Népszabadság, 1993. november 6.
EÖRSI ISTVÁN
Mielőtt nekiültem ennek a cikknek, le kellett győznöm undoromat. Vannak olyan személyek és olyan jelenségek, akik és amelyek puszta érintése óhatatlanul bemocskolja az embert. Ezt a tényállást pompás szemléletességgel fejezi ki az a magyar szólás, mely szerint: „Adtam a szarnak egy pofont.” Helyes, adtam neki egy pofont, de utána mehetek kezet mosni.
Régi-új feladattal kell megbirkóznom: úgy kell megírnom ezt a cikket itt, hogy egyetlen mondatát se lehessen felhasználni a mondandóm ellen. Publicistaként ezzel a nehézséggel viaskodtam a Kádár nevével fémjelzett ántivilágban. Minden ellentmondást nem küszöbölhetek ki írásomból, mert az ellentmondások egy része nem belőlem fakad, hanem a témából, amelyről írok. Ha például azt írom, hogy „A.-nak nem hüvelykujjal, hanem mutatóujjal nyomták ki a szemét”, akkor az a veszély fenyeget, hogy mondatomat hivatalos érdekből így rövidítik le: „A.- nak nem… nyomták ki a szemét.” Aztán üvöltözhetek, tiltakozhatok, helyreigazításom legjobb esetben is más közönséghez jut el, mint amelyik előtt megrágalmaztak. Az ilyen anomáliák ellen hatásosan csak úgy védekezhet az ember, ha ellenfeleinek a szintjére degradálja magát. A Kádár-korszakban nem bírtam erre rászánni magam, iróniával védekeztem a hamisítás ellen, annak tudatában, hogy a hatalom — félve az iróniától — inkább hallgat a vélekedéseimről, semhogy meghamisítsa azokat. Ha pedig nem volt kedve hallgatni tovább, akkor elhallgattatott. Viszolyogtató magatartását egyfajta nyugalom és türelem jellemezte: úgy vélte, hogy mindenre van ideje, örök időkre rendezkedett be.
A mai hatalom mérvadó képviselői azonban nyugtalanok és türelmetlenek: tudják, hogy nincs sok idejük. Ezért harácsolnak és ezért hazudoznak olyan vadul. Magatartásuk nem a késői Kádár-korszakra emlékeztet, hanem az első évekre, amikor az elvtársak még nem voltak biztosak a dolgukban. A Csúcs- és Nahlik-féle figurák a rendcsinálás korának atmoszféráját idézik. Köpünk a közvéleményre, a szakértelemre, a nyilvánvaló igazságokra. Ha nem parírozol, alomars. A munkásosztály 1956-ban fellázadt, hogy megdöntse a saját hatalmát. Aki ezt a bárgyúságot nem skandálja velünk, az megnézheti magát. 1992 októberében, a forradalom ünnepén nem tüntettek a Kossuth téren Göncz ellen, a bőrfejűek és egyéb honmentő ifjak akcióit a belügyminiszter egyrészt törvényesen engedélyezte, másrészt nem tudott róluk. A.-nak külföldi szakértői vélemény szerint hüvelykujjal nem nyomták ki a szemét, tehát most is lát, mint a hiúz, és aki szemkinyomásról beszél, az bemocskolja hazánkat.
A Népszabadság október 30-i számában cikket írtam Egy tüntetés elé címen. Ebben kifejtettem: „Az Egyenleg 1992. október 23-án 17 órakor nem manipulált a Kossuth téren, nem hamisította meg a történteket, és nem ő keverte rossz hírbe az országot, hanem a belügyminiszter, továbbá a rendőrségnek azok az irányitói, akik lehetővé tették a szégyenletes botrányt.” Hozzáteszem ehhez most még, hogy a „botrány” szóval a lehető legkíméletesebben jellemeztem azt a demokráciákban szokatlan eljárást, hogy egy szélsőjobboldali csoportosulás belügyminisztériumi segédlettel tüntet a köztársasági elnök ellen.
Cikkemnek ezt a fő gondolatát nem cáfolta az a feltételezésem, miszerint Bánó András „nagyrabecsülésem ellenére” esetleg elmarasztalható abban a hibában, hogy meg akarta támogatni az igazságot, amely erre nem szorul rá. Ezt írtam: „Bánónak szerintem nyilvánosan el kellene ismernie, hogy júniusban a vitatott adás technikai problémáiról pontatlanul beszélt, sőt tán valótlanságot is állított.” Némely barátom szerint ez a feltételezésem megalapozatlan. Ebben a kérdésben nem foglalok állást, amíg Bánó vagy bárki más a vitatott technikai problémákat egyértelműen és közérthetően nem tisztázza. Különben — mint cikkemben írtam — „kétes fény vetődik majd a lényegre is, amiben vitathatatlanul igaza van” az Egyenleg stábjának.
A Hét című televíziós szégyensorozat szerkesztői október 31-i adásukban cikkem egyetlen mondatát emelték ki, azt a fentebb idézett feltételezést, amely bírálja Bánót. Elhallgatták legfőbb mondandómat, amit szemtanúk tucatjai, sőt maguk az elkövetők is elismertek már, hogy az Egyenleg mutatta be híven a történteket, nem pedig a rendőrség egyik szóvivője, aki szintén szót kapott ebben az adásban. Ez az ember azt tudta mondani, hogy a bőrfejűek és az árpádsávos ifjú rendőrségi intézkedés folytán nem voltak már jelen a téren, miközben a köztársasági elnök beszélt. Ez csak annyiban igaz, amennyiben Göncz Árpád beszéde alatt senki sem volt jelen a téren, Göncz Árpád ugyanis, részben az ifjoncok akciója következtében, nem beszélt.
Ezt a szerencsétlen rendőrfunkcionáriust azért is idézem, hogy jelezzem, milyen kontextusba állították cikkemet A Hét szerkesztői. Gondolatmenetemből nemcsak kiemeltek egy mondatot, hanem be is emelték azt egy másik összefüggésbe, olyanba, mely értékrendem szerint becsületsértő. Nem hallgathatom el, hogy Aczél György sohasem rakott egy sorba mondjuk Rényi Péterrel. Vagy Pozsgay Pálfy G.-vel. Felvettek olykor tilalmi listájukra, amit utólag sem helyeslek: de a sajtószabadság megcsúfolásának ez a vizeldeszagú módja, hogy a saját szavaimmal rágalmaztasson meg engem, nem jutott az eszükbe. Ez a Nahlik-huszárok privilégiuma.
És most mehetek kezet mosni.
Eörsi István