Népszabadság, 1995. július 25.

MEGYESI GUSZTÁV

Közzétett a Der Spiegel egy táblázatot, amely szerint Magyarország a közepesen korrupt országok sorába tartozik. Nem tudom, jó-e ez nekünk. Félig korruptnak lenni nem egy normális állapot, olyan lehet, mint mikor egy nő csak félig van megtermékenyítve.

Az indexünk négy egész tizenhét század, ami — tekintve, hogy nullától tízig terjed a skála — annyit tesz, hogy gyakorlatilag félig vagyunk romlottak, züllöttek, éppen csak lemaradva a tisztességlistán Koreától (ők egy picivel nem korruptabbak nálunk), de megelőzve a törököket. A legkevésbé megvesztegethető ország Új-Zéland, tíz esetből csak félszer fordul elő (9,55 az index), hogy egy wellingtoni tisztviselő lefizetve találja magát, kilenc és fél esetben nyilván rendőröket mozgósít.

De nem ez a fontos. Hanem, hogy miként lehet létezni egy félig korrupt országban félcipősen, közönséges félpolgárként, úgy, hogy ne pusztuljon be]e az ember, de le se csukják őt hirtelen felindulásból elkövetett rendcsinálásból kifolyólag. Mert gondolom, a korrupció felszámolása töretlenül halad, s csak azért nem látható, mert a korrupciós ügyleteket se a kirakatban kötik, amin mi nagyon fel tudunk háborodni.

Engem kizárólag ez a féligség zavar. Mert amúgy egyszerű a helyzet. Ha kimegyek egy skandináv országba (minimális a megvesztegetési rátájuk), eszembe se jutna borítékot csúsztatni a helyi ügyintéző zsebébe. Nem értené a szituációt, még azt hinné, valami emberbaráti szívességet kérek tőle, vinné már el azt a borítékot a postára, ha már úgyis arrafelé lakik. Tiszta sor. Ennél már csak az tisztább, amikor egy ország a vesztegetésre, a baksisra, lefizetésre épül. Amikor igazi, kitapintható piaca van a korrupciónak, sőt, kultúrája. Ez nagyon fontos. Kis Dél-Amerika, Panama, Ázsia, tudjuk mi az. Egy stabil kultúrához már lehet igazodni. Magyar turista roppant érzi ezt, már a megérkezés pillanatában felfogja, hogy hová került, érti a dörgést, igazodik az ország viszonyaihoz. A játékszabály ősi, és nem változik napról napra, el lehet igazodni benne, sőt, ha nem is deklaráltan, de az államgazdaság szerves része,

Ez a féligség viszont nem jó. Azt se tudni pontosan, mit jelent: hogy ötmillió ember korrupt, ötmillió meg nem? Esetleg mindenki korrupt, de csak félig? Délelőtt még tiszta, megközelíthetetlen, csak estére züllik el, de akkor nagyokat kaszál? Vagy a hivatalok: a fél hivatal igen, a másik fele viszont nem. Az a rózsaszín inges nem az, de már az a barna mellényes gyanús, ráadásul a szeme se áll jól, és rémesen izzad. Ez nem tréfa. Ez a túlélés legfontosabb kérdése. Ha egy országban nem lehet semmit se normálisan elintézni, akkor az béna ország. Ennél még mindig jobb, ha kéz alatt ugyan, lefizetve, fekete- és csúszópénzekért, vagy ilyen-olyan ellenszolgáltatásért, de megmozdulnak a dolgok, megköttetnek az üzletek. Ez azért mozgásba hozza az országot. A nemzeti vagyon gyarapodik, márpedig én azért jöttem a világra (mi másért is), hogy gyarapítsam a nemzeti vagyont. Tehát a kérdés: kit kell megkeresnem, ha akarok valamit, az illető mennyit kér és mikor, milyen formában. Jó és hasznos kérdés. És egyenes. A Kádárrendszerben borzasztó volt. Arra a kérdésre, hogy kit kell most lefizetnem, kitérő válaszokat adtak, köhincséltek, célozgattak, virágnyelven motyogtak. Akkor az ember nagy nehezen megtudta, hogy a második emeleti szobában ül az illető, fel kellett őt ismerni, valami ürüggyel négyszemközt leülni vele, akkor érdeklődni, hogy megy a sora, feleség, gyerek nem beteg-e, valahogy összemelegedtünk, akkor váratlanul szidni kezdte az egész rendszert, úgy ahogy van, mire nyomban barátok lettünk, ám arra a kérdésre, hogy mekkora az a bizonyos összeg, nem válaszolt. Sőt, kikérte magának.

Átkozott mellébeszélés: megviselte őt is, engem is, szakadt rólunk a víz, mire végeztünk.

Most azért már alakulgatnak a dolgok. Nagyjából már meg lehet tudni — van, amikor egyenesen az újságból — hogy hol, kit, mennyiért. Ám a társadalom informális kommunikációs rendszerre csak félig van kiépülve. Nincs esélyegyenlőség, a lakosság jelentős része ki van zárva a korrupció lehetőségéből, ebből fakadóan nincs cselekvési programja. Ez baj. Én például, aki nem vagyok korrupt, csak szeretnék az lenni, nem tudom, hogy mi a teendő. Pedig benne lenni végre már valamiben, legalább egy apró stikliben, levajazásban, átmosásban, lélektanilag is felhajtóerő. Az ember hanyagul hátraveti magát a fotelban, és keresztbe tett lábbal magyarázza, hogy legutóbb éppen hol és kinél és mennyiért és mit. A társaság ámulva issza szavunkat, apró törpékké válnak, sóvárogva figyelik minden mozdulatunkat, mi pedig odavetjük nekik, ha problémátok van, miért nem szóltok. Kis bennfentesség, fontosságtudat, lám, vagyok valaki, történjék bármi, nem nélkülözhettek.

De a legtöbben ma még nem vagyunk ilyen szerencsések.

Ámbár, a csuda tudja. Tisztának vagy nem tisztának lenni, nem az ember választása. Mostanában, mikor már egyre felháborodottabb cikkeket kerekítenek a korrupció ellen, akaratlanul is eszembe jut, hogy mondjuk épp negyedszázada hogyan jutottam én lakáshoz Kelenföldön a kőbányai kerületi KISZ-bizottság jóvoltából. Amikor én soha nem jártam Kőbányán, s KISZ-érdemeim még véletlenül se voltak. Csak utólag derült ki. hogy egy könnyűipari gyárigazgató járt el az ügyemben, így kerültem fiatal vasmunkások lakótelepére, ahol nemhogy a vasiparból, de a faipari ágazatból se lakott senki, ellenben lakott sok tévés meg kádergyerek. Mint ahogy azt se értettem, hogyan tudott Vili bácsi telefont és óvodai helyet szerezni, amikor soha politikai funkciót nem viselt, a Szabadkikötőben dolgozott, igaz viszont, hogy jókora csomagokat hordott haza.

Akkor pedig minimum félig én is benne vagyok.

A többiről most nem beszélek, mert nem ettem meszet. Mindenesetre ki tudja, nem volnék-e benne most is, ha valaki egyszer ellenállhatatlan erővel le akarna fizetni. Ehhez mondjuk elmekórtani esetnek kellene lennie az illetőnek, ámbár ki tudja, miféle képességek lakoznak bennem. Mostanában egyre inkább érzem, hogy mocorog bennem valami. Ha véletlenül teljesen szabályosan hozzájutok valamihez, vagy sikerül ügyeimet hivatali úton elintéznem, azon kapom magam, hogy nagyokat hazudozom, mármint, hogy kéz alatt vettem az árut, jól lefizettem a fél hivatalt, „tudjátok, hogy van ez”. És a társaság minden tagja tudja, hogy hogy van ez, hogyan is ne tudnák, ők éppúgy félig így, félig meg úgy vannak, végül is tehát közepesen.

Hogy most aztán ez a kormány fölszámolja-e a korrupciót vagy nem számolja fel, igazán nem tudhatom. Csak felszámolás alatt ne azt értsék, hogy egy kommandós csoporttal strandpapucsos kosárárusokat kezdenek hajkurászni az aluljárókban, és lecsukatnak egy ötvenöt éves adóellenőrt, mert ingyenrépát fogadott el a piacon az engedély nélkül árusító Horváth nénitől, némi adótanács fejében, mert akkor nem lesz se kosár, se répa, csak ellenőrök lesznek, egyre idegesebbek, és arra nagyon rá tud fizetni egy társadalom.

A Der Spiegel felmérése egyébiránt nem terjedt ki ukránokra, románokra, Közép-Európát csak mi képviseltük, szerintem nem hoztuk szégyenbe a térséget.

Megyesi Gusztáv