Egy váratlan jelkép

Másképp gondolunk arra, aki meghalt. Halálában mindenki megnő? Nem ezt akarom mondani. A legemberibb pillanat a halál. Valaki, bárki, akárki épp halálában leginkább testvérünk.

Antall József csak mint politikus létezett számomra, olyan politikus, akivel, elismerve az elismerendőket, nem rokonszenveztem, azt hittem tehát, hogy akkor most vége. (A politikusokhoz való viszonyunk durva.) És most mégis azt állapítom meg, hogy nincsen vége. Meglehet, amit itt mondok, „politikailag” rosszul értelmezhető, de fütyülök rá, illetve épp azt érzem, hogy Antall alakja (számomra) kibújt ama pillanatban a közvetlen politikai, miből is? térből? megítélésből? Nézve az újságokban az életutat mutató fényképeket róla, azt az agyonzsolozsmázott nyugodt erőt látom, mely többnyire a nyugtalan, hisztérikus erőtlenség mindennapi álorcájában létezett, egy államférfit látok, országom halott vezetőjét.

Valami váratlan jelképest pillantok meg benne, valamiképpen azt az esélyt, amelynek elmulasztásán kesereg lényegében az egész világ. Azt a történelmi esélyt, hogy egy új országot építsünk, szabadon, okosan, együttesen. Van ebben, részemről, logikátlanság, hisz Antall József nagyon is része, részese volt ennek a kollektív tehetetlenségnek, ugyanilyen erővel akár ennek is, a csődnek, a katzenjammernek is lehetne szimbóluma.

Életében öregnek érzékeltem. Most a képeken nem így látom, inkább tettrekészséget mutat, elszántságot, bizodalmát az értelmes cselekvésben. A nemzet gyászol, olvastam az újságokban, s úgy találtam, igazat mondanak. Ennek az embernek a halálában láthattam rá a nemzetre.

Ilyesmikről tűnődtem a halála napján. Volt bennem valami furcsa, fontoskodó érzés, utoljára akkor éreztem ilyent, amikor Orbán Viktor hazaküldte a szovjeteket ’89 június 16-án. Hogy ez történelmi pillanat, ilyesféle fujdogált bennem. Ebben a kissé nem várt megrendültségben (és apámmal beszélgetvén) fölmerült bennem, jelkép a jelképből, mi volna, ha tennénk egy gesztust (kinek is?), és fölfüggesztenénk ezt a tévés-rádiós-bojkottot, a békülés szelleme, egység és nyugalom és így tovább.

Szép és értelmetlen ötlet volt ez. Még szerencse, hogy van a tévében A Hét, az emlékeztet, hogy hol is élünk, hogy miért is történt és van ez az egész. 13-án, még ki sem hűlt a halott teteme, megtartották tényleg gyalázatos és piti gyűlöletfélórájukat, volt ott minden, elitisták, maroknyik, bolsevikok, a múlt kedvezményezettjei. Ez mint pártatlan tájékoztatás. Hagyjuk.

Másképp gondolunk arra, aki meghalt. Halálában mindenki megnő? Nem ezt akarom mondani. A legemberibb pillanat a halál. Valaki, bárki, akárki épp halálában leginkább testvérünk. Elnyugodott, ugye, mondta-kérdezte a kicsi fiam. El. Akkor aludjon békében, jól mondom? Jól.

Esterházy Péter