Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 8. szám, 2025. február 21.
VÁNCSA ISTVÁN
Újabb egymilliárd euró úszhat el, ha a kormány nem teljesíti az EU jogállamisági elvárásait, olvashatjuk a Szabad Európa weboldalán, mármost ami elúszhat, az el is úszik, öntudatos kormányzatunk nem fog idegenből jövő direktíváknak megfelelni, eb ura fakó, Ugocsa non coronat. Mint ismeretes, négyszázmilliárdnyi uniós forrást tavaly már elveszítettünk, ahhoz képest további egymilliárd – nem forint, hanem euró – minekünk bakfitty, viszont a gerinces magyar ember idegenek előtt nem hajbókolhat.
Tudomásul veszi inkább, hogy honfitársainak zsíros kenyere megint kisebb lesz valamivel, hogy a rá jutó zsírról, amely immár gyakorlatilag nem is létezik, szó se essék.
Ráadásul az EU jogállamisági elvárásai újabb csúcsokra hágnak, immár ott tartunk, hogy az Európai Parlament a jogállamiság helyzetét vizsgáló delegációt akar Magyarországra küldeni, és ha akar, akkor nyilván fog is. Küldje csak őket, ha ettől valamit remél, kapnak ők is zsíros kenyeret, málnás fröccsöt és emeletes ágyakat valami kiürült üzemcsarnokban, ott akármeddig ellehetnek. Jól nem fogják magukat érezni, az egyszer garantált, de hát aki magamagának keresi a bajt, ne sipákoljon.
Evvel párhuzamosan, hogy ne legyünk annyira hétköznapiak, cicázgatunk az AfD-vel is, szalonképes voltunkat ez borzongatóan sejtelmes fénnyel világítja meg. Ugyanakkor az AfD Németország második legnépszerűbb pártja, másfelől pedig Orbán az első olyan uniós kormányfő, aki hajlandó volt fogadni Alice Weidelt, ez pedig az ő – értsd Orbán – korpulens figuráját is az előtérbe hozza, sőt az európai politika fontos aktorává emeli.
Csak pár percre ugyan, mint amikor a csillagszóró felszikrázik, mielőtt hamuvá porladna, s ugyanazzal a lendülettel felgyújtaná a karácsonyfát; de az is több a semminél.
Természetesen volt közös sajtótájékoztató a Karmelitában, ott Orbán félreérthetetlenül kijelentette, hogy Mária országában egy árva migráns nem sok, annyi sincs. Mondta ezt teljes határozottsággal, miközben tudta, hogy Weidel is tudja, ami elhangzott, annak a valósághoz még csak áttételesen sincs köze, viszont aki folyamatosan és foglalkozásszerűen hazudik, azt az efféle apróságok sohase zavarják.
Az se zavarja, hogy saját kormányának foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkára múlt év elején százhúszezer külföldi vendégmunkásról beszélt, nem számít, a publikum annak hisz, aki az adott pillanatban szól hozzá, de annak is csak addig, amíg ki nem csavarják a kezéből a mikrofont. Aki épp beszél, annak az igazság mézként csorog az ajkáról, utána viszont már obskúrus hazudozónak minősül ő is, ahogy a többiek.
Pláne abban a kivételes esetben, amikor a publikum, vagy annak legalább egy csekélyke hányada tisztában van avval, hogy ékesen szóló miniszterelnökünk kormánya szabadon eresztett több mint kétezer olyan embercsempészt, akik ezeket az illegális bevándorlókat bejuttatják az unióba, mindenekelőtt az ő legfőbb célpontjukat képező Németországba, ahol majd nagyon jó lesz nekik. Mellesleg miniszterelnökünk ezen a módon nemcsak az illegális bevándorlókkal tesz jót, hanem a németekkel is, kapnak olcsó munkaerőt, Európa tehát csendes lesz, boldog és elégedett.
Viszont ne nagyon részletezzük, mitől.
Azt se célszerű taglalni, hogy a magyar gazdaság miképpen részesülhetne egy mégoly halovány, mégoly reszketeg nekilendülés áldásaiból, hitelesnek tűnő szakértők szerint semmiképp, ergo őrájuk ne hallgassunk, hanem bízzunk Istenben, és tartsuk szárazon a puskaport.
Természetesen a nekilendülés bevált módozatát illetően bölcs kormányzatunknak kész receptje van, a recept zseniális, kipróbált és bevált. Hogy egészen pontosak legyünk, még nem vált be, viszont be fog válni, ellenkező esetben ugyanis tökön lesz rúgva, rudimentális gondolkodású felebarátaink legalábbis így mondanák, maradjunk tehát annyiban, hogy kezünkben a bölcsek köve, a többi kézügyesség dolga csupán, a mennyország pedig a küszöbünkön áll és kopogtat.
További jó jel, hogy özönlenek az országba a románok, ám itt már álljunk is meg egy pillanatra: a „román” szó az újmagyar nyelvben nem feltétlenül román anyanyelvű vagy származású személyt jelent, hanem gyakorlatilag bárkit, akinek román útlevele van. Most tehát romániai útlevéllel ellátott személyek iparkodnak magyarországi ingatlant vásárolni, ők azok, akik sorra vásárolják fel a határ menti települések házait, legalábbis a HVG e tárgyban írt beszámolója szerint. Szempontjaik megérthetők, pláne történelmi megközelítésben, meg egyébként is. Valójában a romániai magyarok számára a magyarországi letelepedés opciója mindig rózsaszínű leányálomnak számított, szép és csábító, de semmi realitása nincs. Vagy legalábbis nem volt eddig. Mindamellett, ha eszük van – és mért ne volna –, akkor nyilván nem égetnek föl semmit maguk mögött, sőt a legnagyobb gonddal ügyelnek arra, hogy a Király-hágó túloldalán hagyott nyoszolyájuk pihepuha párnával-dunnával várja őket arra az esetre nézvést, ha mégis kiderülne, hogy valójában sokkal jobb volt odaát.
Ennyi volt a jó jel, több ehhez hasonlóval nem szolgálhatunk, noha szeretnénk. Rossz jellel viszont igen. A legrosszabb jel az, hogy Zelenszkij szerint Európának fel kell készülnie egy lehetséges orosz támadásra, és meg kell erősítenie védelmi képességeit, miután JD Vance amerikai alelnök nyilvánvalóvá tette, hogy az Egyesült Államok segítségére nem számíthat.
A kérdés most már csak az, hogy kenyértörés esetén Magyarország hova fog állni, szerencsére ezen oly nagyon sok töprengenivalónk nem akad. Gondoljunk vissza az elmúlt százhúsz vagy akárhány évre, az útmutatás világosan rajzolódik ki a szemünk előtt. Magyarország mindig, mindenkor és tévedhetetlenül a rossz oldalra állt, most se cselekedhet másképp. Hogy melyik a rossz oldal, az egy röpke pillanat erejéig se lehet kérdéses, tévedni nyilván ez alkalommal se fogunk, már csak azért se, mert a döntés a génjeinkbe van kódolva, akarva se tudnánk eltéveszteni, meg aztán nem is akarjuk, mert minek. „Ha nem Brüsszel, akkor Moszkva. Az önök döntése” – mondta Zelenszkij a müncheni biztonsági konferencián, mármost Árpád hős népe evvel a döntéssel, illetve annak a helyzethez illő változatával számos alkalommal találkozott, és mindig tétovázás nélkül választotta ki azt az utat, amely a szakadékba visz.
A szakadék és az odavezető út megvan, a belehullani készülő nép lassan poroszkálva, trécselve közeledik.