Népszabadság, 1990. június 15.
EÖRSI ISTVÁN
Képzeljük el, hogy egy ifjú szultán feloszlatja háremét, és inkognitóban a párizsi diáknegyedbe költözik, a Sorbonne hallgatója lesz. Nyilvánvalóan más alapokra kell ott helyeznie szerelmi életét. Feltételezhető, hogy kevesebb partnerrel kell beérnie. De mi történik, ha élvezni kezdi az új kihívást, azt, hogy a nőket meg kell hódítania? Márpedig a legnagyobb háremben sincs annyi szép nő, mint a Quartier Latin-ben. Ezeket azonban csak úgy nyerheti meg, ha gyökeresen átalakítja viszonyát a szexhez, a szerelemhez, a női nemhez. A férfiakkal is másfajta kapcsolatokat kell kiépítenie. Más szemmel kell néznie a természetet, a munka világát; egész énjét át kell formálnia.
Gyakran értekezünk arról, hogy a pártállam csak úgy fejlődhet át pluralista demokráciává, ha átalakítjuk intézményrendszerét, a gazdasági és tulajdonviszonyokat, azokat a törvényeket, amelyek az állampolgárok jogait, kötelességeit és lehetőségeit szabályozzák. Az viszont kevésbé foglalkoztat bennünket, hogy gondolkodásmódunkat, erkölcsi beidegzettségeinket, reflexeinket is másképpen kell működtetnünk, ha nem érjük be azzal, hogy valamiféle épp-hogy-elviselhető társadalomba tornásszuk fel magunkat.
Tovább működnek, pártállásra való tekintet nélkül, az elmúlt korszak fétisei; mindenekelőtt magának a pártnak, a pártszerűségnek a kritikátlan tisztelete. Emlékezzünk: a pártállam és vezetői nem tévedhettek. A rendszerkorrekciókat, sőt az egymással ellentétes tartalmú intézkedéseket is a szerves fejlődés folyományának, az általános bölcsesség egymással harmonizáló megnyilatkozásainak tüntették fel.
A pártszerűségnek ugyanez az eszménye ihlette az MDF demokratikus hitvallású vezetőit, amikor a választási hadjárat utolsó szakaszában képtelennek bizonyultak arra, hogy elhatárolják magukat a saját soraikból áradó becsületsértő uszítástól és antiszemita hőbörgéstől. Kötelességüknek vélték, hogy mentegessék még a galádságot és ostobaságot is, ha ezt a párt valamely orgánuma vagy vezető embere követi el. A szóban forgó esetben ez nemcsak ennek a pártnak — és tagjai között néhány kedves barátomnak —, hanem a még csak vágyainkban létező magyar demokráciának is a szégyene volt. A pártvezetés, zárójelbe téve saját fennen hirdetett ideológiáját, a párton belüli szabad véleményalkotás jogáról értekezett. Ennek a jognak nincs határa? Egy keresztény pártban szabad volna Krisztust gyalázni? Egy katolikusban a pápát? Egy demokratikus mozgalom csak a pártfétis szellemében becézheti a soraiban jelentkező faji uszítást írói tevékenységnek.
Az SZDSZ-ben is tapasztolhatók — bár nem közveszélyes, hanem önveszélyes formában — a pártfétis megnyilatkozásai. Például: Pető Iván a választás után egy sajtóértekezleten kijelentette, hogy a szabaddemokraták eddigi politikai alapállása folytatható, sőt folytatandó, csak stiláris módosításra van szükség. Régóta viszolygok az ilyen nyilatkozatoktól. Kádár is, bármi történt az országban vagy a világban, ha Hruscsov bukott meg, ha felszabadítottuk Csehszlovákiát saját magától, ha beindították, ha lefékezték a gazdasági reformot, minden alkalommal bejelentette, hogy politikánk alapvonala nem változik, mert igazolta az idő.
Az SZDSZ politikáját — a választások második fordulójának tanúsága szerint — nem mindenben igazolta az idő. A vereség némely okát az ország politikai tradícióiban kell keresnünk, mások viszont a párt hibáiból fakadtak. Ezek a hibák túlnyomórészt nem stilárisak, de még a stílushibák egy része is tartalmi jellegű. Például: némely szabaddemokrata vezetők pökhendisége, másokat lekezelő gesztusai az illegalitásban kialakult élcsapat-beidegzettségből, vagy felverten arisztokratikus gőgből táplálkoznak.
Ha a vereséget részben a párt hibái okozták, akkor a vezetésnek igenis változtatnia kell egyben-másban a párt irányvonalán. Hiba volt például csaknem kizárólag az állampárt örökösei ellen hadakozni. A népszavazás után az állampárt elvesztette minden esélyét arra, hogy megtarthassa a hatalmat. Az MDF felismerte ezt, megszüntette együttműködését Pozsgayékkal (mert ez már semmit sem hozott volna a konyhára), de nem is nagyon támadta, mert minek is, hanem teljes tűzerejét az SZDSZ ellen fordította. Ez azonban továbbra is kőkemény maradt az állampárt irányában (elriasztva magától e párt kiábrándult táborát), de puha volt az MDF-fel szembesülve, talán a nagykoalíció reményében. Továbbá: keménynek bizonyult az akciókban, akár helyesek voltak ezek (mint a Duna-gate esetében), akár helytelenek (mint a március 15-e körüli hercehurcákban), de puha volt ideológiailag, s ily módon folyvást defenzívába került. Amikor például megkezdődött a zsidózás, az SZDSZ zsidó származású képviselőjelöltjei pirongni kezdtek, a nem-zsidók pedig nagyszülőik keresztlevelét lobogtatták. Ahelyett, hogy megkérdezték volna: milyen speciális zsidó érdekek köré szervezhető Magyarországon egy nagy párt, ahelyett, hogy követelték volna ezeknek a nemlétező érdekeknek a megnevezését, úgy viselkedtek, mint a gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre, és ezzel akaratlanul táplálták azt a baljós hiedelmet, hogy Magyarországon bármiféle származás bárkit másodlagos állampolgárrá degradálhat.
Defenzív volt az SZDSZ a vallás kérdésében is. Még Kádár országlása idején megírtam, hogy a mi uralkodónk úgy marxista, ahogy Kohl keresztény: Európában ma mindkét világnézet pusztán alibi a hatalomgyakorlásra. Amikor az MDF a szabaddemokratákkal szemben kereszténynek mondta magát, akkor ezeknek meg kellett volna kérdezniük, hogy mit jelent ez politikailag? A kereszténységből ugyanis tetszés szerint vonhatók le politikai következtetések. Jézus kikorbácsolta a templomból a kufárokat — ez a tette ma piacellenesnek értelmezhető. A talentumról szóló példázat ellenben vállalkozáspárti tanulságokkal kecsegtet. A Mária-kultuszból levezethető a család, mint politikai vezérszó, de Jézusnak ama felszólítása, mely szerint a gyermekek hagyják el őérte szüleiket, meglehetősen családellenes kicsengésű. Az SZDSZ némely vezetője, nagy mulatságomra, bizonygatni kezdte, hogy ennek a pártnak is drágák a keresztény értékek, ahelyett, hogy egyértelműen leszögezte volna, már a választás előtt, hogy az SZDSZ világi párt, mely a hitet — ellentétben a lelkiismereti szabadsággal, mely a vallás és a vallástalanság szabadságát is magában foglalja — magánügynek tekinti. Az SZDSZ az ateizmusért borsóra térdepeltetett gyerek szerepét játszotta, pedig vezetői már akkor harcoltak az elnyomott keresztények — betiltott egyházak, szolgálatmegtagadók — jogaiért, amikor a hivatalos egyházak még az üldözőkkel szövetkeztek, és az MDF vezetői, szívük templomának mélyén, lelkük páncélszekrényében őrizték a keresztény értékeket.
Ezek a hibák hozzájárultak ahhoz, hogy az SZDSZ nem tudott az ország lakosságának nagy része számára meggyőző alternatívát kínálni. Ez az alternatíva a középjobbos Fórummal szemben, mely még a szélsőjobbtól sem határolta el magát, csak baloldali lehetett volna. Mivel azonban a szabaddemokraták úgy féltek ettől a szótól, mint ördög a szenteltvíztől, párt nélkül maradtak mindazok, akik valaha is hittek a baloldali értékekben, mert a pártállam örökösének nincs hitele, a szociáldemokrata pártok csak papíron léteznek, és a radikális parasztpárti hagyományt sem vállalta fel senki. Az SZDSZ-nek ilyen körülmények között nagyobb súlyt kellett volna helyeznie a munkavállalók érdekképviseletére. Ezt nemcsak taktikai szempontból tartom kívánatosnak. Mindig is felháborított a részvétlenség, ahogyan például legeslegszabadabb demokratánk — tamáskodását szegre akasztva — a munkanélküliségről, vagy akár a reprivatizációról és a piacgazdaságról nyilatkozik. Ezekről a témákról csak olyasvalaki nyissa ki a száját, alti tudja és érzi, hogy ez a szükségszerű fejlődés tömeges tragédiákat okoz. Az SZDSZ programot dolgozott ki e tragédiák számának és súlyának csökkentésére, de ez a választási hadjárat során a párt féltve őrzött titka maradt. Ráadásul hiányosnak is bizonyult ez a program. Az SZDSZ fontos feladatot hárított el magától, amikor nem karolta fel a még bátortalanul jelentkező önigazgatási, szövetkezeti és köztulajdonra irányuló törekvéseket. Annál erősebb a demokrácia, minél többfajta önszerveződésre, és minél szélesebb tulajdonosi rétegre támaszkodik. Az efféle problémák megvitatása helyett elharapódzott az a nézet, hogy a következő választást megnyeri az SZDSZ, ha nyakkendőt köt, és jobban alkalmazkodik az átlagos tévénézők elvárásaihoz.
A trianoni szerződés hetvenedik évfordulóján az MDF legszabadabb demokratája, aki minden elődjénél dialektikusabban valósítja meg a bőbeszédűség és a semmitmondás egységét, váratlanul Talpra magyar! vezényelt a parlamentben. Noha könnyű belátni, hogy az efféle üres gesztusok Romániában és Szlovákiában csak fokozzák a magyarellenes bizalmatlanságot, a gyűlöletet, és emiatt a következő alkalommal sem honatyáink szemét nyomja majd ki a csőcselék, a szabaddemokrata nebulók mind egy szálig talpra pattantak az Országházban. Vajon miért? Mert nem akadt olyan SZDSZ-es vezető, aki — Orbán Viktorhoz hasonlóan — ellenkező utasítást adott volna. Meggyőződésével egybecsengő parancs híján számos képviselő meggyőződése ellenére cselekedett. Ez volt a pártfétis szívósságának legcsüggesztőbb bizonyítéka az utóbbi időben.