Kabát

Azt kell látnom, hogy ez a város, ahányszor csak hirtelen támad rá a tél, megzavarodik és belebonyolódik a saját kabátjába.

Rendesen úgy volna az, hogy az ember kimegy a gangra és megállapítja, hogy ez már tényleg cudar idő, a fele sem tréfa, elő kell venni a télikabátot. A télikabát a szekrényben áll, még tavasszal akasztottuk be, eléggé slendriánul, inkább csak megszokásból, voltaképp ki akartuk dobni, úgyis újat veszünk télire, aztán persze mégse vettünk.

Ebben a városban már hosszú ideje csak tavalyi télikabátot látni.

Ez még nem volna olyan nagy baj, ám a legtöbben elég türelmetlenek, és már előző este kikészítik a kabátot, hogy kikeféljék kissé, megszellőztessék, kirázzák belőle a szegényszagot. Hiba. Ilyenkor ugyanis a legtöbben csodát várnak, valóságos csodát, úgy képzelik, hogy a nyár folyamán megfiatalodott az a kabát, felfrissült a szövete, eltűntek a régi foltok, kopások, törések, még a zseb bélését is bevarrta valami láthatatlan kéz, többé nem bújhat meg mögötte aprópénz, fontos cetli.

Hogy az a kabát nem is a régi kabát; most hozta a szabó frissen vasalva, alázatosan.

Ilyenkor szoktak aztán a legtöbben pofára esni. Asszonyok félrevonulni, kicsit sírdogálni, netán hisztériázni, hogy nincs egy rendes kabátom, nem élet az ilyen. Vagy épp ellenkezőleg: kamaszlány előtt guggolva igazítani kabátujjat, szárat és azt mondani, hidd el, ez pont jó, még jobban is áll, mint tavaly, tavalyelőtt, hogy aztán mikor a kamaszlány egy pillanatra elfordul, ők nyomban az ajkukba harapjanak.

Nem, a kabáttal csakis úgy szabad bánni, ahogy a tél is velünk: hirtelen, minden előkészület nélkül. Szempillantás alatt kell kivenni a kabátot a szekrényből, hogy azonmód magunkra is kapjuk, aztán el, még azon melegében. Mint akin csak merő véletlenségből van tavalyi kabát, mintha most épp ez akadt volna a kezünk ügyébe. Ha így megy ki az ember az utcára, szinte fütyörészve, megtakarít magának sok kellemetlenséget. Nem veszi észre, hogy másokon is tavalyi a kabát, sőt még tavalyibb, és hogy egyáltalán nem szép ez a város a tegnapi gönceiben, még az asszonyok is szürkék, reménytelenül kiszámíthatóak, a férfiakról nem is szólva. Ezek egy része ráadásul nem is kabátban jár, hanem olcsó műanyag dzsekiben, megint egy másik része felhajtott gallérú zakóban, mustárságra garbópulóverben, mely alá flanellinget, mindenféle rongyot lehet húzni, mindezt bolyhosodó sállal eltakarni, és mindig kékkel vagy pirossal.

Nem jó az ilyet észrevenni.

Nem jó azt látni, hogy egy tegnapi kabátnak immáron nemcsak múltja és jelene, hanem főképp jövője van.

Ezt egyébként mindenki beláthatja, aki tavaszonként kidob ezt-azt, kabátfélét, fölösleges rongyot, aztán mikor hirtelen megjön a tél, az a sok kacat egyszer csak szembejön vele az utcán.

Megyesi Gusztáv