A szabadság sokkja

Egy 1966-ban írott komédiámban, melyet a kor abszurd divatjának megfelelően Sírkő és kakaónak kereszteltem el, egy „ifjú” pár a darab kezdetekor éppen tizenöt éve él egy multimilliomos öregasszony hatalmas lakásának apró személyzeti szobájában. Szerződés kötelezi őket arra, hogy halálig gondozzák és ápolják az Öregasszonyt a lakásért, amelyet majd ők örökölnek. Elhitetik magukkal, hogy boldogok, hiszen az öregasszony célt és értelmet ad az életüknek. Amikor egy orvos felnyitja a szemüket, és átad nekik egy kis traktátust — „A lakástulajdonos vénasszonyok jobblétre szenderítésének különféle törvényes módozatairól” —, a fiatal pár elhatározza, hogy a saját öregasszonyára alkalmazza a Traktátusban leirt eljárásokat. Csakhogy hiába próbálkoznak, a Vénasszony egyre egészségesebben virul, ők pedig majd belepusztulnak a nagy igyekezetbe. Végül azonban egy véletlen folytán mégis sikerrel járnak — és akkor ábrándozni kezdenek jövendőbeli szép, szabad életükről. Kisvártatva kiderül, hogy nem tudnak mit kezdeni az új helyzetükkel, az elmúlt tizenöt évben kihalt belőlük a képesség a szabadságra. Imádkozni kezdenek, hogy bár támadna fel az öreg hölgy. Ez meg is történik, de a „fiataloknak” már az új rabsághoz sincs erejük, holtan esnek össze.

 
Depolitizált társadalom

Komédiám témája nem egy lakásszerződés, hanem a Társadalmi Szerződés egy speciális formája volt. Röviddel a megírása előtt Kádár megkötötte a maga Contrat socialját a magyar társadalommal. Ennek alapvető cikkelyét jó néhány évvel ezelőtt a stilisztaként nem túl pompázatos Kádár nevében így fogalmaztam meg: „Több szabadságot és húst adok nektek, ha ennek fejében elismeritek a párt hatalmát.” A társadalom vonakodva és megalázottan elfogadta a felkínált alkut. Az 1956-os forradalom kegyetlen leverése után, az akkori világpolitikai helyzetben nem is tehetett mást. Később fokozatosan hozzászokott a politikai szabadság hiányához, beletörődött abba, hogy ezzel kell fizetnie azokért a nem is lényegtelen anyagi és szellemi juttatásokért, amelyek folytán Magyarország a nyugati publicisták körében elnyerte a kitüntető „legvidámabb barakk” megjelölést.

Kádárt a kommunizmus 1956-ban bekövetkezett magyarországi bukása arra késztette, hogy depolitizálja a társadalmat. A forradalmat ugyanis gazdasági okokon kívül elsősorban az váltotta ki, hogy az emberek összehasonlították a kommunizmus ígéreteit — mélyekben a fasizmus összeomlása után sokan őszintén hittek vagy próbáltak hinni — az elképesztően sivár, embertelen valósággal. Tömegélménnyé vált, hogy a kommunizmus szabadságfilozófiájának csak elvont-általános értelme van, de a konkrét egyénre belőle semmi sem vonatkozik. Az elidegenedés felszámolása, belső lehetőségeink valóra váltása, szükségleteink felismerése és kielégítése — egyszóval a Szabadság Birodalmának meghódítása — gyönyörű volna, ha ránk vonatkozna, és nem a nagybetűkkel írott EMBER-re, általánosságban véve. Mit mondanánk egy olyan férfira, aki fel van ugyan öltözve „általában véve”, de se cipője, se nadrágja, se inge nincs? Kádárék megtanulták 1956-ban, hogy érdemesebb az állampolgároknak Trabantot vagy pláne hétvégi házat ígérni, mint az elidegenedés világméretű felszámolását. A geopolitikai helyzet azonban arra kényszerítette a rendszer urait, hogy fenntartsanak valamiféle kvázimarxista. posztsztálinista ideológiát, mint a hatalomgyakorlás alibijét. Így hát a lakosság másodszor is arra a következtetésre jutott, hogy ami baloldalról jön, az legjobb esetben is használhatatlan. Mégis elfogadta a fennálló helyzetet, mégpedig nemcsak kényszerből, hanem azért is, mert Kádár, amíg tehette, teljesítette az alku rá jutó részét.

Nem véletlenül becézték nálunk a rendszer és a lakosság békés együttélését szavatoló gerinctörő diktátumot „konszenzusnak”. Az értelmiség java része ellenségesen fogadta a hetvenes évek második felében megkezdődött szórványos ellenzéki tevékenységet. Úgy gondolta ugyanis — némi joggal —, hogy a többi szovjet övezetbeli országhoz képest van vesztenivalónk. Még Kádár bukása előtt egy évvel is általános értetlenség, hitetlenség, sőt ellenséges érzület fogadta a szamizdat Beszélő vezércikkét, amely Kádár lemondását követelte. Pedig abban az időben a pártállam már nem volt képes megtartani negyed évszázaddal korábban tett ígéretét, a húsárak emelkedtek, rohamosan romlott az életszínvonal.

Társadalmunkat tehát váratlanul érte, hogy kitört a szabadság. Nem gondolhattuk, mint a lengyelek, hogy ez a mi ellenállásunk eredménye — a pártállam összeomlott, mert annyira meggyöngült, hogy nem bírta el a saját súlyát. Az első pillanatok eufóriáját ez nem befolyásolta ugyan, de csakhamar kiviláglott, hogy az alattvalói létből közvetítések nélkül nehéz átszökkenni a citoyeni magatartásba. A citoyen amúgy is mindig a legfájóbb hiánycikk volt nálunk. A magyar történelem nyomorúságának legfőbb bizonyítéka, hogy rövid átmeneti időszakoktól eltekintve minden korszakában akadályozta a citoyenok kitermelődését. Az alattvalók a szabadság pillanatában tömegesen arra kényszerítették magukat, hogy csalások és öncsalások útján visszamenőleg citoyenné stilizálják át magukat. Ezzel elérték, hogy nálunk a hiteles közszereplő — vagy általánosabban; a hiteles személyiség — fehér holló, másrészt az új rendszer az első pillanattól nélkülözte a közvetlen demokratikus hagyományt. Csak nagyon kevesen voltak alkalmasak arra, hogy egy ilyen hagyomány kikristályosodási pontjai legyenek. És az ilyen emberek többségét is megpróbálták rossz hírbe keverni egykori kommunistaságukra, baloldaliságukra és részben zsidó származásukra hivatkozva.

 
Értékek és várakozások

A szabadság első sokkját az okozta, hogy lökésszerűen és gyökeresen megváltozott az értékrend, amelyben nemzedékek nőttek fel. Hogy csak egyetlen példát említsek: 1956 novemberétől 1989-ig az ötvenhatos forradalmat sátáni erők művének tüntették fel, és senki sem számíthatott társadalmi előmenetelre, aki ezt a tanúsított dogmát — legalább hallgatólagosan — nem fogadta el. Ezzel szemben a Kádár-klikk árulása éppilyen kétségbevonhatatlan módon — a megváltás rangjára emelkedett.

A pártállam összeomlása az ötvenhatos forradalom glorifikálását és a Kádár-csoport erkölcsi trónfosztását vonta maga után. A kivégzett miniszterelnök sugárkoszorús mártír lett, a Haza Atyja pedig tömeggyilkos. A fiatal nemzedék, melynek ez a fordulat villámcsapás volt a derült égből, nem háríthatta el a kínzó kérdést, hogy milyen emberek nevelték. Milyen emberek a szülei, a tanárai, akik hazugságra oktatták vagy legalábbis elhallgatták előle az igazságot? Nem mocskolódtak-e be pusztán azért, mert beleilleszkedtek a kötelező érvényű hazugságrendszerbe? Bizonyára az is felvetődött, hogy vajon az új történelmi értékelés nem éppen olyan hazugság-e, mint a régi. Nagy Imre rehabilitációjának és újratemetésének napján az összesereglett tömegben töprengő arcokat véltem felfedezni — és ezeket hitelesebbnek éreztem, mint a hirtelen jött lelkesedést. És ez a sokk megítélésem szerint nemcsak a fiatalokat érintette. Nagyon sokan tették fel maguknak a kérdést, hogy miként fojthatták el évtizedeken át jobb meggyőződésüket, és hogyan fogadhattak el — többnyire bensőleg is — egy árulásból és tömeggyilkosságból kisarjadt feltételrendszert.

Természetesen nemcsak bizonyos történelmi eseményekre vonatkozóan változott meg egyik napról a másikra az értékek és elvárások rendje. A szabadság például a beteljesedett kommunizmus legfőbb ígéretének számított, aztán egyszer csak kiderült. hogy a kommunisták — a hitleristákkal holtversenyben — a szabadság legfőbb ellenségei. A pártállam összeomlásával tehát be kellene köszönnie a szabadságnak. Az emberek megpróbáltak úgy tenni, mint hogyha ez már be is következett volna, mert a szabadságot nem pozitív kritériumokkal határozták meg, hanem a centralizált politikai önkény hiányával, tehát valami negatív ismérvvel azonosították.

Hamarosan rá kellett ébrednünk arra, hogy szabadságfogalmunk éppen olyan elvont és általános, mint a kommunizmus ide vonatkozó, és unalomig lejáratott ígéretei. Ez nem is csoda; a politikai rendszerek — ha elég hosszú ideig állnak fenn — nagymértékben befolyásolják ellenzékük ideológiai reflexeit. Mivel a pártállamok az elnyomást politikai úton, a párt- és állami bürokrácia, továbbá az erőszakszervezetek segítségével gyakorolták, logikusnak tetszett a hiedelem, hogy a párt- és állami bürokrácia szétzúzásával és az erőszakszervezetek átalakításával mintegy önmagától beköszönt a szabadság. A valóság azonban ármányosabbnak bizonyult. Hogy az utazási szabadság példájával éljek: megszüntették a politikai korlátozásokat, az utazási szabadság tehát, formálisan csorbítatlanul virul. A forint romlása — és általában a romló gazdasági helyzet — azonban nagyon sok embert korlátoz továbbra is a szabad utazásban. Aki akarata ellenére nem utazhat, az nem okvetlenül tesz különbséget a szabadságkorlátozás gazdasági és politikai okai között. Vagy egy másik példa; nálunk elismerték a szabad kivándorlás jogát, a Nyugatnak ezt a pártállamokkal szemben táplált legalapvetőbb politikai követelését. Csakhogy a kivándorlás szabadságával nem jár együtt a bevándorlás szabadsága, az elől ugyanis a nyugati hatalmak határozottan elzárkóznak. Így hát a kivándorlás szabadsága is formálisnak bizonyult. Negatív szabadságfogalmunk csődje okozta a szabadság második sokkját.

 
A marxizmus helyettesítése

A szabadság mértékét azoknak a reális alternatíváknak a minősége és mennyisége határozza meg, amelyeket a társadalom az egyéneknek — pontosabban: az egyének minél szélesebb körének — felkínál. Csakhogy az értékes alternatívák széles köre csak privilegizált rétegek számára teremthető meg pusztán politikai eszközökkel.

A szabadság harmadik sokkját az okozta, hogy nagyon hamar kiviláglott: a politikai szabadság önmagában nem oldja meg a szociális problémákat. Ellenkezőleg; a pártállam idején, az idióta tervgazdaságos rendszerben a kelet-közép-európai országok olyannyira eladósodtak és lerongyolódtak, hogy a politikai szabadság további elszegényedést, inflációt, munkanélküliséget vont maga után. Ez a többé-kevésbé szükségszerű folyamat azzal a veszéllyel jár, hogy a leginkább kiszolgáltatottak leszakadnak a társadalomról, elharapódzik a létbizonytalanság érzése, és a lakosság mind szélesebb rétegei a politikai szabadságnak tulajdonítják majd helyzetük romlását. Mielőtt kitanulhatnák a demokráciát, elmegy tőle a kedvük! Elharapódzik a közöny, a csodavárás, legyengül a társadalom immunrendszere, és kedvükre szedhetik áldozataikat a különféle jobboldali demagógiák — azért csak a jobboldaliak, mert a baloldaliak belátható időre már eddig lejáratták magukat. Ezek a demagógiák újabb sokkal fenyegetnek: frissen megszerzett szabadságukkal élve felszámolhatják a szabadságot. Ebben segítségükre lehetnek a pártállam idején .kialakult ideológiai reflexek. A társadalom depolitizálódása következtében az uralkodó rétegek hivatalos világnézete „nem hatolt a bőr alá”. A rendkívül felszínes marxizmus játszva helyettesíthető éppilyen felszínes keresztény, nacionalista, populista, rasszista teorémákkal. Aki eddig a proletariátust éltette, ugyanezzel az erővel éltetheti a nemzetet vagy Jézus Krisztust. Akadt már Magyarországon olyan kormánypárti képviselő, aki kívánatosnak mondta, hogy újfajta hivatalos ideológiánk legyen. Lengyelországban a teokrácia törekszik ugyanerre. Az újfajta hivatalos ideológia alapján újjászülethet megváltozott formában a pártállam is.

Tudom: az a képzet keletkezhet, hogy felnagyítok bizonyos marginális tendenciákat, és ily módon falra festem az ördögöt. Csakhogy az ördögtől nem akkor kell megijedni, amikor patájával bokán rúg, hanem már akkor, amikor először csap orrunkba távoli, diszkrét kénkőszaga! Ha a valóság kiábrándító, szívesen menekülünk utópiákba. Az utópiákkal azonban — csaknem fél évszázadnyi pszeudokommunizmus után — torkig van a társadalom. Ha a múlt elfogadhatatlan, a jelen nyomasztó és a jövő baljóslatú, akkor az ördög fején szarv helyett glóriát látnak a kétségbeesettek.

Ezt a veszélyt tovább erősíti, hogy a szabadság politikai és gazdasági kritériumai közt nemcsak a tönkrement egykori népi demokráciák körülményei között, hanem elvileg is ellentét feszül. Tömegélményként ez a szabadság legnagyobb sokkja.

Mihelyt elkezdtük a fejünket törni az új gazdasági és társadalmi problémák megoldásán, egykettőre kiviláglott, hogy szabadságfogalmunk nemcsak általános és elvont, hanem rendkívül zavaros is. Hogy betölthesse azt a szinte vallásos funkciót, mellyel a pártállam évtizedeiben felruháztuk, kiiktattuk belőle az ellentmondásokat. De a piacgazdaságra való áttérés követelményei ráébresztettek bennünket arra, hogy az abszolút politikai szabadság a gazdasági szabadság korlátozásával jár és megfordítva. Forradalmi jelszóként vagy újságírói terminusként játszva elférnek egymás mellett a szabadság es az egyenlőség fogalmai — de sehol sem működik olyan társadalmi modell, mely dinamikus összhangba hozhatná őket. A „reálisan létező” szocializmus országaiban az egyébként igazából soha komolyan nem vett egyenlőség nevében elfojtották a politikai szabadságot, a kapitalista országokban pedig a szabadság — igaz: változó mértékben — tönkrezúzza az egyenlőség esélyeit. A szocializmus apologétái — ahányszor a sajtó- vagy a gyülekezési szabadság vagy a sztrájkhoz való jog hiányát lobbantották a szemükre — mindig a munkához, az evéshez, a lakáshoz való jogra hivatkoztak. A kapitalizmus apologétái pedig úgy tettek, mint hogyha elegendő volna törvények útján, formálisan biztosítani a rajtuk számon kért jogokat.

 
A kijózanodás kora

Mindezzel nem szeretnék egyenlőségjelet tenni a két rendszer közé! A piacgazdaság már csak azért is elfogadhatóbb a tervgazdaságnál, mert életképes. Ráadásul minden egyes korszakra jellemző a szabadságszükséglet meghatározott szintje — szabadságon ezúttal az emberi jogokból való részesedést értem —, és noha ez a szükséglet — az evésszükséglettel ellentétben — ideig-óráig figyelmen kívül hagyható, mégis elementáris erejű és átfogó érvényű. Ahol a szabadságszükségletet nem elégítik ki, ott egy idő múlva még a jóltáplált emberek is megéheznek, és a beilleszkedésre kényszerülő egyén csak a cinizmus és az öncsalás különféle változatai között választhat — ha egyáltalán választ, és nem keveri eklektikusan ezt a két önmentő és önrothasztó stratégiát.

A pártállam összeomlásakor a már említett általános eufóriát az okozta, hogy a fenti értelemben vett szadságszükségletek egy csapásra kielégültek. Elharapódzott a remény, hogy most már hamarosan felzárkózhatunk a Nyugathoz vagy — ahogy mondani szokták — „csatlakozhatunk Európához”, amin többnyire azt értették, hogy a Nyugaton dívó szabadságszínvonalhoz rövid időn belül nyugati életszínvonal társul. Általános volt a várakozás, hogy a Nyugat mindent megtesz majd ezért a mi csatlakozásunkért — feltettük, hogy eufóriánkat Európa nyugati felében és az Egyesült Államokban is osztják. Csakhamar kiderült azonban, hogy a Nyugat mérvadó gazdasági körei nem jövendőbeli társakat, hanem elsősorban olcsó munkaerővel rendelkező új piaclehetőségeket látnak bennünk. Ezen a téren az első sokk akkor következett be, amikor a demokrácia diadalaként sikerült leállítani a dunai vízerőmű építését. Az osztrák vállalatok mohó kártérítési követelései — amelyekkel Magyarországot mégis a vészjós vízerőmű építésének továbbfolytatására akarták kényszeríteni — éles, kijózanító fényt vetettek a nyugati demokráciák funkcionálását biztosító gazdasági törvényszerűségek kegyetlenségére. Ugyanezt a sokkot fokozta az Öböl-háború, melynek során a Szabadság nevében százezreket pusztítottak el, csak azért, hogy végül megmaradjon a korábban Hitlerré stilizált Szaddám uralma, helyreálljon Kuvaitban a mozlim feudalizmus, és ráadásul új lendülettel folytatódhasson az irtóhadjárat a kurdok és a síiták ellen. A Szabadság jelszavai mögül — az események valódi mozgatórugóiként — előbukkantak a gazdasági és nagyhatalmi érdekek.

A szabadságnak ez a most vázolt sokkja még nem fejeződött ki a maga teljes mélységében, de máris határozottan érzékelhető. Különféle társadalmi, gazdasági és világpolitikai okokból problematikussá válik a pártállam szabadsághiányával szemben felállított alternatíva, a nyugati szabadságmodell. Lassacskán kiderül, hogy az abszurditás nemcsak a tényleges, létező szocializmusnak, hanem e modellnek is integráns része. Hogy ismét az Öböl-háborúból hozzak példát: Szaddámtól rossz néven veszik, hogy fel is használja azokat a tömeggyilkos fegyvereket, amelyeket drága pénzért nyugati vállalatoktól vett. A mérgesgáz bevetését például ENSZ-határozat tiltja, előállításának és eladásának azonban elvileg nincs akadálya. A termelés és a kereskedelem szabadsága ugyanis nem korlátozható, noha célját ez esetben jó előre az emberiség ellen elkövetett bűnnek nyilvánították. A mi életünket közvetlenül még alig befolyásolják az efféle abszurditások, de puszta felbukkanásuk is messzeható következményekkel jár.

 
Nem a harmadik út!

Ha a nyugati szabadságmodell nehezebben érhető el, mint kezdetben reméltük, és ráadásul maga is fölöttébb problematikus, akkor óhatatlan a kérdés: nem kellene-e törekednünk e modell igazságosabb változatára, olyan fordulatra, mely fokozottabban veszi tekintetbe kelet-közép-európai fejlődésünk sajátosságait. Nem valamiféle harmadikutas teóriára gondolok! A mi körülményeink közt ez vagy mucsai provincializmusból vagy kerge utópizmusból fakad. Egyszerűen abból a tényből indulok ki, hogy országainkban számottevő nagytőke híján térünk át a piacgazdaságra, olyan körülmények közt, amikor a törvények az új tulajdonviszonyokat nem utólag szentesítik, hanem mintegy rendeleti úton kell megteremteni ezek létrejöttének feltételeit. Felvetődik a kérdés; nem lehetne-e a piacgazdaság valamiféle demokratikusabb változatával eleve csökkenteni azt az ellentmondást és feszültséget, ami Nyugaton a szabadság és az egyenlőség princípiumai között feszül? Kérdésem elhangzása közben persze magam is érzem, hogy az efféle óhajok alig realizálhatók. A képviselőkből — egy konformista kor neveltjeiből — hiányzik a hajlam és a tehetség új megoldások keresésére. Ráadásul a lakosság is biztosra akar menni: félelem és remény közt hányódva, amíg csak teheti, behunyva a szemét az ellentmondások előtt. És ha netán eljön a pillanat, amikor ezt már nem teheti, akkor élhetjük majd át a szabadság legerőteljesebb, beláthatatlan következményekkel járó sokkját.