Népszabadság, 1990. november 10.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Nem várom el, hogy foganatja legyen kérésemnek: hagyjunk föl avval a rossz szokással, hogy másutt megjelent írásokkal polemizálunk, hiszen az olvasó nem tudhatja pontosan, hogy miről van szó, illetve csak ellenséges beállításból ismerheti meg a bírált álláspontot. Nem várom el, hogy politikai ellenfelek — ez esetben Gyurkó László — a mai Magyarországon tárgyilagosságra törekedjenek. Nem várom el glosszaíróktól a tárgyi tudást. Nem várom el azt sem, hogy a mai magyar közéletben ne a farkascsorda logikája és etikája érvényesüljön: a sebesült társra rárohannak, akit már sokan bíráltak, azt az odatódulók igyekeznek intellektuálisan meglincselni. Nem várom el mai publicistáinktól az általános izgatottságban, hogy kétszer is elolvassanak egy kurta szöveget, vagy akár koncentráljanak addig a tíz percig, ameddig kisilabizálják. Nem várom el, mert mint a magyar közélet egyik legnagyobb gusztussal rágalmazott szereplőjétől, ostobaság volna tőlem ilyesmikre számítani. Be kell ismernem, ma nekem veszedelmes dolog bármit állítanom, mert szinte reflexszerűen kiváltom némelyekből a rosszhiszemű félremagyarázásokat. Megéri-e az igazság — vagy amit annak hiszek — mindezt a kellemetlenséget? Isten tudja.
Azt viszont igenis elvárom, hogy a minimális szakmai tisztesség szabályait legalább a lapszerkesztők igyekezzenek betartatni munkatársaikkal. A nívós Népszabadság redakciójában valaki legalább arra fölhívhatta volna Gyurkó László figyelmét, hogy az e heti HVG-ben megjelent cikkem központi állításáról egy kukkot sem szól, minekutána pedig nyilván nevetséges színben tüntethet föl kevésbé fontos kijelentéseim sportszerűtlen eltorzításával.
Miről is van szó?
A kisebbségi probléma nemcsak „reálkérdés”, hanem nagymértékben szimbolikus dilemma is. Az, hogy a nevemen helyesen álljon az ékezet, hogy szülőhelyemet „Kolozsvár”-ként és ne „Cluj”-ként jegyeztethessem be — személyi igazolványomban, magyar személyi igazolványomban „Cluj” áll, a régi BRFK-n és a KEOKH-ban kioktattak ’78-ban, hogy Kolozsvár nem létezik —, számomra lényeges dolog. Székely falvakban jól fölszerelkezett önkéntesek őrzik a kétnyelvű helységnévtáblát, amely számukra a decemberi romániai forradalom legfőbb vívmánya. Igazuk van! Világunk akkor otthonos, ha tükörképünk hű hozzánk. Gúnyolódni azon, hogy a kisebbségek — nálunk és másutt — anyanyelvi formában kívánják anyakönyveztetni gyermekeik keresztnevét, olyasvalaki érzéketlenségére vall, aki — amint ezt Gyurkó be is vallja — soha nem került érintkezésbe kisebbségiekkel és gondjaikkal. Ez nem bűn, de akkor a Krisztus szerelmére, miért szól bele?
De a névhasználatnál is fontosabb az iskolák ügye. Ezt hallgatja el Gyurkó László. Én csak leszögeztem azt a téma iránt érdeklődők előtt közismert tényt, hogy Magyarországon nem nagyon vannak e nevet megérdemlő nemzetiségi iskolák, óvodák és bölcsődék pedig egyáltalán nem. Ezért bennünket a belföldi kisebbségek — elsősorban a szlovákok — és a külföld részéről jogos bírálatok érnek. A szomszédos országokban, ha nem is megfelelő számban és föltételek mellett, de akadnak magyar iskolák. Ott nem is annyira az állam, mint a nacionalista közvélemény akadályozza fejlődésüket — lásd a bukaresti Ady Líceum fölháborító esetét, ahol román szülők és iskolások tiltják ki a magyar gyerekeket saját iskolájukból!
Évekig hiányoltuk, hogy román, csehszlovák, szerb értelmiségiek miért nem emelnek szót a magyar kisebbségek védelmében. Ma ez megtörténik, méghozzá nem kis erővel és bátorsággal. Végre. Én ezt a gesztust viszonoztam a HVG-ben, elismerve, hogy az iskolahelyzet kisebbségi tekintetben nálunk fölöttébb rossz. Az sem igaz, hogy ezt én az Antall-kormány nyakába varrtam. Az e vonatkozásban (hibásan) toleránsnak tudott Kádár-rendszer a hibás, 1962-ben még addig létezett nemzetiségi iskolákat is fölszámoltak. Gyurkó László sokáig volt befolyásos vezető értelmiségi, nem tudok róla, hogy bármit tett volna ebben az ügyben — de igaz, hogy roppant kevesen vettek róla tudomást. Az Antall-kormány és kultuszminisztériuma csak abban ludas, hogy nem cselekedett gyorsan és látványosan, de tudom, hogy ez szándékában áll; tudok a pénzügyi és személyes nehézségekről is.
A nemzetiségi oktatásügy — és persze általában az oktatás — rendbetétele önmagában is helyes, másrészt pedig nélkülözhetetlen, ha föl akarunk lépni az erdélyi, felvidéki, bácskai magyarság érdekében. Ha Gyurkó László továbbra sem hinne nekem, kérdezze meg Jakab Róbertnét (MSZP) vagy Tabajdi Csabát (MSZP), igazat állítottam-e. Jakab Róbertné mostanában szokott szólni a hazai szlovák iskolák létesítése tárgyában, miután kevésbé jól „pozícionált” magyarországi szlovákok ezt már régóta követelik. Ám hangjuk sajnos nem ér el a nyilvánosságig. Talán ez a kínos és féloldalas „vita” jó lesz arra, hogy többeknek jut eszébe a hazai kisebbségi problematika. Gyurkó László pedig — kérem — ne az én rovásomra szaporítsa bizonyítványában a nemzeti piros (illetve ma már piros-fehér-zöld) pontokat.
Tamás Gáspár Miklós