politológia” nem veszi észre azt sem, ami minden megfigyelőnek úgyszólván kiböki a szemét: a politikában — szabad, demokratikus nyilvánosság esetén különösen — számít a csoportos akarat, ennek elve azonban gyakran erkölcsi. Eléggé nyilvánvaló — gondoljunk a reprivatizálás-„kárpótlás” és a múlttal való ún. „elszámolás” körülötti masszív indulatkötegekre —, hogy a mai magyar társadalomban az igazságosság körüli etikai nézeteltérések a politika középpontjában állnak.
A liberális politikának a szíve vére a nyilvánosság: másképpen a liberalizmus nem képes a tömegdemokrácia durva többségi elvének és a modern állam elefantiázisának ellensúlyozására. Ez a liberalizmusnak szerkezeti jellemzője. A liberálisok azért védik mindig a nyilvánosságot, mert a nyilvános diszkusszió a modern liberalizmus módszere. Ezenfölül mindenfajta ellenzéknek létszükséglete a nyilvánosság: hiszen a kormány intézkedik és irányít, az ellenzék pedig bírál — tehát beszél. Akinek a hangja ellenzékben nem jut el a honpolgárokhoz, az elveszett. Ma nálunk a kormány hangja sem hallatszik ugyan, ám a kormánynak van hatalma. Per definitionem, az ellenzéknek annyi hatalma van, amennyit el tud mondani meglévő és reménybeli támogatóinak.
Az SZDSZ ezt a lehetőséget elvesztette. Egy modern nagy párt nem érintkezhet híveivel körlevelek, házi közlönyök és gyűlések révén, mert a fölsoroltaknak csak egy speciális, elkötelezett közönsége lehet. Mit kezdhet politikus nyilvánosság nélkül? Azt, amit Torgyán. Megpróbálja személyes jelenlétét, retorikáját mozgósításra fölhasználni — ennek az eredménye nem is lehet más, mint populista — nem „népies”! — demagógia. Torgyán doktor a weimarizálódott magyar nyilvánosság terméke, azé a nyilvánosságé, amely az intézményeken belüli pluralista politikából kiábrándult, tehát akaratlanul is a pillanatnyilag fönnálló erőviszonyokat konzerválja. A magyar politikai erőviszonyok mintegy megdermedtek abban a pillanatban, amikor a sajtó által megjelenített közvélemény elfordult a köztársasági erényektől. Ezzel megkezdődött az intézményeken kívüli politizálás veszélyes korszaka. A politika szűk, archaikus térre szorult, a személyes érintkezés indulattól fűtött terepére, ahol a rációnak nincs és nem is nagyon lehet szava. A másik terep persze a kamarilla. Az intézményes politika láthatatlansága csökkenti a felelősséget a hatalommal rendelkezők körében, és a demokratikus érzékenységgel rendelkezőket visszaveti a parlamentarizmus előtti viszonyok közé: ez az aktív kisebbség pedig elkerülhetetlenül radikalizálódik, megtelik a „viharsarki” típusú plebejus forradalmiság mindenféle archaikus feszültségével.
A modern liberális politika közjogi logikájú, szöveghez, intézményi, eljárási szabályokhoz kötött, bonyolult garanciák, ellensúlyok, egymást korlátozó közületek labirintusára épül. Ennek a szükségképpen elitekre és tudásra támaszkodó politikának akkor lehet sikere a demokráciában — mert ne feledjük, a liberalizmus régebbi, mint a modern demokrácia, és eredetileg arisztokratikus képződmény volt: néhány szabadelvű gróf között könnyű volt elintézni a dolgokat a Nemzeti Kaszinóban! —, ha ennek a sokpólusú garanciarendszernek minden szöglete hozzáférhető a közönség számára, amelynek támogatása elengedhetetlen. A demokráciából egykönnyen tirannia válhatik — és az ókori típusúaknak rendszerint ez a sorsuk —, ha nincsenek liberális korlátai. Olyan elit jellegű intézmények, mint például az Alkotmánybíróság, demokráciában csak akkor hatékonyak, ha kialakul a modern liberális válfaja a tekintélynek: ehhez kellene egyrészt megelőlegezett bizalom a köztársaság intézményeiben, másrészt áttetszőség: információ.
Az információt azonban nem értékközömbös automaták közvetítik. Ha a közönség — amelynek a médiák munkásai is tagjai — nem érdeklődik az intézményekben folyó szabályalkotási folyamatok és e folyamatok politikai bírálata iránt, akkor a szabad állam politikai tartalma megsemmisült. Ha az intézményes politika — a rend egyetlen biztosítéka a modern korban — elveszíti a nép bizalmát, akkor is lesz politika: a hivatalok taktikázása és az aktív kisebbség gyűléseinek és tüntetéseinek mámora. Mindkettő ugyanoda vezet: az intézmények elitjéből hatalmi elit válik, amelynek ezt előbb-utóbb egalitárius-közösségi ideológiával kell álcáznia, a hatalmi eliten kívüli elitek szétmorzsolódnak, a garanciák elolvadnak, a műveltség elpusztul.
Voltaképpen az a csoda, hogy az SZDSZ válsága csak most következett be. Hiszen az SZDSZ tagjaira és támogatóira ugyanezek a folyamatok fejtették ki hatásukat. Azok maradtak politikailag tevékenyek, akiknek az emocionális-személyes együttlét kényszerűen közvetlen leegyszerűsítettsége volt rokonszenves, akiknek személyes élményre volt szükségük ahhoz, hogy valaminő politikai lojalitást, összetartást, kohéziót mutassanak. Nem liberális „nézeteik” változtak meg — a szabaddemokraták éppenséggel doktrinér liberálisok mindazokban az ügyekben, amelyekre még a demokrácia általános válsága előtti időkből, a láthatatlan politika előttről emlékeznek. De itt a stílus fontosabb, mint néhány — bármilyen rokonszenves — politikai előítélet. Az SZDSZ baja az, hogy a liberális politikához kevésbé illik az a premodern-orális-plebejus stílus, mint a többi magyar párt politikájához. Nem véletlenül volt az SZDSZ-nek értelmiségi híre, pedig szavazói nem voltak jellemzően értelmiségiek. A liberális politikának benső köze van a tudáshoz, nem a politika tevékeny alakítóinak a tudásához — ez mindenkire jellemző, és a kisgazdák részleges kivételével minden párt vezetői értelmiségiek —, hanem a politikáról való széles körű honpolgári tudáshoz. Enélkül az SZDSZ nem élhet meg.
Ez az oka nézetem szerint a kitűnő Tölgyessy Péter tragédiájának. Nem igaz az, hogy Tölgyessy valamiképp „kevésbé” liberális lenne, mint Kis János vagy e sorok írója, vagy hogy közelebb állna az MDF-hez, mint bármelyikünk. Ez közönséges rágalom. Ideiglenes vesztes pozíciójában azonban Tölgyessy — teljesen jóhiszeműen — a párt tagságához fordult támogatásért.
Ez a támogatás azonban a demokrácia válságának körülményei között állott össze. A láthatatlanná vált intézmények korában, a parlament előtti orális primitívségbe való visszazuhanásban. Tölgyessy nem politikai nézeteiben — amelyek néhány sallangtól eltekintve azonosak a mostani pártvezetés politikájával — fordította maga ellen a liberális értelmiséget és a liberális politikusokat nemcsak az SZDSZ-ben, hanem azáltal, hogy megtestesíti jelenlegi támogatóinak a modern liberális politikától idegen, fenyegető szellemét. Ha Tölgyessy lenne az SZDSZ elnöke — amit képességei alapján megérdemelne, de amelytől a jelenlegi körülmények között Isten őrizzen —, akkor ő sem tehetne kedvére mostani híveinek. Ugyanis Tölgyessy liberális, akit ezért az SZDSZ „torgyáni” hiperaktív kisebbsége, amelynek persze sok szavazata van a pártértekezleten, nem fog sokáig támogatni. Tölgyessy tévedett — ezért máskülönben semmiféle rosszat nem gondolok róla, bár jelenlegi kihívása szerintem politikailag üres —, de tévedése fölszínre hozta demokráciánk nagy dilemmáját: vagy tekintélye kerekedik az alkotmányos intézményeknek, s evvel elhárul a közvetlen demokrácia véres jakobinus ábrándja, és a szabadság kritériuma nem lesz a hatalomban való közvetlen tömeges részvétel antiliberális-demokratikus utópiája, amelyre egyszer — szocialista kosztümben — már ráfizettünk, vagy a tekintélyuralommal elegy zűrzavar borít el mindent, no csak úgy magyarosan, félig-meddig. Kis János, Havel, Michnik, Szaharov Nagy Nemzedéke nem győzött, habár ellenfeleik meghátráltak, kommunista veszély már nincsen. Ám a román bányászok, a szerb csetnikek mutatta „kiút” lesz előbb-utóbb az osztályrészünk, ha az SZDSZ és a Fidesz „kiugrás irodája” nem vezet ki bennünket a Balkánról. Cseh-Szlovákiában ez láthatólag nem sikerült, még Lengyelországból, sőt, Kelet-Németországból is aggasztó hírek érkeznek, menekültek, rasszizmus, háborúk… Az elárvult, nyilvánossága vesztett magyar liberális politika zuhanásáról szól az SZDSZ-mese. Kudarcaink jó része is erre vezethető vissza. Például a szerencsétlenkedés a kárpótlás ügyében, ahol a Fidesz azért lehetett egyértelműbb, mert nincsenek tagjai. A Fidesz tisztán csak a nyilvánosságra bízta magát, nem lett mozgalom, s ezzel jól ismerte föl a magyar politika szociológiai természetét. Ám, ha az SZDSZ nem lett volna nagy mozgalom is, Önök a Fideszről sem hallottak volna soha.
Mi a megoldás? Nem tudom. Én csak gondolatokat javasolhatok. Boldogabb helyeken ez a politikus dolga. De tudom, hogy ma nem hallgatna rám senki, ha csak politikus lennék. Ez az én szerencsém — a szerencsétlenségben —, de nem örülök neki. Ezúttal nem csak úgy az olvasókhoz, hanem honfitársaimhoz próbáltam szólni. Demokraták között ez fellengzősen hangzik. Kiábrándult, szkeptikus értelmiségiek között még inkább. Pedig ők olvassák majd ezt az újságcikket.