Népszabadság, 1995. október 13.

MEGYESI GUSZTÁV

Most áldom csak igazán az eszemet, hogy nem mentem űrhajósnak. Itt van előttem a legfrissebb bajkonuri hír, miszerint az űrben keringő Mir-állomás legénysége nem biztos, hogy vissza tud térni a Földre, ugyanis nincs aki leváltsa őket, az új személyzetet szállító űrhajó megépítésére egész egyszerűen elfogyott a pénz.

Úgy volt, hogy januárban jönnek vissza, de lesz abból tavasz is.

Most nem arról van szó, hogy Gidzenko parancsnok és két társa életveszélyben van, vagy hogy pánikba esne, még csak idegeskedniük sem kell. Étel-ital van, levegő akad, magnókazettákat vittek magukkal épségesen, akár két szezont is végigkeringhetnek, csak a hozzátartozókat értesítsék időben az illetékesek, hogy ne várjanak hiába. Rend, nyugalom és béke. Ámbár bizonyos Reiter nevű űrhajósban — aki az Európai Űrkutatási Központot képviseli a fedélzeten — már nem vagyok annyira biztos: ő Európából érkezett, kissé más civilizációból, nyilván van nála csekkfüzet, egy marék Visa-kártya, de teljesen tehetetlen, a kabinablakból lesheti, sikerül-e odalenn a tábornoki karnak összekalapoznia a hiányzó összeget, hogy legalább kócot tudjanak venni a rakétaszelepekhez.

A kabin ablaka Oroszországra néz.

Ez csak azért lényeges, mert minden káosz, nyomor, maffiauralom ellenére mégiscsak egy világhatalomról volna szó. És annak atom- meg fegyver- meg űrkutatási potenciáljáról. Az asztalon gomb, ha megnyomják, az nagy bumm. Érzi ezt a világ: ha az államelnök az asztalra csap, abba Clinton elnök is beleremeg. Világhatalmi státus. Igaz, kissé ellentmondásos ez a mi fejünknek: nem zárja ki például azt, hogy egy ideges villanyszámlás bekopogjon a nagy orosz állami űrközpont ajtaján és azt mondja, kikapcsolom az áramot, mert maguk nem fizették ki az díját, nagyon sajnálom. És tényleg kikapcsolja. Ez nem mese, ilyet nem lehet kitalálni: egy hónapja az alkalmazottak őrzik puszta kezükkel a preszecki űrközpont áramelosztóját a betolakodó díjbeszedőktől és az arra járó villanyszerelőktől.

Mármost, ha ez tényleg így van és nincs másképp, s egy űrbázisnak épp annyi esélye van a létezésre, mint egy Moszkva környéki munka nélküli könyvelőnek, akkor itt bármikor fekete napszemüveget húzhat az orrára az egész tábornoki kar, élet- és világbiztonság urai, hogy alászálljanak a mélybe, ami ugyanaz, mintha azt mondanók, a maffia szállt fel hozzájuk És akkor az már nem Szicília lesz, vagy ilyesmi, hanem… de ezt már nagyjából sejtjük.

Nem jó az ilyet odafentről látni.

Márpedig az ember, könnyen ragadhat odafenn. Én ragadtam már fönn, igaz, csak a ligeti óriáskeréken, valakinek beszorult a lába odalenn a kiszálláskor, de nem találták a szerelőt. Ilyenkor nem az a borzasztó, hogy az ember feszeng és összecsinálja magát, majd hirtelen agresszív lesz, és a szemközt ülő házaspárt legszívesebben kihajítaná a kosárból, hanem hogy odafentről tisztán látja, mi van odalenn. Mint megannyi apró bogár szaladgál a világ, rend, értelem nélkül, követhetetlen logikával, istenem, mondja az ember, mennyire törpék, szánalmasak valamennyien, de nem lehet semmit sem tenni, ezeknek a kezében vagyunk és ezek közé térünk majd vissza

Nem éppen vonzó menetrend.

A pénz mindazonáltal össze fog jönni, ha más nem, akkor egy emberbarát uzsorás vagy Teresa nővér majd segít. Begyújtják a rakétákat és felszólnak, minden rendben van, fiúk, lassan jöhettek vissza.

— Nem jövünk — felelném én erre tárgyszerűen és sebességre kapcsolnék, irány a Nagy Abszolútum, minél messzebbre el, alant meg forogjanak csak magukban tovább.

Megyesi Gusztáv