Népszabadság, 1990. augusztus 18.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
„Szent István-i gondolatok”: azért a többes szám, mert hiszen akkora a históriai távolság a magyar középkor kezdetétől, hogy minden aktualizálás és historizálás szükségképpen csak jelképnek használja a nagy királyt, s ahány jelképalkotó, annyiféle. Ez nem jelentheti azt, hogy laza történeti analógiákat ne legyen szabad használni: ez serkenti képzelőerőnket, mulatságos és hasznos. Annyi köze mégis van a tényékhez, hogy a történeti analogizálók egymás szemére lobbanthatják, hogy a másik fél Szent István-képének kevés köze van az „igazi Szent Istvánhoz”, akinek az illető épp az imént satírozta a legremekebb arcmását.
Fogadni merek, hogy a legtöbben a szent király „nyugatos fordulatát” és a „többnyelvű, többerkölcsű ország” hagyományosan Szent Istváninak vélt tanát fogják kiemelni. Ez természetes. Ma a legtöbben „Európában” látják Magyarország helyét — noha ez mindenféle Nyugat-ellenes duzzogást jelent, meg annak a provinciális igényét, hogy a Nyugat valamiféle díszoklevelet állítson ki európaiságunkról, és tartózkodjék a magyar közállapotok bírálatától — és tekintettel a kelet-közép-európai nemzetiségi viszályokra, az etnikai-vallási tolerancia jelentőségére szeretnének figyelmeztetni. Magam is híve vagyok a nyugatosságnak, és szeretném, ha végre történnék valami a magyarországi nemzeti és egyébfajta kisebbségek ügyében. Lesznek-e ősztől nemzetiségi gimnáziumok, ahol minden tárgyat az illető kisebbségek nyelvén tanítanak, úgy, ahogyan joggal elvárjuk Erdélyben? Föladjuk-e a Nyugattal szemben az önérzeteskedő koldus ellenszenves pózát? („Már demokraták vagyunk; hol a pénzesutalvány, Sir?”) Ha itt változás következik be, akkor az untig ismert Szent István-hivatkozásoknak és -analógiáknak lesz némi létjogosultsága.
Ám én most a Szent István-kép harmadik népszerű eleméről szeretnék szólni: a nagyságról.
Szent Istvánra nem emlékeznénk ma elérzékenyülve, ha nem lett volna sikeres hódító és birodalomalapító. A középkor és a reneszánsz egyes pillanataiban Magyarország nagyhatalom volt, az Árpádháziak a Capetingekhez, a Plantagenetekhez, a Tudorokhoz mérhető dinasztiának számítottak — ki is húztam magam gépelés közben. Lehet-e Magyarország, csonka-Magyarország több, mint bajok között evickélő jelentéktelen államocska? Összefér-e a liberális demokratizmus a nagyság ábrándjával?
Részben.
A dózsék Velencéje sem volt nagy; a mai Németalföld és Svédország jelentősége területénél és lélekszámánál nagyobb; a kis Portugália egykor a fél világra tartott igényt; a Mediciék Firenzéje akkorka volt, minit Szentendre és az egykori szentendrei járás — mi következik ebből? Magyarországnak ma még van esélye arra, hogy büszkék legyünk rá. Tele van vállalkozó szellemű, mozgékony agyú fiatal emberekkel, akik nem emigránsként szeretnék bizonyítani a magyarság életrevalóságát. Magyarország lehetne a kereskedelmi szellem, a számítógépes kultúra, a többnyelvű nyitottság kelet-európai zászlóshajója. De ehhez merész európai politika kellene. Ahhoz meg az, hogy ne Koppány vezér kormányozzon.
Tamás Gáspár Miklós