Miért utálom a NÉPSZABADSÁG-ot?

Ez így túlzás, nem utálom. Úgy mondanám inkább, hogy nem legkedvelem. Mert így szól a hirdetés, hogy a lap Magyarország legkedveltebb napilapja. Ezt az állítást szeretném árnyalni.

Mondhatnám, hogy megszokásból nem állhatom. Úgy nőttem föl, hogy a Népszabadság ellenséges, veszélyes terület. Ez tárgyszerű tapasztalat volt, nem részletezem. Voltam szíves körülbelül egy éve azt mondani, hogy én már csak a nevét utálom a Népszabadságnak. Ez pontatlan. Nemcsak a nevét, illetve éppen erről volna szó, hogy mi is ez a név, mennyire „csak” ez.

Az a kérdés hát, hogy miért hívják ezt a jól szerkesztett, satöbbi (pozitív jelzők) újságot Népszabadságnak? Miért viseli névként a Kádár-korszak emblémáját? Mi az, ami itt folytatva van? Nem sejtetek, kérdezem. Volna valami népszabadság-hagyomány, ami vállalható, folytatható? Nem hiszem. De ha van, ha nincs: ez a kapcsolat nincsen tisztázva. Elfelejtettek erről rendesen beszélni.

Pedig ezt nem lehet megúszni (illetve lehet, de annak következményei vannak, rosszak). Igaz, mindez eléggé kellemetlen. Kellemetlen a múltunkra gondolni, szinte mindanynyiunknak — amivel természetesen nem teszek egyenlőségjelet, mondjuk, cenzor és áldozata közt, mindazonáltal az utóbbinak is kínos a visszaemlékezés. Ki érti a mostani eszével az akkori kompromisszumokat? A vacsorákat, „az ágyúszót”, a leveleket; hogy három kihúzandó jelzőből kettőt megmentettünk; a hallgatást. (De ha nem akarjuk oktalanul szemen köpni magunkat, és hazudni se szeretnénk, akkor mostani eszünknek kell tudni emlékeznie az akkorira.)

Elmesélek egy kicsi és nevetséges történetet, amely a kínosság mellett arra is példa, hogy milyen különbözően élhettük át ugyanazt. A történetke arról szól, hogy nekem ó milyen nagy gondot okozott annak idején az első munkahelyemen az, hogy a főnököket elvtársazni kellett, igazgató elvtárs, osztályvezető elvtárs, elvileg ugyan lehetett volna urat is mondani, igazgató úr, de az — és ez az, amit az ember már majdnem elfelejtett, mert olyan érthetelen, hihetetlen —, az urazás az olyan aránytalanságnak, sőt provokációnak(!) számított volna, hogy egyszerűen nem érte meg. Vagy külön mérlegelés tárgyát képezhette.

Viszont nekem nem állt a szám az elvtársra. Nem mert olyan kiváló ember lettem volna, bátor és finnyás stiliszta, hanem mert nem kellett megszoknom, otthon, mondhatni, ritkán használtuk, a Piarista Gimnáziumban se ez volt a megszólítás, és az egyetem matematikus szakja is többé-kevésbé ideológiamentes volt, a dékánt talán elvtársazni kellett, de az x²-et nem, és én csak az utóbbival találkoztam.

Tehát urazni nem mertem, elvtársazni nem akartam, mi a teendő? — Iljiccsel szólva. Akkor roppant ravaszul azt eszeltem ki, hogy megtanultam minden elöljáró, igazgató, osztályvezető nevét és főleg keresztnevét, Józsi, Pista, Sanyi, mert azt már lehetett a titkárnőknek mondani, hogy Nagy Istvánnal szeretnék beszélni (Nagy elvtárs helyett). Igen büszke voltam magamra, hogy így túljártam a bolsevikok eszén. Az, hogy egy 24 éves, úgymond erős, tehetséges, független fiatal férfi esetleg másképp is viselkedhetnék, teszem azt erősen, tehetségesen és függetlenül, az eszembe se jutott. Eszembe se jutott, hogy éppen megalázom magam biflázva a neveket, ilyen józsi, olyan feri.

Efféle történetet mind a tízmillióan tudunk mesélni — arról tehát, hogy az ember egyre érzéketlenebb lett, úgy védekezett a folyamatos nyomorúsággal szemben, a megaláztatással és megalázkodással szemben, hogy azt nem tekintette annak; nyelvjáték. (Vegyük észre, hogy a történet mennyire pimf, szinte szóra sem érdemes, nyafogás, mégis milyen veszélyes és romboló. Mennyire másként és ugyanígy szólna mondjuk egy 20 évvel idősebb ember története, a fenyegetés és meghajlás nagyobb ívével — de a reflexeket ugyanúgy tönkretéve… Most jut eszembe: tényleg jellemző, hogy utólag: a katonaságnál természetesen orrba-szájba elvtársaztam, közelében se járva az iménti emelkedettségnek. Látszik, hogy minden erőviszony kérdése is.)

De térjünk vissza választott témánkhoz, a jó Népszabadsághoz. Hogyan mutatkozik meg az említett maszatolás konkrétan? Például a nevekben.

Én X-től két éve egy rossz sort nem olvastam, sőt többnyire egyet értek vele mostani konkrét helyzetek megítélésében. De. De jól emlékszem X cikkeire a ’70-es, ’80-as évekből, aljasak voltak, gerinctelenek, még csak nem is ordítóan rosszak, alattomosak, kártékonyak, és emlékszem a barátomra is, akit két-három napig kellett egy ilyen X-akció után nyugtatni. De emlékezhetem a saját, egyszeri ijedtségemre is, napra, órára meg tudom mondani, és ezt én már sosem fogom elfelejteni, nem mert akarom vagy nem akarom, hanem mert nem tudom elfelejteni: fiatal voltam és megijesztettek, és én megijedtem.

Hol van beépülve az új Népszabadság koncepciójába az én hajdani rémületem? Kérdezem.

Azt akarom tehát, hogy X ne legyen a lapban? Hát bizony jó volna, ha nem kéne látnom a nevét. Rúgják tehát ki? Nem, ezt tényleg nem akarom. Élni kell, főleg persze nekem, aztán mondjuk a barátomnak, de X-nek is. Nyilván voltak indokai ama cikkekhez, és ezek az indokok megszűntek. Akkor tehát mit szeretnék?

Egy kis csöndet, azt szeretnék. Vagy még óvatosabban (hiszen emberekről van szó!): azt szeretném, az volna jó, ha X szeretne egy kis csöndet, amely csöndben eltűnődhetne — miről is? mindenről, erről a szar negyven évről, hogy hogyan is van ez, kérem.

Az önértékelés csöndje mindenkire ráfér, de nyilván fokozottan azokra, akik nagy sugárveszélyben éltek, a hatalom közelében voltak vagy a nyilvánosságban dolgoztak, a nyilvános hazugságban (amely a mi nem nyilvános, általános társadalmi hazugságunkra épült), tehát például az MSZP-re vagy, igen így, A sajtóra. Ez a csönd elmaradt, pedig meggyőződésem, hogy csak ebből lehetne higgadtan építkezni, építeni országot, lapokat; elmaradt, részint gyávaságból, erőtlenségből, részint mert kialakult nagyon hamar egy „helyzet”, hatalmi huzavona. Talán én sem gondolnék semmiféle csöndre, ha állandóan nagyképűen kioktatgatnának — ahogy például legutóbb olvastam egy Matuska Szilveszter-szakértő nyilatkozatában (elnézést, a szakértőt visszavonom): „bizony némely tollforgató széltolóra is ráférne az adventi csönd”. Ezt most nem elemzem, mert azonnal pörölhető volnék.

Noha — hát ez az! — valóban ráférne. Egy ilyen csöndből keletkezhetne nyugalom, tehát az újságok (emberek) hangja kevésbé lenne hepciás, mert magabiztosabb lehetne, nem volna ez a folyamatos, enyhén sértődött hangvétel. Nemcsak az új elit gőgös és sértődött, az újságok is. Egyszerűen nem esik jól, amikor X (ez talán már egy másik) nagy hangon, magabiztosan kioktat demokráciából valaki új, arrogáns vezetőt. Nincs rendben ez így. Az új arrogancia nem teszi X régi cikkeit, tetteit láthatatlanná. Pedig X úgy kezd viselkedni, írni, mintha abból, hogy most igaza van, következnék, hogy mindig is igaza volt.

Kiélezve; ha például bevallottuk, hogy pufajkások voltunk, az derék, dicséretes dolog, mindenesetre jobb, mintha azt bizonygatnánk, hogy naponta ministráltunk a bíboros úrnak, ám ettől a pufajkásság maga még nem derék, dicséretes dolog. Igaz-e, hogy Hacsaturján buzi volt? Igaz, de nem csak ezért tiszteljük. — Mostanság az életünkről, úgy látszik, a jereváni rádió szolgál híradással.

Belső csöndről beszélek és nem parancs-csöndről. Tiszta hang nincs, ez tévedés vagy öncsalás, de kéne őszinte hang, halk hang, kéne vidám és fájdalmas, kéne dühös hang, okos hang, érzelmes, kéne konzervatív hang (tényleg: hol van a konzervatív sajtó?), kéne liberális hang, kéne mindenféle. Hangok kellenének, és zaj van. Zaj és acsar.

De lehet, hogy ez túl naiv így. És ilyen csönd nincsen is, nem létezik, nincs rá hely és idő, csak én osztogatom itt Szent Péterként — az esernyőket. És az is lehet, hogy már késő, hogy elmulasztottuk a szembenézés pillanatát. Egyre több kényszermozgást látni külföldön, belföldön, ilyenkor már csak az ellenségeket szokás nézni. Ezt is lehet, megfelel a mostani európai trendnek, gyűlölködéseinkkel nem lógunk ki sehonnan. Úgy mondanám én ezt most karácsony táján (nem tudom pontosabban; büntetéspénz, mamácskám, befizetve): kibaszott európaiak vagyunk. (Jut eszembe: olvasom, hogy az egyik párt nem európaiként akar magyar lenni, hanem magyarként európai. Hogy micsoda?! Hogy micsodaként micsoda?! Én ekkora ökörséget már igen rég nem hallottam, szinte meg is köszönöm, mint a magyar szellem egy váratlan, kongeniális sóhaját…)

Befejezésül megemlítem még, hogy bizonyos dolgokat nem tudok önmagunkban szemlélni, tehát ha én azt hallom, hogy az emeszempé aggódik a demokráciáért, akkor én egyszerűen hányingert kapok, szédülés környékez és le kell dőlnöm kicsit (más kérdés, hogy például én is aggódom érte, és hogy a mostani országvezetés lényegében mindannyiónkat emeszempéként kezel, az egyet nem értőket kellemetlen és hiteltelen frátereknek tartván intőket osztogat), tehát el kell telnie néhány évnek, hogy X írását X-től függetlenül tudjam olvasni, hogy csak a dolgot magát nézzem, azt, amit csinál, és akkor persze nem fog a gyomrom se összeszorulni (vagy nem ettől), mindazonáltal azt gondolom, a „népszabadság” szót örökké utálni fogom, igaz, ennek akkor (mikor?) már nem lesz jelentősége.