Kicsoda Horthy és kicsodák vagyunk mi?

Hogy azután egy ilyen országban, hogyan tudok tovább élni, vagy — ami ugyanazt jelenti — tovább dolgozni, el sem lehet képzelni. Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet. (…) Amit eddig írtam, Magyarországra vonatkozik, ahol sajnos a „művelt” keresztény emberek majdnem kizárólag a náci rendszernek hódolnak: igazán szégyellem, hogy ebből az osztályból származom.

Bartók Béla, 1938

Nem igazán hiszek a szót értésben, csak teszem a dolgom. „Gajdolok és kombinálok.” Nem akarom óva inteni Angliát, és elmagyarázni a kormánynak, mért lesz a belügyminiszter a temetésen, ha a belügyminiszter elmegy a temetésre; hogy a magánember az ugyanaz, mint volt az írói munkásság része, és látjuk, mi lett belőle; hogy nem lehet egyszerre gazsulálni Horthynak és a Habsburgoknak; hogy nem lehet Szárszóról Kenderesre menni, mert ettől a népi írók forogni kezdenek a sírjukban (és az így nyert villamos energia sehol nem hasznosítható); hogy tévedés azt hinni, a temetésen való részvétel–nem részvétel az konzervatív–liberális vita volna (a Horthy-rezsim „parvenü és hibrid arisztokratizmusa” opponálható alulról, felülről, kinek hogy tetszik, lásd népi írók, illetve legitimista, katolikus főurak); hogy tehát nem kéne ennyi tétet (és befutót) ide tenni, a kormányzó pártoknak nem kéne tartaniuk attól, hogy most lopják el tőlük (részint a nyikhaj liberálisok, részint Csurkáék) az áldott múltat, hagyományt, magyarságot, vagyis hogy szabadok, szabadon dönthetnének, okosan, értelmesen, politikusan; nem, fölösleges erről beszélni, hisz van köztük érettségizett ember elég, ha tehát nem tudják, akkor nem akarják tudni, és nyilván megvannak a szempontjaik (még ha én nem is akceptálom azokat).

Úgy is az lesz, ami lesz.

De nem tudom, mi lesz. Nem tudom eldönteni, hogy ez az egész szárszózás meg horthyzás csupán üresség-e, öregedő férfiak veszélytelen nosztalgiázása a fiatalságuk és a hatalom iránt (vagy barátságosabban: fájdalom és tehetetlenség a világ változása meg a sok pusztulás láttán), szóra sem érdemes, egy hét múltán már nincs, aki emlékezzék minderre (és egyébként is, ha a kormányt jobbról anyázzák, az nyugtató hatású, hisz ha Antall hazaáruló, akkor más, most kinevezett hazaárulók esélye is jobb), vagy pedig ez ennél súlyosabb, vészesebb, csúszunk bele a világgal együtt a nacionalizmusba, a régi konfliktusokba, a gyűlölködésekbe, Szarajevóba. Nem tudom.

Ezért aztán nincs kedvem kiröhögni se ezt a sok…, ezt a sok honfitársamat, pedig ez valamelyest munkaköri kötelességem volna. Nem gyűjtöm tehát össze a hülyeség, a botorság, a hóvízeszűség szinonimáit (illetve összegyűjtöttem, de nem adom közre), mondván, íróként én így tudom segíteni a kormányzati munkát és szolgálni e kicsiny, ám fasza nemzet jövőjét.

És nem tréfálkozom a miniszterelnöki történelemórán sem, hanem idemásolok egy másik felfogást, ha tetszik, ez egy másik történelemóra. Persze nem az enyém (én csak rút szibarita váz), hanem a Bibóé. Ha az embernek elege lesz az országából, s nem leli honját e hazában, akkor elő kell venni Bibót. Ezt tettem.

*

Talán nem értelmezem félre, ha úgy foglalok össze egy közkeletű vélekedést, hogy mit kell itt sápítozni, Horthy Miklóssal nincs különösebb „baj”, tisztességes, magyar úr, aki roppant nehéz körülmények közt kormányozta az ország hajóját, bár azt is meg kell mondani, a tények makacs dolgok, hogy a tengelyhatalmak oldalán. A kiugrás nem sikerült, a magyar nem ért a fondorlathoz, ha sikerült volna, a megítélés is pozitívabb lett volna. Szóval, hogy ami történt, abban volt sok rossz is, sőt tragikus, de mi mást lehetett volna tenni? Kezünk-lábunk meg volt kötve. Még mindig jobb, mint a környék fasiszta bábkormányai. Szóval, nehéz idők voltak, de ez nem ok a szégyenkezésre. A temetés pedig kegyeleti aktus, nem politikai, hacsak egyesek, külföldön, belföldön nem teszik azzá, ki tudja, milyen sanda szándékokból.

Mindebben van mindenféle igazság. De, szerintem, főként, mint rendesen, sértődött védekezés van benne. És még azt sem mondom, hogy nem érthető, ha negyven év hazugságai után az ember kissé visszafogalmaz. Hallgassuk meg, hogy meséli el Bibó ugyanezt a történetet, ugyanezeket a tényeket, mit mond felelősségről, hazáról, múlthoz való viszonyról.

*

A magyar demokrácia mérlegében találjuk az alábbiakat: „Az 1919 szeptemberében nyeregbe jutott magyar ellenforradalmi rezsim különös politikai konstrukció volt, mely, ha lehet, még mélyebben és alapvetőbben hazugságra volt alapozva, mint az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés. Az egész Horthy-rezsim létalapja az a tény volt, hogy hajlandó volt arra, amire sem a magyar népköztársaság, sem a Magyar Tanácsköztársaság nem volt hajlandó: a trianoni békeszerződés aláírására. A rezsim vezetői nagyon is jól tudták, hogy elismertetésüknek ez az ára. Hogy azonban ezt elpalástolják a mélyen megrázkódtatott magyar közvélemény előtt, a felelősséget a népköztársaságra és a Tanácsköztársaságra tolták, a békeszerződés aláírását és kifelé való elismerését pedig nemzeti gyásznak, a nemzeti tiltakozásnak és a bele nem nyugvásnak olyan mértéktelen és terméketlen felkeltésével egyenlítették ki, mely kitűnően alkalmas volt arra, hogy reá azután nemcsak nemzeti, hanem politikai és szociális síkon is egy mindenestül megmerevedett és múltba néző kormányzati rendszert lehessen felállítani.”

Legszívesebben mindent lemásolnék, de nézzük a történet végét: „1942-ben Kállay Miklós kormánya ismét megpróbálta Magyarország ügyét distanciálni Németország háborújától, azonban már nem feudális és európai erőkre, hanem merőben feudális erőkre támaszkodott (hi-hi, a nagypapámra), amivel elérte azt, hogy a szociális forradalom ügyének a fasizmus általi rosszhiszemű kisajátítása, ami Teleki kormányzása alatt bizonyos fokig megtorpant, újból lehetségessé vált. Így történt azután, hogy 1944. március 19-én, amikor a németek a nyílt erőszak útjára léptek, a baloldali és jobboldali szociális forradalomtól egyaránt görcsösen félő Horthy-nak és a Kállay-kormánynak nem volt bátorsága ahhoz, hogy a hivatalos ország ellenállását meghirdessék (…), így az ellenállás az egyedül maradt, izolált hazafiak ügye maradt. A németek előtti lefekvéssel szétfoszlott Horthy tekintélye, akit az utolsó időben már kezdtek számba venni a nemzeti ellenállás politikai tényezőjeként. Az ő behódolásával demoralizálódott a magyar hadsereg, mely szórványos és vitéz szembenállás után azt a parancsot kapta, hogy engedjen a németeknek, és csináljon úgy, mintha a megszállás nem volna megszállás. Ugyanakkor Horthy szentesítésével kormányra jutott a fasiszta jobboldal kevésbé forradalmár szárnya, mely az elsikkasztott és becsapott szociális forradalom helyett eltűrte a zsidók borzalmas deportálását.”

Azután következett a kiugrás, amely „technikailag és diplomáciailag siralmasan volt előkészítve”, „az egy délután alatti összeomlás maradéktalan és teljes volt”. És a legvége: „Magyarország nemcsak a csatlós államok szégyenét és a háborúvesztés nyomorúságát érte meg, hanem ezenfelül történelme legdöntőbb pillanatában nincs sem parlamentje, sem államfője, sem kormánya, sem közigazgatása, de még csak egy zászlaja sem, amelyre katonái felesküdhetnének.

Ebben a süket csöndben, ebben a szívszorongató ürességben született meg a magyar demokrácia.” (Nem élt soká.)

A felelősségről esik szó A békeszerződés és a magyar demokrácia írásban is. „A két bécsi döntés hatálytalanságát elvi okokból ugyan leszögezték a szövetségesek, ez azonban 1944. március 22-ig a legkisebb mértékben sem jelentette a trianoni status quo helyreállítását, hanem csak új tárgyalások és új jogi alap szükségességét. A konkrét lehetőségek a két bécsi döntés által leszögezett területi státust legalábbis komolyan megközelítették. Ezek a lehetőségek nagyobb részben 1944. március 19-22. között, Horthy személyes helytállásának és ítélőképességének csődjével, maradék részükben pedig 1944. október 15-én, az előzmények által demoralizált magyar hadseregnek a csődjével zárultak be végleg. (…) Most nemcsak egy rendszernek és politikájának a hosszú lejáratú felelősségéről van szó, hanem ezenfelül néhány sűrített pillanatban a helytállni nem tudás felelősségéről is. Kéznél van ehhez néhány nagyon egyszerű összehasonlítás — az olasz és a román példa amelyek egészen pontosan megmutatják, hogyan lehet és kell egy államfőnek és hadseregének helytállnia, olyan szituációkban, amelyekben Horthy Miklós és hadserege szégyenletesen csődöt mondottak. S ha erre azt feleli valaki, hogy a magyar politikai karakter nem képes hasonló rafinériával előkészíteni egy ilyen egyik percről a másikra való teljes átfordulást, akkor még mindig ott van az 1944. március 19-i helyzet, mely nem kívánt volna sem rafinériát, sem színlelést, sem hátba támadást, hanem egyszerűen »csak« önérzetet és bátorságot.

Horthynak és kormányzásának a békeszerződés alakulásáért való elsőrendű felelőssége ma már úgyszólván történeti érvénnyel leszögezhető.”

Mintegy ismétlésül hallgassuk meg, mit ír Bibó Borbándi Gyulának A magyar népi mozgalom című könyve kapcsán. A szövegből azt is látjuk, hogy bizonyos védekező reflexek természetesek ugyan, érthetők, de ha hamisak, túlzók, akkor azt kell mondani, hogy hamisak, túlzók. (Megjegyzem, Borbándi messzemenően figyelembe vette a magyar kiadásban Bibó észrevételeit.)

„A könyv végig nagyon erősen hangsúlyozza, helyesen, de némileg túlzásba vive azt, hogy a Horthy-rendszer nem volt azonos a fasizmussal. Ha a politikai disztinkciókra fektetünk súlyt, akkor ezt a különbségtételt meg kell tenni; a pontos definíció talán az volna, hogy a Horthy-rendszer indulásakor és befejezésekor félfasiszta rendszer volt, a közbülső konszolidációs időkben pedig konzervatív rendőr állam. Ez a megkülönböztetés valóban fontos, és voltak ennek a konzervatív rendőrállamnak olyan pillanatai, Teleki és Kállay alatt, amikor úgy látszott, hogy neki tud indulni egy Németországtól elegendően eltávolodó külpolitikának. Ez a kísérlet azonban végül elhatározottság hiánya miatt nem sikerült. A könyv, talán védekezni akarván az ellen a vád ellen, hogy Magyarország végig és jellegzetesen fasiszta ország volt, az ellenkező végletbe téved, és a Horthy-rendszert időnként az alkotmányos, törvényes, sőt demokrata jelzőkkel is illeti, ami túlzás. Főleg túlzás ebben a könyvben, amelyik a népi mozgalomról szól, melynek egész fennállása alatt a legkisebb jó szava és jó véleménye a Horthy-rendszerről nem volt — és joggal.”

Befejezésül még idemásolok egy passzust A magyar demokrácia mérlegéből, kevésbé az áthallások végett, inkább a nehéz örökséget mutatandó. „A magyar demokrácia jelenlegi állapotában a legsúlyosabb tételnek, melyet a fizikai pusztulás és az erkölcsi elnyomorodás előtt kell megemlítenünk, az ország többségében mutatkozó fáradtságot és passzivitást kell tekinteni. Magyarország 1867, vagyis a hamis politikai kompromisszumot jelentő osztrák-magyar kiegyezés óta van mind fokozottabb mértékben hozzászoktatva ahhoz, hogy a politika egy teljességgel áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen, rosszhiszemű játék, melyet néhány kevés számú és erkölcsileg teljességgel alant álló ember csinál a maga számára. Különösen kiéleződött ez a közhangulat 1919 óta, amikor a Horthy-rezsim az Osztrák-Magyar Monarchia addig érvényes hazugságai helyébe a történeti Magyarország helyreállításának és a mániákus antibolsevizmusnak a hazugságait helyezte, amikor is a kereszténység és a nemzeti eszme lettek azok a bunkók, melyeknek a révén a valósággal való bármiféle szembenézés a legteljesebb politikai és közéleti kiközösítést hozta maga után.”

*

Úgy. Ezt olvastam most Neked, drága Hazám. Hogy kicsoda Horthy Miklós, azt persze ilyen könnyen nem tudhatjuk meg. Temessük el, nyugodjék békében, felejtsük el és emlékezzünk mindenre. És akkor lassan majd kiderül, kik vagyunk mi; ki ez, ki az.