A katasztrófa módszertana

Ismerik, ugye, azt az elterjedt mondást, hogy „én, kérem, semmilyen pártnak nem voltam és nem vagyok a tagja”? Ez a mondás egyfelől azt jelenti, hogy az illető nem volt a diktatúrához segédcsapatként odaillesztett áltömegmozgalom részese, és hogy nem lépett be a fordulat óta alakult demokratikus pártok egyikébe sem; de a mondás lényege, hogy az illető kihívóan nem lát különbséget a parancsuralmi „egypárt” és a politikai pluralizmust megtestesítő szervezetek között.

A mondás a maga savanykás ostobaságával csodálatosan foglalja össze az új magyar populizmus — amely távolról sem pusztán, sőt, nem is elsősorban a népi írók mai utódainak irányzata (vö. régebbi cikkemmel: „Pártharcok és szakszerűség”, Magyar Hírlap, 1990. november 23.) — politikáját. Az új populizmust az a helyzet hozta létre, amelyben a reformer elitek által létrehozott demokratikus alkotmányosság kénytelen együtt élni az igen kevéssé módosult államszocialista gazdasági szerkezettel és a tekintélyuralmi rezsimek sok évtizedes országlása miatt erős intoleranciával, jogellenességgel, szolgalelkű rendpártisággal és káprázatosan mély politikai — valamint közgazdasági, közjogi, társadalomtudományi — műveletlenséggel.

Az utóbbi elemek eddig is megvoltak, az újdonság az, ami a demokratikus alkotmányosságból eddig mindenki számára láthatóan megvalósult: a kontroverziális, kétpólusú országházi politizálás — azaz a kormánypártokra és ellenzékre oszló törvényhozás, illetve létmódja, a nyilvános vita —, az angolszász joggyakorlatból kölcsönzött bírói jogalkotás, amelyet főleg a meglehetősen intervencionista Alkotmánybíróság testesít meg, továbbá a közvéleményt sokkoló, szélsőségeket is görgető szólás- és sajtószabadság.

A korántsem teljes, tartalmában és szerkezetében egyaránt roppant tökéletlen, eklektikus új alkotmányosság olyan szociális jegyeket visel magán, amelyek erős kontrasztban állnak mindazzal, amit a magyar nép az utóbbi évtizedekben világnézetileg megszokhatott. Az elzárt irodákban folyó titkos politikacsinálás, amelyet a szerves közösség, a népi egység és az egyenlőség hamis tanai igazoltak és takartak el, alapjában megszűnt. A privilegizált, félig-meddig titkosított vezető rétegek helyén megjelentek a nyilvános elitek: az új demokratikus politikai osztály, a jogtudó mandarinátus és a médiaértelmiség. (A polgárság késik.) Elég természetes, hogy az előjogokkal körülbástyázott, zárt, hozzáférhetetlen kommunista „belső párt” (Orwell) egyáltalán nem keltett maga iránt akkora szociális irigységet, mint az agresszívan szereplő új demokratikus elitek. Kádár híres „puritanizmusa”, Andropov és Honecker szürkesége arra szolgált, hogy elleplezze az uralom puszta tényét. Az uralom mértéke radikálisan csökkent, de látványa betölti a képernyőt.

A nyilvános elitek — mindenekelőtt politikusok, jogászok és zsurnaliszták — iránti ellenszenv és irigység érthető is azok részéről, akik a politikamentessé csírátlanított későkádárista nyilvánosságot „örök értékek” szkeptikus és szubvencionált képviselőiként művelődési zörejekkel és enyhén utálkozó publicisztikával tették stílustörténetileg oly felejthetetlenné. Érthető azon sokkal számosabbak részéről is, akik még szunnyadtak, amikor az új demokratikus elitek szemfülesebb részvevői már szervezték a modern politikát, azaz a nyilvánosságot, s mire népmozgalom kerekedhetett volna a szabadságjogok és a nemzeti függetlenség eszméi köré, már kiásták a későbbi pártharcok lövészárkait.

Akármi lett légyen is az ok, a magyar demokratikus alkotmányosság működő intézményei — a parlamenti kormányzás, a pártok, a médiák — fölöttébb népszerűtlenek. Nevezzük nevén: antidemokratikus politikai hangulat alakult ki, amelynek viszonylag koherens megszólaltatója az új populizmus. Fő tételeinek jellemzésére már tettem futólagos kísérletet („A Tölgyessy utca”, Beszélő, 1990. október 27.), ám alaposabb elemzésükre csak most keríthetek sort. Eredetük a szélsőbal- és szélsőjobboldali „romantikus kultúrkritika” történeti ködébe vész, de családfakutatásra ma sajnos nincs módom.

Az első tétel az, hogy a világban odakünn problémák hevernek, amelyeknek van helyes megoldásuk, függetlenül attól, hogy az eredmény tekintetében ki mit tart erkölcsileg helyeselhetőnek. Mindenfajta világnézeti vita velük kapcsolatban fölösleges. Azok tehát, akik pártokba tömörülnek a társadalmi kérdésekre adott különböző válaszaik szerint, csalnak. Nyilván önös érdekeiket öltöztetik „elvi” álruhába. Az új populizmus egyik fölvilágosító küllemű állítása az, hogy a politikai-világszemléleti hagyományok, az ún. „nagy ideológiák” idegenek a „tárgytól”, a józanul és tárgyilagosan csak egyféleképpen fölfogható problémahalmaztól.

Az első tételből következik a második, a Fidesz kedvenc állítása: az elvi vagy világszemléleti nézetkülönbségek irracionálisak. Teszem azt, a szabadelvűség, a tekintélyelvű korporatizmus és a demokratikus szocializmus között, ha lehet is, nem érdemes éles különbséget tenni, e különbségek nyilvános kifejtése nem egyéb, mint „indulat”, „elfogultság”, „érzelgés”. Modern, fölvilágosult ember „megoldásokat” keres. Hogy mely kritériumok vagy ismérvek teszik helyessé a javasolt megoldást, annak megfontolása „elvont” bölcselkedés, nem profi, nem menő.

A harmadik tétel az, hogy az egymással versengő politikai megoldási javallatok pragmatikus kipróbálásukban nyerik csak el értelmüket, voltaképpen tehát csak kormánypolitika van: intézkedések és hatások egybevetése. Mindezen túlmenő viták csak megosztják a nemzetet, elpazarolják a jobbra fordítható energiákat és így tovább.

A politikai akarat — és a modern politikai pártok ennek változatait testesítik meg, nem vagy nem főként osztályérdekeket — kevéssé érdekes az új populizmus számára.

A Pozsgay-féle Nemzeti Centrum és más hasonlóképpen tétován gomolygó kísérletek fölfogták ugyan a közhangulat antidemokratikus fordulatát, de ahhoz valóban professzionizmus és tehetség kellett, hogy ezt egy sok tekintetben liberális politika szolgálatába próbálják állítani, amint azt a Fidesz vezetőinek fiatal, éhes konkvisztádorokból álló vasfegyelmű kis csapata teszi.

A Fidesz diagnózisa nem különbözik az SZDSZ látleletétől. A kisebbik, ám pillanatnyilag népszerűbb liberális párt a szabaddemokratákhoz hasonlóan úgy véli, hogy Magyarország nem bírja ki, hogy az Antall-kormány vagy hasonló utóda még három esztendeig irányítsa. Az SZDSZ, válaszul a lanyhaságát ért bírálatokra, országos küldöttgyűlésén kijelentette azt, ami magától értetődik, mégsem volt — a közönség politikai tapasztalatlansága miatt — közismert: ellenzékben van, ami azt jelenti, kész a kormányzás átvételére. Közülünk többen — így magam is a Beszélő karácsonyi számában — azt javasolták, mozgalmat kell indítani új választások kiírására. Ez a vita még nem jutott nyugvópontra az SZDSZ-ben. Kis János pártelnök nagy föltűnést keltett írásában („Még egy kísérletet”, Népszabadság, 1991. március 9.) mérlegelte, hogy a parlamenti ciklus közbeni kormányváltás kockázata-e a nagyobb, vagy a további MDF–kisgazda kormányzásé, s úgy vélekedett, hogy az utóbbié. A kormányváltozás kieszközlésének technikai módozatait illetően azonban írása nyitott — Kis János, gondolom, vitát kíván nyitni erről, nem pedig azt megindulása előtt holmi deklarációval lezárni. Kockázatos dolog ez egy vezető politikustól, de annak a számára, aki hisz a nyilvános vita értékében, természetes.

Erre válaszul tette közzé cikksorozatát a Fidesz egyik szürke eminenciása, Kovács András szociológus, kedves régi társunk a demokratikus ellenzék dicső napjaiból („Megbuktatható [magyar nyelven: Megbuktatható-e] a kormány?”, I–III., Magyar Hírlap, 1991. március 25., 26., 27). Kovács dr. azt állítja, hogy mivel parlamenti eszközökkel a kormányt nem lehet megbuktatni — ez egyébként nem helytálló, bár itt csak az ellenzék egységét megkövetelő, szokatlan technikáról lehetne szó … —, illetve a kormánytábor fölbomlására kár számítani, mert ez az ellenzéki offenzíva láttán csak összeforrna, vagy talán a kormánypártokon belüli tekintélyelvű kisebbség összefogva a parlamenten kívüli szélsőséges mozgalmakkal megszülné a „legitimált” magyar Vatrát; mindezért gyógyírként egyféle magyar Moncloa-paktumot ajánl.

Az analógia több tekintetben is félrevezető. Először is a Moncloa-paktumot a piacgazdaságot bevezetni óhajtó Soares-kormány olyan pártokkal kötötte, mint az akkor még marxista PSOE, González szocialista pártja és Carrillo kommunista pártja, amelyek programjukban és választási kampányukban ezt hevesen ellenezték, másrészt — szemben a Fidesz javaslatával — annak a paktumnak legfontosabb aláírói a féllegális harcban megedződött, erős és militáns marxista és szindikalista szakszervezetek voltak. Mellesleg a paktumot senki sem tartotta be. Másodszor, Magyarországon van Moncloa-paktum, az SZDSZ és az MDF ismeretes megegyezése. Ez sem realizálódott ugyan, de a Moncloa-egyezményhez hasonlóan a kormányzás békés beindításához segítséget adott. Nem az egyezség hibája, hogy az MDF-kormány sajnos nem tudott élni a lehetőséggel. Az SZDSZ kilátásba helyezte, hogy a kapitalizmusra való áttérés kínos kísérőjelenségei miatt szociális demagógiával nem fogja a kormányt támadni, ám ígéretének betartására nem volt alkalom, mert az Antall-kormány nem nagyon tett kísérletet a magántulajdonon alapuló piacgazdaság megteremtésére, ehelyett… — De ezt már sokszor elmondtuk.

Dr. Kovács András szerint — bárminők is szív szerinti preferenciái — a parlamenti demokrácia egyelőre csődöt mondott, új megegyezéssel kell kísérletezni, olyasfélével, mint a háromoldalú tárgyalások idején, amikor még nem volt szabad választás és demokrácia, és az illegitim álparlamentnek csak gumibélyegzőt kellett nyomnia az új és régi elitek megegyezéseire, illetőleg mint az SZDSZ–MDF paktum idején, amikor még nem állt föl az új többségtől keletkezett kormány, és a régi alkotmány megkötötte volna az MDF kezét. (Egyébként szemben a Fidesz-szel, én nem keveslem, hanem sokallom az ún. „kétharmados” törvények számát. Ha folyton ki kell egyezni az ellenzékkel, akkor nincs igazi felelős kormányzás, nem eléggé kétpólusú a parlament; a kormány nem eléggé kormány, az ellenzék nem eléggé ellenzék. Ha nem akarjuk megengedni, hogy a többség birtokában valamely pártszövetség a maga belátása szerint kormányozzon, akkor lépjünk be a kormányába, vagy indítsunk forradalmat, de ne papoljunk parlamentarizmusról. Az MDF szélsőségeitől való — amúgy nem indokolatlan — félelem teszi oly posványossá az Országgyűlés munkáját, amely a kemény összecsapások és a kénytelen összefogások kelletlen és kevéssé praktikus elegye. Szemben a közhiedelemmel, a konstruktív bizalmatlansági indítványhoz sem kell nagyobb többség, mint a másfajtához; az intézmény csak a gyakorlatlanságot netán kihasználó parlamenti kalandorság letörésére szolgál, és ma is komoly stabilizáló tényező.)

A dr. Kovács-féle tüzérségi előkészítés után megindult a Fidesz gyalogsági támadása. Antall József azonnali áldásával közzétette a hatpárti megegyezésről szóló javaslatát, amelyet a három koalíciós párt hivatalosan helyesel, bár egyes képviselői támadják, az MSZP elnöke óvatosan támogatja. Az SZDSZ tartózkodó vagy inkább fanyalgó nyilatkozata, ha jól értem, a javaslat használhatatlanná puhítását, tehát az időnyerést szolgálja, szokatlanul ügyesen.

A Fidesz- és kormányjavaslat szerintem elfogadhatatlan, sőt veszélyes a magyar demokráciára.

Tudom, hogy ez a kijelentésem bosszantó mindazok számára, akik a „pártoskodás”, tehát a demokrácia, mármint a modern liberális demokrácia alapelveivel szemben ellenséges közhangulat hatása alá kerültek, ha időlegesen is. Azt is sejtem, sokan azt mondják majd, nem szembeszállni kell a közvéleményben tapasztalható trendekkel, hanem — mint a Fidesz — aggálytalanul kihasználni őket rokonszenves tartalmi (szubsztantív) célok megvalósítására, hiszen ezeket a trendeket, megalkudva velük, módosítani lehet, s talán majd visszaterelni őket a liberális demokrácia irányába. Hogy ezt meg lehet-e tenni, arányérzék — vagy fellengzősebben szólva: politikai intuíció — dolga.

Ennek a megalkuvásnak azonban — amely kisebb ügyekben hasznos lehet — itt nem látom lehetőségét. (Egy Magyarországot jól ismerő New York-i barátom azt mondta szemrehányólag álláspontomról: „westminsteri dogmatizmus”. Majd elválik.)

Helytelen a Fidesz és a kormány javaslatának kiindulópontja: érthetetlen, miért kell az Országgyűlésben ülő hat pártnak az Országházon kívül megegyeznie. A Fidesz nyilván arra gondol, hogy a kormányszakértők egy-egy jó ötletét keresztülhúzhatják az MDF mezei hadai meg a kisgazdák, át kell nyúlni tehát a fejük fölött. Bármi a véleményünk a mezei hadakról, a nép választotta őket, nincs alkotmányos lehetőség nézeteik semmibevételére.

1989-ben az illegitim álparlamentet semmibe lehetett venni, hiszen antidemokratikus módon „választották” az ismeretes csalások és botrányok közepette. Ha a mai magyar parlament nem tetszik, lehet újat választani. De kikerülni, az (ifjú) vének tanácsával helyettesíteni nem lehet.

Az pedig kifejezetten impertinencia, hogy a javaslat szerzői a tárgyalásokon a hat párt teljesen egyenlő részvételét javasolják, két-két fős küldöttségekkel. Ez az egyenlőség fiktív. Aki félretolja azt a sokunk számára borús tényt, hogy a választásokat a Magyar Demokrata Fórum nyerte meg, se nem demokrata, se nem realista. Az MDF-nek, ha jól emlékszem, körülbelül hétszer annyi képviselője van, mint a Fidesznek. Hogy a balsejtelmekkel megvert Antall-kormánynak ez nem jut eszébe, az fura. Ám persze akkor eszmél majd rá, amikor jónak látja. Mindazonáltal csodálom Antall József bátorságát, hogy ilyen gőgösen bánik hatalmának forrásával, az MDF országgyűlési képviselőivel. Ha a többség-kisebbség viszonyon alapuló parlamenti helyzetet fölrúgjuk, alkotmányos demokráciában meg kell kérdezni: ki kormányoz? A pártközi értekezlet? Ez azt jelenti, hogy de facto az ellenzék is kormányon van, márpedig erre a néptől nincs megbízatása!

Bizonyosra vehető, hogy Antall és Orbán föladta az MDF kormányzásbeli vezető szerepének eszméjét. A Fidesz javaslata olyasmiket utal a pártközi értekezlet hatáskörébe (adósság, jegybank, világkiállítás), amik békeidőben egyértelműen a kormány kompetenciájába tartoznak. Lesz tehát egy időre a kormánykoalíciótól független szuperkormány? Elképzelhető, hogy a Kupa Mihály- és Surányi György-féle gazdaságilag liberális technokraták könnyebben szót értenek az SZDSZ-szel és a Fidesszel, mint a saját kormányuk bázisával. Lehet, hogy olykor maga Antall József is így van evvel. Ám amit elvesz a Fidesz a kormány kompetenciájából a gazdaság területén, busásan visszaadja a napjainkban kulcsfontosságú külpolitika területén. Különös, hogy a Fidesz jobban bízik Jeszenszky Géza minisztériumában, mint Kupa Mihályéban, Kádár Béláéban. Nem látok okot az ellenzék külpolitikai önállóságának föladására. Sőt. Ugyancsak kormányzati előterjesztések tárgya, illetve parlamenti viták témája kellene hogy legyen az elmúlt diktatúra még függőben levő ügyeinek fölszámolása, illetve a médiatörvény. Kifejezetten aggasztó lenne, ha ezeket a mindannyiunkat izgató, az ország jövője szempontjából alapvető fontosságú ügyeket zárt ajtók mögött próbálnák „megoldani”, hiszen a legcsekélyebb egyetértés sem mutatkozik e területeken. A médiaügyeket illetően az SZDSZ–MDF paktumot is gyakorlatilag föl kellett mondani. Ugyan mi változott, hogy itt hirtelen konszenzust lehessen föltételezni?

A javaslat 2., 3. és 5. pontja alkotmányban vagy sarkalatos törvényekben rendezendő alapkérdéseket érint, amelyekben magam is el tudok képzelni konzultációt, föltéve, ha ez a parlament szuverenitását nem érinti. De még itt is érthetetlen, mi az Országgyűlés szerepe, mialatt a hatpárti tárgyalások folynak. Mint afféle második kamara, foglalkozzék netán kurrens másodrangú ügyekkel? Ám az „első kamarát”, a pártközi értekezletet senki nem választotta, közbeiktatása ellenkezik hatályos alkotmányunk szellemével. A választójog reformját menet közben nem tudom elképzelni. Pacta sunt servanda. A javasolt egy hónapos (!) határidő csak azt tenné lehetővé, hogy a kormány–Fidesz előterjesztéseket kurta, formális vita után helybenhagyják. Ennek nincs jó illata.

Hogy a Fideszt mennyire izgatják a magyar parlament működési zavarai, amelyekre hivatkozva előállt ötleteivel, jól mutatja a javaslat egy jellegzetes hiánya: szó sincs a házszabály reformjáról, amely az első föltétele volna annak, hogy a rend helyreálljon az ország házában. Elképedve nézem, hogy a Ház még mindig csak heti másfél napon tanácskozik a maga fizetett, fő hivatású képviselőivel: erre nincs példa széles e világon, öt-hat nap a norma hetenként, az ülések még éjszaka is folynak minden demokratikus parlamentben. A házszabálynak az előző rendszerből örökölt egyéb abszurdumaival most nem is érdemes foglalkoznom, dr. Hack Péter képviselőtársam már megindította az idevágó diszkussziót a Magyar Nemzetben: visszhang eddig tudtommal nem érkezett. A házszabály — gyakorlatilag az alkotmánnyal vetekedő jelentőségű jogszabály egy parlamentáris rendszerben — nem érdekli a javaslat szerzőit. Logikusan, hisz ez egy antiparlamentáris javaslat. Szerzőinek talán az az illúziójuk, hogy szekerükbe fogják az antiliberális-antidemokratikus közhangulatot, és evvel lökést adnak a demokrácia ügyének, mert bíznak benne, hogy a kényes időszakban ők ülnek majd a bakon. Ez azonban nem biztos.

Az új magyar demokráciának nincs sok szilárd vívmánya. Az Antall–Orbán javaslat azonban ezeket is kikezdi, s a külpolitika és a média területén többet kínál a kormánynak, amennyit mai helyzetében a maga erejéből meg tudna hódítani. Az is aggasztó, hogy a Fidesz saját pártrádiót szeretne. Mi végre?

Ez nem a válság föloldása, ez maga a válság.

A Fidesz sikereket ért el világos beszédével. Tanulni óhajtok öcséimtől. Véleményem egyszerű és áttekinthető.

Nem.

Tamás Gáspár Miklós